Ha csak életkori adatokra és dátumokra hagyatkoznánk, mondhatnánk, hogy Eszterhás Péter fordítói pályája meglehetősen késve indult, minthogy első fordítása – Vámos Miklós Zenga Zének, (Sangen har vinger, Gyldendal) – életének 47. évében, 1987-ben jelent meg. Ennek előtte – tanulmányi éveit is beszámítva – 18 éves korától, 1958-től kezdve színházi pályán működött, előbb mint színész, majd mint szabadfoglalkozású rendező – Dániában. A Budapesten született Eszterhás Péter 16 évesen került Dániába, a „kis októberi forradalom” bukása után, és a kétszázezer magyar menekült egyikeként vágott neki a szabad világ megnyíló lehetőségeinek. Eszterhás Péter a számára hirtelen megnyíló szabadsággal bátran, sőt vakmerően élt, amikor a színpadi pályát választotta Dániában. Pályaválasztásának lehetetlenséggel határos voltát a magam tapasztalatával hitelesíthetem: Nyelvész vagyok és mesterségbeli kudarcomnak tartom, hogy a dánt minden igyekezetem ellenére sem tudtam elfogadható szinten elsajátítani. E kudarc fölötti keserűségemet csak csekély mértékben enyhíti, hogy kiejtés szempontjából a dán a világ legnehezebb nyelvei közé tartozik. Nyugodt lelkiismerettel állítom hát, hogy magyarnak születni és dán színpadokon dánul játszani legalább annyira lehetetlen vállalkozás, mint fekete színészek között fehérként Othellót alakítani, vagy fehér színészek között feketeként Hamletet. És Eszterhás Péternek ez sikerült, mégpedig olyannyira, hogy a dán színházi világ nemcsak elfogadta őt, hanem mint mértékadó szuverén személyiségre kénytelen figyelni is reá.
A dán nyelv akusztikai-fiziológiai, hétköznapi nyelven szólva kiejtési nehézségei jelentette ellenállás legyőzése csak az első szakaszát jelentette Eszterhás Péter hódító útjának a dán művelődés világában. A nyelvnek akusztikai-fiziológiai összetevője mellett van egy másik összetevője, a jelentések birodalma, aminek elsajátítása, ha lehet, még a másiknál is nehezebb. Egy nyelvet birtokolni, ill. e birtoklás mértékét precízen megállapítani voltaképpen lehetetlenség. Anyanyelvünket sem birtokoljuk teljesen, a helyzet sokkal inkább fordítva igaz: anyanyelvünk tart birtokában bennünket. Anyanyelvünk – és most botránkoztató kijelentés következik – a leghatalmasabb előítélet, amely világlátásunkat tartja fogva szinte egész életünkön át. (Kérem az olvasót, ne vegye ezt önostorozásnak, a magyar nyelv ócsárlásának, mert – csekély kivétellel – minden nyelv anyanyelv is egyben, s ebbéli minőségében ilyen!) Gondoljunk azokra a remekművekre, melyek nagyszerűségét szerzőik zsenialitásának szoktuk tulajdonítani, de kimondatlanul és tudat alatt anyanyelvünk szellemét is csodáljuk, amikor soraikat idézve („Mit nekem te zordon Kárpátoknak/fenyvesekkel vadregényes tája”) kijelentjük, hogy más nyelvre lefordíthatatlanok. Egy irodalmi (nyelvi) mű értéke a maga teljességében csak annak a nyelvnek, műveltségnek és nyelvközösségnek a rendszerében mutatkozik meg, amelyen létrejött. E fölfogás érvényesül két nagy archaikus világvallás nyelvi megnyilatkozásaiban: az isteni kinyilatkoztatás csak héberül (Tóra), ill. arabul (Korán) érvényes. Ezzel szemben a kereszténység/keresztyénség különböző változataiban és felekezeteiben – végső soron és elvileg – bármely nyelv megszentelődhet az isteni ige közvetítésében. Ez pedig csak fordítás által válik lehetségessé. Európa nyelvi kultúrájának egyik alapja a Biblia, és nyelvi kultúrái a Biblia-fordítás gyakorlata által váltak egymáshoz hasonlóvá. A mi irodalmunk, nyelvi műveltségünk bibliafordító-hagyománya is legalább hat évszázados.
Közhely, hogy a fordítás (legalább) két nyelvben való jártasságot követel meg a fordítótól, de kevésbé ismeretes, hogy micsoda nehézséggel jár két nyelv, a forrásnyelv (amiről fordítunk) és a célnyelv (amire fordítunk) között az átjárás. A legtöbb fordító számára a forrásnyelv – idegen, és célnyelv az anyanyelv. Föntebb utaltam már rá, hogy anyanyelvünk fogva tart bennünket, de amikor anyanyelvünkre fordítunk, hazafelé igyekszünk, otthonos tájak felé, ezt az anyanyelv jelentette rabságot nemigen érzékeljük, és szinte, mint valami ejtőernyős ereszkedünk lebegve feléje. Az anyanyelvi nehézkedés akkor válik érezhetővé, ha anyanyelvünk a forrásnyelv és a célnyelv idegen/második nyelv: és éppen ez a magyarról dánra fordító Eszterhás Péter esete. Ilyenkor a fordítónak, mint valami földi vonzáskörből szökni akaró rakétának, ki kell szakítania magát az anyanyelvi gravitációból, amelyre előbb mint az ember leghatalmasabb előítéletére utaltunk. Ez emberpróbáló, sőt bizonyos értelemben emberfeletti feladat. De nem könnyű a célnyelvi művet sem újraalkotni, ha ez a célnyelv – idegen. Nagyon kevesek képesek eljutni abba az állapotba, hogy egy másik, idegen nyelvet birtokoljanak anyanyelvükhöz hasonló mértékben, pontosabban szólva (és a fentebb mondottakat megismételve) hogy ennek az idegen nyelvnek átadhassák magukat és birtokává lehessenek. Az 56-os emigráns Eszterhás Péter nyitottságának, szabadsággal való élni tudásának, szorgalmának köszönhetően el tudott jutni ebbe az állapotba.
Mindez azonban csak előfeltétele volt sikeres műfordítói pályájának. Ezen túlmenőleg otthonosan kellett mozognia, járatosnak kellett lennie a „forrásnyelvi”, esetében a magyar irodalomban, amelynek értékeiről mondottam föntebb, hogy csak a maguk nyelvi és művelődési körében és csak a saját közönségük előtt mutatkoznak meg teljes valójukban. Ne feledjük, hogy amikor 16 évesen elhagyta Magyarországot, még középiskolai tanulmányainak is legföljebb csak a felénél tarthatott, és bár egy 16 éves érdeklődő ifjú műveltségének nagy részét megfelelő föltételek (pl. családi könyvtár) birtokában már begyűjthette, könyvtári háttér hiányában, idegen országban magyar irodalmi műveltséget fönntartani és bővíteni nem lehetett könnyű vállalkozás. Eszterhás Péter azonban ezt a hátrányát is ledolgozta, és, amint műfordítói oeuvre-je mutatja, igazi magyar literary gentleman lett belőle – Dániában. Ami elsősorban azt jelenti, hogy biztos ítélőereje birtokában válogat a magyar irodalomnak abban a szeletében, ahol otthon érzi magát, a kortárs prózában. Ez annál is inkább nagyra értékelendő teljesítmény, mert az általa fordított művek többsége akkor íródott Magyarországon, amikor ő már távol élt szülőhazájától a 70-es, 80-as, 90-es években. Választásai arra utalnak, hogy a szálak, amelyek hazájához és annak irodalmához kötötték, nem szakadtak el több évtizedes emigrációja alatt sem. Különösen rávilágít értékvilágára az a két általa fordított szerző, akik már nem kortársaink: Kosztolányi Dezső és Márai Sándor. Mindkét szerző, Kosztolányi is és Márai is, a XX. századi magyar irodalom leginkább européer (a dán mentalitással legjobban találó) alakjai, különösképpen pedig az Eszterhás Péter fordította Esti Kornél képviseli a XIX-XX. század jellegzetes európai írói attitűdjét, a Georg Brandes-t, majd Thomas Mann-t is jellemző liberalizmust és önreflexiót. A Kosztolányira oly jellemző nyelvvel való míves foglalkozás, amelyhez hozzáértendő a műfordítás is, vissza-visszatérő témája az Esti Kornélnak, amelynek Kilencedik fejezete (amelyben a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi) az emberi kommunikáció, általában az emberi létezés társas voltának szinte himnikus dicsérete, egyúttal azonban a nyelvi kommunikáció tökéletlenségének, az embert csábítani soha meg nem szűnő nyelvi csalárdságnak is ironikus megmutatása. Ostoba korunkban, amelynek sokhelyütt már parlament által szentesített törvénye is, hogy „AZ EGÉSZSÉG FONTOSABB MINT AZ ÉLET”, üdítő ilyen sorokat olvasni magyarul (és bizonyára dánul is), hogy „Szétkattintottam dohánytárcámat és megkínáltam. Kivett egy aranyvégű cigarettát, mély tisztelettel. A kalauz gyufát kotort elő, meggyújtotta, s merőben ismeretlen nyelvén olyasmit rebegett, hogy: parancsoljon. Én erre feléje tartottam kéken lobogó öngyújtómat, s utána szajkóztam azt a szót, melyet életemben először hallottam.
Mind a ketten égtünk, pöfékeltünk, orrunkon eregettük ki a füstöt. Kezdetnek ez határozottan biztató volt.” Üdítő és egyúttal megszívlelendően tanulságos olvasmány e néhány sor, mert rámutat arra, hogy a nyelv nem valami elkülönült jelrendszer, hanem mélyen bele van ágyazva az ember társas létébe, amelybe ugyanúgy beletartozik a kínálás és rágyújtás közös rítusa, a pöfékelés, meg a kedélyes kvaterkázás, mint a dialógus. És egy másik, ezúttal a nyelvi kommunikáció kétértelműségére rámutató idézet: „Beszélni kezdett. Négy-öt mondatot mondott. Akkor elhallgatott és várt.
Én is vártam. Erre megvolt az okom. Azon tűnődtem, hogy mit kell rá felelnem. Rövid habozás után döntöttem. Ezt mondtam: Igen.
Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebből még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is.” És ha ehhez még hozzávesszük azt a gesztusnyelvi tényt, hogy a jelenet helyszínén, Bulgáriában a verbális igen-t és nem-et kisérő gesztus nagyjából a mienkének éppen az ellenkezője, ott állunk a megerősítések és cáfolatok egymást kölcsönösen kioltó, szédítően komikus kavalkádjában, ahol az igen csak nekünk az, nekik azonban nem, s ami nekünk nem, az nekik nem az...
Ilyen csúszós talajon áll hát a nyelv, legyen akár forrás-, akár célnyelvről szó. A fordítónak ezen a talajon kell szilárdan megvetnie a lábát, amihez pedig alapos nyelvismeret és biztos ítélőerő kívántatik. Láttuk, hogy Eszterhás Péterben mindkettő megvan.
Végezetül hadd térjek vissza ahhoz a korábban említett és gyakran hangoztatott állításhoz, hogy „ez és ez a sor/mondat/mű más nyelvre lefordíthatatlan”. A fordítás európai kultúrában meghonosodott gyakorlata, láttuk, kiterjedt az isteni kinyilatkoztatásra is. „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Máté 3,17) olvassuk Károli Gáspár fordítását, és talán hisszük is, azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy nem magyarul hangzott el először. A magyar fordítás ilyen értelemben tehát fikció, azaz „mesterséges csinálmány”, és ebben a minőségében egy kategóriába tartozik azokkal a magyar írásművekkel, amelyeket Eszterhás Péter műfordítói pályafutásának két évtizede alatt lefordított: azok is mind a fiction, magyar terminológiával szólva, a regény műfajába tartozó művek. Íme a listájuk, zárójelben a dán fordítás megjelenésének az évével:
Vámos Miklós: Zenga Zének (1987)
Esterházy Péter: A szív segédigéi (1988)
Bart István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös (1988)
Nádas Péter: Egy családregény vége (1989)
Esterházy Péter: Kis magyar pornográfia (1990)
Vámos Miklós: Jaj (1991)
Esterházy Péter: Hrabal könyve (1992)
Konrád György: Kerti mulatság I. (1992)
Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán (1994)
Konrád György: Kerti mulatság II. (1995)
Kertész Imre: Sorstalanság (1996)
Esterházy Péter: Egy nő (1997)
Nádas Péter: Emlékiratok könyve (1997)
Konrád György: Kőóra (1998)
Bodor Ádám: Sinistra-körzet (1998)
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (2000)
Márai Sándor: Eszter hagyatéka (2001)
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (2002)
Kertész Imre: Valaki más (2003)
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis (2004)
Kertész Imre: Felszámolás (2004)
Kertész Imre: Detektívtörténet (2005)
Esterházy Péter: Javított kiadás (2006)
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (2007)
Felesleges statisztikát készítenem a fölsorolt művekről, ill. a bennük tárgyalt témákról, mert azt az olvasó maga is el tudja végezni. E dánra fordított műveknek csak a dán irodalomhoz, művelődéshez és történelemhez való viszonyára hívnám föl néhány esetben a figyelmet különös tekintettel a fiction fogalmára. Kertész Imre Sorstalanságán keresztül a dán olvasó a XX. század történelmének, a holokauszt poklának újabb bugyrába szállhat le, amikor kénytelen tanújává lesz a valóságot eltakaró nyelvi rétegek lebontásának. Dániának nincsen tőle határokkal elválasztott nemzetrésze, Bodor Ádám Sinistra-körzetének dán olvasója mégis megismerkedhet a kisebbségbe szakadt lét nyelvi meztelenségével/védtelenségével. Továbbá: a dán irodalom- és művelődéstörténetből hiányzik a barokk, mert ott a reformációt történelmi és geopolitikai okokból nem követte az Itáliából, Hispániából kitámadó ellenreformáció, mint máig hatóan nálunk, a Duna völgyében. A családtörténetéből következően, de nyelvében is a barokkban gyökerező „távoli névrokon”, Esterházy Péter Harmonia Caelestise, meg a belőle kisarjadzó Javított kiadása Eszterhás Péter dán fordításának jóvoltából azonban „lett” a dán nyelvi műveltségnek ilyen szelete. Ilyen és ehhez hasonló „fiktív” dimenziókkal bővítette Eszterhás Péter a magyar irodalom gazdagságából a dán olvasóközönség szellemi horizontját az elmúlt húsz év alatt.
