1926-ban jelent meg a berlini Ludwig Voggenreiter kiadó magyar osztályának gondozásában Nagy Péter: Ó, kedves Kolozsvár! című, múlt- és hangulatidéző könyve. Ezeknek a jelzőknek nagy jelentőséget kell tulajdonítani, mert a szerző szinte teljesíthetetlennek tűnő feladatra vállalkozott.
Volt, aki egy ilyen jellegű törekvést az eleve lehetetlen célok közé sorolta. ,,A felvideki író mindig boldogan, büszkén magyarázta szűkebb hazája városainak szépségeit. sajátosságait. De Váradról és Kolozsvárrol legendákat küldtek szét a világba az írók, akik ott születtek, vagy onnan szakadtak el. Künn a világban, Pesten, magyar vidéken nem találkoztam soha olyan forró vallomásokkal, mint ahogy a váradiak tudtak beszélni szűlő- vagy nevelővárosukról. Kolozsvárról nem is beszéltek, nem is magyaráztak. csak legyintettek, csüggedten, ahogy a színvaknak hasztalan magyaráz az ember, úgysem tudja szegény, milyen a zöld vagy kék szín... „Nem ismeri Kolozsvárt” – mondták lehangoltan. S másról beszéltek, mert Kolozsvárt ismerni kell, nem lehet megmagyarázni” – írta a beavatottak magabiztosságával Kassa nagybetűs Polgára, Márai Sándor.
A kincses város megmagyarázásához a szerzőn kívül két művész is segítségül ajánlkozott, az előszót író Reményik Sándora szavak, és az illusztrációkat rajzoló Tóth István, a vonalak művésze.
A prozájában is líraian fogalmazó költőfejedelem előszavában felteszi, majd mindjárt meg is válaszolja kérdését: „Mi hát a jelentősége ennek a kis könyvnek? Az, hogy élő, zengő emlékkövet, muzsikáló szobrot állít egy városnak. Ezt a követ keserű és fáradt szívvel sírkőnek is kifaraghatta volna mestere. Mégis úgy faragta, hogy győzedelmi jel, istenszobrot hordozó obeliszk lett belőle. Ismerősöknek és barátoknak boldog magukra-ismerés, idegeneknek is megható sejtelem, közömbösöknek is titokzatos szimbólum.” Szinte valamennyi, kisebb-nagyobb földrajzi tájegységhez társulhat egy csak arra jellemző, az értelemmel, sőt, nem feltétlenül csak az értelemmel, hanem a lélekkel megismerhető fogalom, a genius loci, a hely szelleme. Ez a szellem, ez a szellemiség erdélyi városunk esetében évszázadok alatt megerősödött, kiteljesedett hatalommal rendelkezik, amely képes a maga – képéhez és hasonlatosságához formálni mindazokat. akik túl közel kerülnek félelmetes erejű, lelki metamorfózist kiváltó varázserejéhez. ,,Járd be így figyelmesen az egész várost. Mindenütt megkapod a lelkét, ami letörölhetetlen jegye. Ez a lélek a te lelked. Veled hal, vagy veled él” – írja a kötet szerzője. Erdély fővárosának mindenkori polgáraiban élő vagy haló – lelkét kívánják megidézni Nagy Péter írásai, amelyekből – Reményik Sándor megfogalmazásában – „Egy város, Kolozsvár lelke bontakozik ki belőlük, az a különös lélek, mely egy-két évtized alatt magáévá, szellemi szülöttjévé tudja tenni azt is, kinek bölcsője más tájon ringott.” Szavai igazságtartalmáról könnyen meggyőződhetünk, ha azokra a személyiségekre gondolunk, akiknek – annak ellenére, hogy bölcsőjük nem a „Szamos-parti Athén”-ban ringott – élete, munkássága elválaszthatatlanul összeforrott Kolozsvárral: Bródy Sándor és fia, Hunyady Sándor, akiket irodalmi és családi szálak fűztek a városhoz; Áprily Lajos és Kuncz Aladár, az Ellenzék irodalmi rovatának majd, az Erdélyi Helikonnak a szerkesztői; Kós Károly, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó egyik alapítója; Tamási Áron, akinek ez a város a Lélekindulást jelentette; Szabédi László, a Bolyai Egyetem tragikus sorsú professzora; Cs. Szabó László, aki gyermekkori élményeiből élete végéig merítkezett, Dsida Jenő, akinek arca ,,romló földi mását” a Házsongárdi temető egyik kriptája rejti, s még hosszan lehetne folytatni a szóba jöhető nevek felsorolását.
Kolozsvár megmagyarázásának – mint olvashattuk – Márai szerint lehetetlen feladatára még csak nem is egy literátor vállakozott. A Nagy Péter név csak szellemes írói csinálmány. viselője családi nevét lefordítva alkotta meg, az anyakönyvek tanúsága szerint Grandpierre Emil rejtőzik mögötte. Első hallásra a népszerű magyar novellistára, regényíróra. K[olozsvári] Grandpierre Emilre gondolhatnánk. Nem róla, hanem édesapjáról van szó, akinek egykoron sokkal „prózaibb” foglalkozása volt.
Családi neve sejteti, hogy ősei Nyugatról jöhettek a mindenkor befogadó, vendégszerető Erdélybe. Nagyapja – Charles Grandpierre – régi francia hugenotta család sarjaként Svájcból telepedett át Kolozsvárra, ahol nyelvtudásából élt, házitanítóként a francia és a német nyelv ismereteibe vezette be a többnyire arisztokrata nebulókat. Írónk édesapja nem folytatta a megállapodott társadalmi rangot nyújtó nyelvmesterséget, igazi rebellis lett, részese az 1848–49-es magyar, majd az olasz szabadságharcnak. Jól megérdemelt kufsteini várfogságából megszökve hazatért Kolozsvárra. Három fiának egyike, Dr. Grandpierre Emil – jogi diplomával a zsebében – igazságügyi szolgálatba lépett.
A kolozsvári törvényszék bírája lett, majd 1918-ban a főispáni teendők ellátásával is megbízott kormánybiztossá nevezte ki a belügyminiszter. A sorsfordító történelmi változás után bekapcsolódott az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletébe, a Magyar Szövetség alelnökének választották meg. 1925 őszén, ötvenévesen repatriált, Budapesten közigazgatási bíróként dolgozott.
Az Ó, kedves Kolozsvár címet viselő emlékfüzért bizonyára a csillapíthatatlan honvágy, a kincses város iránti nosztalgia szülte. Szépírói hajlama megcsillogtatásával nem okozott különösebb meglepetést, cikkei, elbeszélései már könyvét megelőzően is jelentek meg az Ellenzék napilapban, annak naptárában és a Pásztortűz folyóiratban, amely folytatásokban közölte A föld és a gyermek című regényét. Kolozsvár-kötete kiadásának évében a Magyar Nép Könyvtára 17. számaként Három egyfelvonásos címen színdarabjait is olvashatták. A későbbiekben még két regénye hagyta el a nyomdát, melyek történelmi hátteréül ugyancsak kedves városa szolgált: A szamosparti ház (Kolozsvár 1927) és A főtéri nagy ház (Kolozsvár 1933).
Egy törvényszéki bíróról vagy egy politikusról nehéz elhinni, hogy valóban létezik irodalmi vénája, mi több, érzéke a literatúra iránt. Személyében a Pásztortűz irodalmi, művészeti és társadalompolitikai folyóirat és a Magyar Nép képes hetilap egyik alapítója rejtőzködik. Sőt, ahogyan Reményik Sándor a róla szóló nekrológjában ki is emelte, a Pásztortűz elnevezés – „benne a Toldi-motívum dereng vigasztalón” – Grandpierre Emiltől származott. Hivatásszerű író fia – K. Grandpierre Emil – véleménye után nem sok jóra számíthatunk. Önéletrajzi jellegű regényeiben Tegnap (Hp. 1942) és Szabadság (Bp. 1945) – ilyen jellemzéseket olvashatunk apjáról: „ez a mogorva, barátságtalan ember”, „a többnyire komor és nyomott kedélyű táblái elnök”, a „mindig komor, hallgatag ember”. llyen emberábrázolás után a bíró úrtól – s ki ismerhetné jobban gyermekénél – emelkedett hangú, érzelmektől fűtött sorokat ne is reméljünk. Reményik Sándor búcsúztató szavai azonban mégiscsak némi reménységgel tölthetnek el: „Aki őt valaha hallgatni [kiemelés tőlem S. P.] hallotta, s nem volt elfogult, meg kellett éreznie, hogy a hallgatás mögött, mint kovácsműhelyben pöröly alatt születnek termékeny gondolatok, hogy lassanként valósra váltva, előre toljanak másokat, embereket, igazságokat, életformákat, kibontakozó pályákat, felbukkanó új utakat – míg a tragikus kezdet embere a háttérben és a homályban marad... Benne láttam itteni életünknek egyetlen kőszikláját...”
Grandpierre Emil – Nagy Péter, a „kőszikla” bizonyára mindig ellágyult, amikor a budai várbeli, Úri utcai lakásán felidéződtek, megjelentek előtte kedves városának épületei, hangjai, színei – egész hangulata –, a kényszerűségből elhagyott Kolozsvár varázslatos arca. Nem száraz történelemkönyvet, nem históriai hitelességű, évszámokban és adatokban agyonzsúfolt, idegen kifejezésektől hemzsegő, olvashatatlanul tudományos monográfiát állított össze. Kiírta magából mindazt, ami felzaklatta nyugalmát, ami hiányzott a lelkének, ami örök emlékezésre ítélte: ,,A régi Kolozsvárról adott képek különben nem tartanak igényt a történelmi hitelességre. Egyszerűen egy kolozsvári származású és Kolozsvárt élt polgár mondja el a város külső képéről azokat a dolgokat, amelyeket hagyományként átvett s részben ő maga átélt. De talán így is bennük van a város hangulata és belső képes így talán meg lehet érezni áltáluk a régi, egyszerű, kisvárosi, boldog Kolozsvárt. Ezért lehet valami értékük ezeknek az egyszerű írásoknak. Hiszen a jelennek, a jövendőnek legerősebb, egyetlen alapja a múlt. Az az anyalföld, mely Anteusba új és új erőt sugároz, s melytől elszakadnunk nem lehet és nem szabad soha.”
Az egyik legcsodálatosabb dolog az emlékezés képessége. S milyen kevés kell ennek a szunnyadó készségnek az előhívásához. Sokszor csak egy régen hallott dallam, egy virág jellegzetes illata, egy máshol elképzelhetetlen utcanév, egy öreg templom hívó harangszavának tovahömpölygő megkondulása. Grandpierre Emil empátiával teljes, beleérző képességről árulkodó mondataiban megelevenednek az élettelen tárgyaknak gondolt régies hangzású utcák (Kismester, Szappany, Monostor, Külközép), terek, a reformáció diadalát hirdető templomok (kétágú, lutheránus, unitárius), a büszke-bájú ódon házak (redut, gubernium) a mára felidézhetetlen zamatokat rejtő gyümölcsöskertek. (Vajon milyen íze lehetett az Apafi almájaként emlegetett változat termésének?)
Megelevenednek és vallanak a vaskos bástyafalak (Híd, Magyar, Bethlen) történelemidéző maradványai, melyek a modern háztömbök közé ékelődve tanúsítják, a jelennek a múltra kell támaszkodnia, ha biztosan akar állni a lábán. Ismét bizonyítottá válik a régi latin mondás igazsága: Saxa loquuntur. A kövek beszélnek. Aláhanyatlás és felemelkedés, komorság és derű váltakozik a régmúltat, az erdőelvi históriát felidéző mondatokban, ahogyan a szeszélyes erdélyi történelem eseményei és formálói váltogatták egymást. A város regénybe, vagy a festő ecsetjére kívánkozó, vele szimbiózisban élő határa (Hója, Kányamál, Brétfű, Plecska, Bácstorok) is kitárulkozik a megidéző mondatokban. Reményik Sándor költői megfogalmazásában: ,,Nincs olyan kedves hely Kolozsvár környékén, mely intim titkait meg ne súgta volna e magányos vándornak.” Megsúgta a Hója szőlőhegyen álló Donát-szobor legendáját is . ,,Délben, ha meghallja a harangszót, lemegy a Szamosra, s vizet iszik Donát. Így szólt a tréfa. És ültünk, apró gyermekek, a szobor lábánál rendületlenül, áhítatos hittel, megrezzenve a piaci templom harangja kondulásán, összeszorított ajakkal várva, akarva a kőember megindultát.”
A város emblematikus emlékei a főtéren, vagyis a „fejedelmi város fejedelmi középpontjában” lévő Szent Mihály-templom és az előtte álló Mátyás-szobor „elválaszthatatlanul összetartoznak, felbonthatatlanul össze vannak nőve ők.” Nem csak az eszményi építészeti tér kínálta lehetőség miatt igaz végkövetkeztetése: „nincs erő, amely szét bírja választani őket, a szobrot és a templomot”. Legalább ekkora figyelmet szentelt az ökümenében békült Farkas utcának, ahol a katolikus és a református utcarész között Thália temploma, az első magyar színházépület magasodott. Érdekes, hogy éppen ott jutott eszébe az akkori fiatalság, akikről azt tartotta fontosnak feljegyezni, hogy „Küzdelmek között nő fel. Jobban fog boldogulni az életben”.
Írásfüzérében fontos helyet szánt a templomok megörökítésének is. Súlyos latin szavak és kőbe vésett mementók elmúlásszagú, de örök üdvösséget ígérő felemlegetése helyett – ezekhez képest legalábbis – frivol, de sokkal emberibb története van a minorita szerzetesek istenházáról, melyet nemes egyszerűséggel a ,,szépek temploma”-ként emleget. Adjuk át magunkat a múltba láttató mesének: „Vasárnapokon, mikor csengőszavú harangja elhirdeti a fél tizenkét órás misét, megtelik a templom teljesen. Padjaiban s a padok között ott van minden kolozsvári leány s fiatalasszony. A templom hátterében pedig férfiközönség álldogál. Mise végeztével kitódul a közönség. Legelöl a háttérben álló ferfiak. Azonban nem mennek messze. Csatlakoznak ahhoz a kint már megalakult sorfalhoz, mely a templomi szolgálat végét várja, hogy Kolozsvár szépeiben gyönyörködhessék. És azután jön a hölgyközönség.” Ez az idillikus kép – teszem hozzá – senkit se késztessen egy sürgős utazásra. Tartok tőle, hogy a leírásban megörökített asszonyok és lányok mára már elveszítették bőrük hamvasságát és szemük csillogását.
Szerzőnk a központi emlékek mellett nagy figyelmet szentelt a fogalommá vált helynevek meg- és átörökítésének is. „Két ágyú. Híres beszállóhely. Cellengők és zsebmetszők tanyája. Ma a Tanítók Háza van a helyén.” Hasonlóan csiklandós az egykori ,,Három liliom” átalakulása is. „Beálló hely s falusiak lebuja azon a területen, melyen ma a református teológiai fakultás áll.” Tájnyelvi kifejezést is megőrzött: ,,Facsaros kémény. A Külmonostor utcában a déli soron egyik háznak kőmíves furfanggal csavarttá formalt kéménye van. Ez külön helymegjelölésül is szolgált.” Rövidke, tömör megfogalmazású leírásai olykor egy regény vagy egy képzőművészeti alkotás helyszínéül is szolgálhatnának. „Bánffy-kert. A régi állami leánygimnázium egész telke volt a Bánffy-kert, benne emeletes barokk kastély, a Fürdő utcai oldalán egy kis tó, a Sétatér felöli oldalon gyönyörű égerfasor alján bőven folyó, jóízű csorgó: a tónak a kavicsos átalagon átszűrődött, jéghidegre hűlt vize.”
Kolozsvárnak is megvan a maga „Gellérthegye”, ott Fellegvárnak hívják. A város fölé magasodó kisebbfajta hegyen osztrák katonaság állomásozott, akik az erdélyi fejedelemség megszűnése után vigyázták a kuruc hajlamot. Emléküket az 1925-ös áradásig a ,,németek pallója” őrizte, „melyen az ágyúzás után lerohanó zsoldosai kerülő nélkül elérjék a várost. készen ölésre, fosztogatásra”.
Álmodozó, öreg épületnek írja le az egykori soknevű Vigadót. Vigardát, vagy franciásan Redutot, melynek óriási méretű szálában, báltermében egykoron könnyed szórakozások, kedves táncvigalmak, elegáns bálok és jótékonysági virágbazárok zajlottak. A legemlékezetesebb a tarlatán estély volt. A 19. század végén jött divatba a szivárvány minden színében pompázó fátyolszövet, a tarlatán. Az est tündéreit csak a hajnali hatkor megcsikorduló óraharang tudta hazaparancsolni. Grandpierre Emil éppen ennek a szörnyű hangnak az emlékét örökítette meg. Néhány mondatos leírása egy egész történelmi elbeszélést helyettesít. „Hajdan hangosan jelezte az időt a torony fedelére kitett óraharang. Éles, keserves hangon rikoltotta be a városba az órák számát. Az a legenda erről a harangról, hogy hajdan a Szent Mihály-székesegyháznak volt lélekharangja és jelentette sok más közt a Báthory Zsigmond áldozatainak halálát is. Lehet, ennek a véres eseménynek iszonyú emlékét őrizte keserves, éles hangja. Újra és újra, minden ütésnél átélte azt a borzalmat, ami akkor elfogta.”
Hol máshol fejezhette volna be lírai városkalauzát, mint a városlakók földi létének végső színhelyén, a Házsongárdi temetőben, melyet az évszázadok során ott eltemetettek és a sírköveket, kriptákat díszítő címerek okán a ,,város nemeslevelének” nevez. A kolozsváriak nem borzadni jártak oda, hanem emlékezni, a csend, a jó levegő, a szép fák és a sokszínű növényzet miatt sétálni s tanulni. Érdemes volt, a diákoknak Apáczai, Brassai és Szenczi Molnár súgott.
Kristof György irodalomtörténész lelkendezve ismertette az akkor frissen megjelent könyvet. A kereken félszáz kis közleményt egy magányosan sétáló polgár lírai reflexióihoz hasonlította. A polgáréhoz, „akinek nyugalmas járása-kelése, minden mozdulata, szava mutatja, hogy ő mindenestől a városhoz tartozik és a város őhozzá... A legnemesebb polgári öntudat tartja össze e könyvet: a polgár a városért van és a város érette... Kalauz ez a könyv abban, hogy megszeresd, vagy még jobban szeresd Kolozsvárt s Kolozsváron út és keresztül Erdélyt.”
Grandpierre Emil színes íráscsokra szerzői és olvasói szempontból is elérte célját, amiért megfogalmazódott. Emléket állított városának, az egyetlen Városnak, az erdélyi Urbsnak, olyan mementót, amely mindenkire hatással lehet, aki írója szándéka szerint olvassa el a könyv sorait. Lélektől-lélekig. Áttételesen neki köszönhetjük az előszóíró, Reményik Sándor szállóígévé vált mondatát, mely alapján mindenkinek lehetőség adatott arra, hogy megvallhassa Kolozsvárral, a kortlan, mindenkor szépségesnek tűnő kedvessel kapcsolatos érzelmeit: ,,Hiszen minden léleknek van valahol a mélyben egy dédelgetett, megsíratott, eltemetett, feltámasztott, ezerszer visszaálmodott Kolozsvárja.
Úgyszintén Grandpierre Emilnek köszönhetjük, hogy az egykoron általa is aiapított folyóirat, a Pásztortűz 1938. évfolyamában megjelenő nekrológjában, könyve kapcsán így fogalmazhatott a tőle búcsúzó – egykori felelős szerkesztő – Reményik Sándor: „Hatalmasabb alkotás sok van a mi irodalmunkban, megindítóbb egy sincs.
A sajátos emlekiratot szövegező közigazgatási bíró nem tudta letenni a tollat, amikor befejezte könyvét. Folytatnia kellett, meg kellett írnia a legnehezebb, Az utolsó kolozsvári séták című írásművét (Pásztortűz 1926. 15. sz.) is. Ez kimaradt a már kinyomtatott, megjelentetett lírai városkalauzból. A teljesség, az életmű lezártságának igényével utolsó városidéző írása befejező soraival emlékezzünk Kolozsvár egyik legöntudatosabb polgárára, aki megtartotta Erdély fővárosának minden kövére vonatkozó ígéretét: „El kell mennem. Nincs más választás számomra. De nem hagylak itt. Nem leszek hűtlen hozzátok. És szeretni foglak, veletek leszek, köztetek élek mindig, most is, halálom után is. Örökre!”
Az önérzetes polgárerényre és erős városszeretetre nevelő, biztató, sugalló munka az időközben eltemetődött, az ifjabb korosztályok előtt feltáratlan emlékeket idézi fel, mutatja be, írja le, amelyek nemcsak szorosan hozzátartoznak Kolozsvár múltjához, hanem egyúttal sokat és igazat mondó tanúi a gyorsan tovahömpölygő időfolyamnak. Írójában a valóságos. többnyire ma is létező, megcsodálható műemlékek és más városrelikviák bemutatásakor minduntalan feltolulnak azok a hangulatok, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk a korabeli városhoz és megérthetjük az egykori kolozsvári polgárok öntudatosságát. A fel-felszakadó vallomásos városleírás olvasása közben szinte megérinthetjük a jelenben egyre távolodó, a múlt ködébe burkolózó Kolozsvár lelkét, amely évszázadokkal ezelőtt szabad királyi, azután Transilvaniae civitas primaria-vá, vagyis Erdély első, majd pedig a kultúra, a tudás kincses városává, az erdélyi magyar műveltség egyik leggazdagabb tárházává tette. Nagy Péter már-már prózaversként ható költői mondatai, szerelmetes sorai mind azt üzenik: őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múltfoszlányt, amíg – egyik legjobb ismerőjét, Kelemen Lajos levéltárost idézve – ,,örökre el nem tűnik az idő mindent megőrő óriás malmában”.
