Ki tudja hányadszor életemben karmester faggat partitúrámról. Évek során hozzászoktam, hogy az előadók zöme nem igen foglalkozik a zenével, sokkal inkább annak írott másával: a KOTTÁVAL. A SZENT kottával. Mert a 18. század közepétől a kotta zenei bibliává vált, minden írásjeléhez fenntartás nélkül ragaszkodnia kell az előadónak. Így azután azt várják az új művek partitúráitól, hogy mindent tálcán vigyenek az előadó elé. A régebbi korok partitúrái, amelyek néha 100 éves kottatökéletesítésen „estek át” ezt meg is teszik, az előadók kedvére. Az új műveknek még sokáig szerepelniük kell a repertoáron, hogy végül tökéletes konzum-partitúrává váljanak. Ez a konzum típusú kottakép – amely a zenekari játékosok elé is kerül – teljesen kész zenei ételt nyújt (még a mikrohullámú sütőbe se kell behelyezni néhány másodpercre az ilyen csomagolt zeneélelmiszert). Hányszor hallottam zenekari próbán (a legegyszerűbb, magától értetődő zenei folyamatot sem figyelembevevő esetekben) a karmester vagy az előadók megjegyzését: NINCS BEÍRVA A PARTITÚRÁBA! A barokk zenében ez elő sem fordulhatott volna, mert a hangok magasságán és időtartamán túl semmiféle jegyek nem szerepelnek előadói utasításként: döntsön az előadó a tempóról, a dinamikáról, az artikulációról és nem utolsósorban az alkalmazott hangszínről, regiszterek használatáról (az orgona esetében). Mindezt rábízták az előadó tudására, beleérző képességére, fantáziájára, rögtönző képességére, szellemére, szívére. Bíztak az akkori zeneszerzők az akkori előadókban. Most fordított a helyzet: a mai előadó nem bízik a partitúrában és ezzel együtt a zeneszerzőben. Utólagos magyarázatokat kér, mert hozzászokott ezek nyomtatott jelenlétéhez a partitúra élén vagy szinte minden oldalán, és ha ezek hiányoznak, úgy szóbeli egyeztetést kér az alkotótól.
SZÓ és ... ZENE – milyen messze esnek egymástól. Két GALAXIS!
Fiatal karmesterrel beszélgetek. Magyarázom, hogy a kezdő piano jelzés a szólóhangszernél nem jelent valami általánosan halk dinamikát függ, a teremtől, a zenekar számbeli összetételétől (a vonósok arányára gondolok) a hangzás intenzitásától és még egy sor más dologtól is, pillanatnyi előadói beállítottságtól, diszpozíciótól stb. De kell ezt magyarázni? Mérgelődőm, bosszankodom ... A kottajelekről faggatnak, nem a zenémről. És eszembe villan Stravinsky megjegyzése: „... a zene nem a gondolat. Beszélünk crescendóról, beszélünk diminuendóról – csakhogy a zene, az igazi zene nem dagad meg és nem lohad le a cselekmény hőfokának megfelelően.” Egy Bach-mű crescendók, diminuendók nélkül is ugyanazt az energiát, szellemi teret sugározza, sugallja maga körül. A zenéhez kell közelíteni, nem a jelekhez, mert a jelek – a közhiedelemtől eltérően – nem mindig segítik a lényeg megértését, sőt gyakran letérítenek a helyes útról. Kétszáz éve hatalmas energiával igyekszünk tökéletes partitúrákat gyártani, félünk, hogy az előadó nem érti meg, hogy mit akarunk kifejezni zenénkkel. A mai partitúrákat pontosan csak egy számítógépes program segédletével lehet leolvasni, és hangzó folyamattá alakítani. És még ilyen esetekben is millió kérdéssel jönnek elő az előadók – talán még többel, mint a jóval kevesebb jelt alkalmazó modern partitúrák esetében. Van egy régi mondás: „A szellem oda lehel, ahová akar” – én ezt úgy módosítanám: „ahová meghívják”. Manapság nagyon ritkán küldünk meghívást szellemi Énünknek. Mindegyre csak kérdezünk vagy unos untalan azt ismételgetjük: NEM ÉRTEM. Meg sem próbálkozunk a megfejtéssel, ami egyet jelent a műalkotásba való szellemi behatolással, belelátással: A MŰ IGAZI MEGÉRTÉSÉVEL. Mintha némák lennénk: jelekkel értekezünk egymással. Mérgelődöm, morgolódom ... mrm, mrm... döm-dom, mérge-morgo – szól, zeng fülemben a két szó muzsikája, milyen különös zene, ha a központi beszéd ikesige-felejtésével mondom ki, még egy kis ütőhangszeres színt is kaphat: már (nem) mérgelődök, (nem) morgolódok, a karmesterem is befejezte kérdezősködését, megnyugszunk: JÖJJÖN A ZENE.
