– gondolatok a Hősről –
A Hős – legyen bárki, fiú, leány, asszony, férfi, aki erre a Szerepre vállalkozott (netán született) – egy idő után kényelmetlenné, terhessé válik – elsősorban barátai, munkatársai, jó ismerősei számára.
Mikor a Hős elkezdi a hőstetteit, mint első megnyilvánulási formáit hősiességének – még szimpatikus. Kimond igazságokat helyettünk, bátor helyettünk, kockára teszi állását – életét – helyettünk, értünk. Harcol, küzd jó és tisztességes ügyért (mint teszik azt a Hősök általában) – mi többiek titokban tapsolunk neki (nyiltan nem tesszük, egyrészt, mert félünk, másrészt a tapsolás már állásfoglalás, amolyan fél-hősi gesztus lenne, amitől Isten óvjon minden falmelléki egzisztenciát élő-félő-féltő polgárt, nemtől, nemzetiségtől és munkahelytől függetlenül).
A Hős munkálkodása közben – és ezt föltétlenül el kell ismernünk – dicsfénybe kerül. Sajtó, média többnyire róla, ha nem is érte beszél. Számunkra, eredményt leső, néma kibícek számára lassan kezd kialakulni –ideiglenes jelleggel ugyan – az egyre zavaróbb helyzet: lám, bátran, véleményt vállalóan is lehet élni, hiszen ímé, a szókimondónak nincs semmi baja, sőt, lányok, asszonyok lelkesednek érte színrelépésekor kendőt lobogtatnak feléje bepárásodott tekintettel, a férfiak (egy része távoli városból vagy még távolibb érdekszférákból) ünneplik őt, nyilatkoznak mellette stb. (persze csak akkor, ha ezzel nem kockáztatják egzisztenciájukat).
A helyzet – a Hős népszerűségének növekedése arányában-egyre kínosabbá válik számunkra, mint a Hős közvetlen környezetében élők számára: arról kell hallgassunk, néma szemlélői az eseményeknek, azt kell nap mint nap visszanyelnünk mi, óvatosak (magatartásunk nem meríti ki a gyávaság fogalmát!), amit a bennünk csírában szökkenő jóérzés, bátorság-zsenge legszívesebben kimondatna: éljen a Hős! Brávó neki!
Ez idő alatt természetesen a Hős ellenségei (akik – ismerjük be – kicsit a mi ellenségeink is) – nem tétlenkednek: bebizonyítják Hősről, hogy...
Azaz tételezzük föl, hogy még nem bizonyítanak rá semmit a Hősre, született szélsőséges, nacionalista, fasiszta, hazug fráter, antimulti, revízionista stb), hanem egyszerűen elveszítik a csatát. Győz hát a Hős, igazával együtt. (Mint a népmesékben) És lesz hurrá, lesz éljen, lesz részünkről ,,én is már rég ugyanezt mondtam” és hasonlók. Ehhez a győzelemhez többnyire megfelelő történelmi helyzet kell: forradalom, rendszerváltás vagy kicsiben: zsarnok igazgató, stb.
Mi is, a hallgatás-behódolás eleddig néma bajnokai, azonnal bátrak leszünk. Hősebbek leszünk a Hősnél. Mi leszünk a ,,még hősibbek”. Vagy a ,,legesleghősibbek”. Ha egyáltalán létezik ilyen fogalom. Ha nem, imé megszületett most általunk. (Általános jelenség, hogy forradalom után sokkal több a hős, mint forradalom alatt. Forradalom előtt pláné hiánycikk említett embertípus. Ha mégis létezik, lakhelye: börtön).
A Hős győzelme mámorában mi, körésereglettek sietve bebizonyítjuk – mindenekelőtt önmagunknak (ez a legkönnyebb) –, hogy mi már csecsemő kortól ellenállók voltunk. Titokban pedig szemrehányunk magunknak, miért nem szagoltuk ki, hogy Hős győzelem előtt áll, miért nem csatlakoztunk időben Hős mellé, még a győzelme előtt bár egy nappal, egy órával bár, ugyanis akkor most nem csak állásmaradék-reményben cikkezhetnénk, helyezkednénk-könyökölhetnénk bele az új értékrendbe, hanem jó nagy stallumokért tülekedhetnénk, élvonalból. Sokkal nagyobb eredménnyel.
De tételezzük fel, hogy a Hős nem lesz győztes a küzdelemben (Ez a gyakoribb változat). Elbukik, ahogy tankönyvekben szokás fogalmazni. Kirúgják munkahelyéről. Ellenségei tovább is rágalmazzák (minden gyilkos indulat sietve megkeresi a maga morális igazságlátszatát), mi pedig, barátai, boldog elégtétellel bújunk esténként ágyunkba, a méregdrága gáztól és hitvesi langytól felmelegítettbe, hogy lám, mi bezzeg bölcsek voltunk, nem avatkoztunk bele a dolgok állásába, mert szél ellen ugye nem lehet, minek ugrálni etc.)
Hős azonban elkövet egy durva, környezetére bántó tapintatlanságot: ahelyett, hogy nyíltan szembeköpné magát sűrű meakulpázások közepette, ahelyett, hogy beismerné fennszóval és bűnbánó lélekkel, miszerint tévedett, a helyett, hogy visszasompolyogna a hatalom, állás-biztonság nyújtotta boldog létkeretbe, vagyis közénk, – tovább küzd. A maga és a mi igazunkért. Sajtóban, médiában, agorán.
Miből kifolyólagosan még inkább és nagyon kellemetlenné válik. Számunkra is, akik a lojalitás magunkra húzott mezében sütjük-pirítjuk-főzdegéljük, tesszük-vesszük mócsingos lét-porciónkat.
Hősről most már sokan beszélnek, mert Hős azért Hős, hogy ne hagyja elveit: felhasználja egyetlen fegyverét, védőpajzsát, a nagynyilvánosságot. Mi pedig, hallgatók, tovább hallgatunk. Pirulunk is néha. A helyzet végsőkig kiéleződik. És ekkor mi, bölcs félreállók, mert tudjuk, elkerülhetetlenné vállt már a megszólalás, kitaláljuk-kitálaljuk magunk védelmére és igazságára, hogy Hős – nem is Hős. (Minket sem kell félteni, nem most szálltunk le a falvédőről). Csupán izgága szélsőséges, nincs is neki diplomáciai érzéke, így nem lehet viszonyulni sorsmeghatározó kérdésekhez, ahogy ő teszi, aki, ha bírál, belecsinál saját fészkébe, amit egy jobb ízlésű madár sem tesz és különben is. És döntünk egy nagyot az elkényesedett helyzetben, mint Fórum.
Elhatárolódunk Hőstől.
Bátran. A nagynyilvánosság előtt.
Mert adott szinten a gyávasághoz is kell bátorság.
Kialakul, kialakítunk egy olyan helyzetet Hős körül, egy olyan légüres teret, amiből egyetlen út vezet csak ki számára: a halál.
A hősnek tehát – minek szépítsem a dolgát – el kell pusztulnia. Ezt akarják ellenségei.Ezt követeli az élet- tragédia dramaturgiai elvárása is, a szereplogika, hiszen a hős, ha nem hal meg, nem lesz hős, a tragédia pedig nem lesz tragédia, csupán komédia. Vagy színmű. Langyos, semmitmondó befejezéssel. Tanulság és katarzis híjával. Amit, halál – kilátás nélkül – érdemes sem lett volna elkezdeni.
A Hős pusztulásába természetesen besegítünk mi is, egykori barátai, nem csak ellenségei. Leírjuk, agyonhallgatjuk, szétnyilatkozzuk a Hőst, aki néma halottja lesz a felzaklatott közakaratnak.
Az igazi, a bölcs Hős előre tudja mindezt. Éppen ezért elveihez hűen, következetesen fogja magát és – mi mást tehetne? – meghal az ügyért. (Van rá példa bőven az egyház- és világtörténelemben). Hogy a halálnak milyen formáját válassza, abba nem szólunk bele. Sem mi, sem az ellenségei. Csak az eredményhez ragaszkodunk. Ha szerencséje van, csatamezőn, barikádon fejezi be életét.
És akkor végre csend lesz, nyugalom lesz, nem furdal a lelkiismeret senki kibicet, falmelléki drukkert, netán jóérzésű szemlélőt stb... Hős ellenségei is sietve elhallgatnak, mintha mi sem történt volna, hiszen amiről nem beszélünk, beszélnek, az nem is létezik.
De hogy megnyugtassam a halálhírtől netán elszomorodott olvasót, ünnepélyesen kijelentem: a Hős fel fog támadni. Igen, feltámad a Hős mítoszainkban, tankönyveinkben, hideg téli esték tűzmelletti meséiben, meg nem írt végrendeleteinkben.
Mert a Hőseinket még holtukban is kihasználjuk: gyermekeinkre, unokáinkra testáljuk őket. Életüket példaként említjük nekik, szavaikat idézzük, irigyeljük őket, stb.
Ja, hogy el ne felejtsem: idővel szobrot is emelünk nekik. Lehetőleg bronzból. Ez nagyon fontos. Elvégre kellék is kell a komédiánkhoz. Minél fényesebb, annál jobb.
***
Persze, előfordulhat még egy Hős-variáció: Hős morálisan győz, gyakorlatilag veszít. Egzisztenciális gondokkal küzd. Nyomorog. (Miközben esze ágában sincs felkötni magát, vonat elé ugrani stb.) A legpofátlanabb magatartásformát választja, amit csak Hős ki tud találni: velünk marad (nem költözik ki más országba), naponta találkozunk vele, látjuk, ahogy felemelt fejjel jár köztünk, kopott ruhában, korgó gyomorral de egyenes testtartással. Hogy megszégyenítsen. Ő lesz a mi élő lelkiismeretünk. Mi pedig ilyenkor lesütjük tekintetünket. Mérgünkben, netán lelkismeretünk dadogására. Zavartan fogadjuk Hős előreköszönését, majd sietve eltűnünk közeléből. Hja, a havi fixhez egy kis múló kényelmetlenség is jár. Benne van a Béke és a Demokrácia- pakliban.
Hős tehát él, él, él és észre sem veszi, hogy ,,túlélte önmagát”. Túlélte saját igazságát, ami már lassacskán senkit sem érdekel. Eljátssza a kortársak és azok utódainak jóindulatát. Az utókor ugyanis jobban értékeli a hősi halált, mint a hősietlen életet. A halál teátrálisabb.
Következésképpen a Hős, ha már hősi életet választott – szereplogikája értelmében- és ezt szívből és jóindulattal tanácsoljuk neki – hősi halállal fejezze be Hős alakítását. Minél előbb, annál jobb.
Különben, mint már volt szerencsém írásom elején jelezni, kényelmetlenné, terhessé válik környezete, elsősorban közeli barátai, munkatársai, elvbarátai számára, miközben, ha nem is szándékosan, ránk hárítja azt a törvényszerűen bekövetkező végzet-feladatot, melynek értelmében mi kell őt elpusztítanunk. Amit természetesen megteszünk sajátos belső logikánk és szerepkövetelményünk értelmében.
