"félreértések, lángnyelvek között"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Albán dávájcsász
Borsos J. Gyöngyi
Hegyes Agyar kelepcéje, avagy kinek címezték az ajánlott szappant?
Egyed Emese
Búcsúztató
Jancsó Miklós
A kényelmetlen Hős
Sas Péter
Kolozsvár ábrázolása Grandpierre Emil alias Nagy Péter 80 éves lírai városkalauzában
Egyed Péter
A Semmi történt meg velünk
Darkó István
A Macskarádió különkiadása
Szellemjárás - Darkó István
Szőcs István
Retour éternel - Székelykeserves vegyeskarra
Bogdán László
A kintrekedtek - A kihallgatás (befejező rész)
Lajtos Nóra
Impromptu Dsida Jenő emlékére
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Száll a zene...
Decemberi évfordulók
 
Egyed Péter
A Semmi történt meg velünk
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.

Az 1981-ben megjelent Forrás-kötetének Darkó István maga adta A következő pillanatban címet, és amint a kötet egyik leglíraibb, békésebb írása némi hatásszünettel mintegy feloldja a szintagmát: a következő pillanatban nem történt semmi. Ami közben történt a valóságos és titkos városban, az odabent van e könyvecskében. Hihetetlen, hogy mennyi minden történik környezetünkben, amiről mi nem veszünk tudomást. Lev Sesztov mondotta volt, hogy tulajdonképpen – amennyiben békés polgárokként éljük -, végigalusszuk az életünket. Nos Darkó István nem aludta végig rövidke életét (1954. máj. 4.- 1982. szeptember 7.) Filozófiája szerint van, hogy jó az, ha a következő pillanatban sem történik semmi, azazhogy gyönyörűséges és titkos városunk éli bensőséges, nyugodt életét. Ha a következő pillanatban nem történik semmi, akkor, ha ez igaz, akkor esetlegesen és éppen akkor nem történik semmi. Csakhogy – és ez Darkó metafizikájának az evidenciája – velünk viszont általában és egyetemesen a Semmi történt meg, jóllehet ezt elfeledtette az a mindennapi és olykor oly lenyűgöző élet. Az egzisztenciában minden látszat ellenére a Semmi történt meg velünk, ugyanis az a rendszer, amelyben éltünk és amelyet folyamatosan megéltünk élményszerűen és napról napra semmisített meg bennünket. És erre csak azok a parányi de olyveszélyes látszatok utaltak, amelyek kisirültek a mindennapok jólfésült valósága mögül. Ha azonban valaki elfogadja azt a hipotézist az életéről, hogy a viszonylagos normalitásban él, akkor nagyon nehéz neki elfogadni azt, hogy valakik mintha állandóan meg akarnák ölni, mégha ez ideig-óráig mintegy zavaró látszatként mutatkozik meg, akár játékként, amelyet egy magnószalag történetei hoznak elénk, történetek, amelyekről soha nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen megtörténtek, avagy csak egy stúdióban vették fel és azok elé tárták, akik fel voltak készülve a valóságos történetekre . Fikció és valóság egymásba játszása folyamatos, ugyanis ha tényleg el akarnak pusztítani bennünket, akkor ez a valóság és a mindennapi életünk, amelyet normálisként megélünk, a látszat, azonban ha elfogadjuk, hogy a látszatot éljük meg, akkor annyi értéket is tulajdonítunk neki, és sokkal fontosabbnak tartjuk majd azokat az erővonalakat, amelyek a másik, a reális történet profilját sejtetik, azaz a valóságos történetet. Darkó kénytelen-kelletlen ama előbbi látszat valóságban is kellett hogy éljen (barátaival együtt) ugyanakkor őrültnek, vagy különcnek tartották azok, akiknek nem volt meg a kellő egzisztenciális bátorsága annak a vállalásához, hogy a rendszer által biztosított látszat-élet nemsokára át fogja adni helyét a sokkal valóságosabb pusztító erővonalaknak. Az igazi egzisztencia nem volt meg a megélt egzisztenciában, de az igazi egzisztencia megélése, legalább jelzésszerűen ama másik – halálos – egzisztenciának a folyamatos megélését is jelentette, nem könnyű feladatot, voltaképpen terhes feladatot. Darkó István az egzisztencia zsenije volt, akit aztán összeroppantott ez a hallatlan nehézségű szerepjátszás. De legalább meg tudta mutatni, hogy a fikció alkalmasint sokkal fontosabb, mint a megélt valóság – no és hát, ama terhes, hazug, normális valóságban igenis szerepelni kell. Darkó Istvánnal kapcsolatban az embereknek gyakran volt az az érzésük, hogy A Normális pazarul alakított szerepéből néha kényszerűen kiesik, vagy éppen megpihen, vagy egy sátáni kacaj pillanataiban éppen erőt gyűjt, aztán rákérdez gyanútlanul, kedvesen, kissé felsőbbségesen a megrökönyödött vagy éppenséggel megrémült embertársára: „Valami baj történt talán?” Baj tehát nem történt, csak éppen általa megnyílt a valóságos dimenziója.
Ennek az írásnak a folyamán majd arra is rá fogok térni, hogy miért nem sikerül a mégoly jól felkészült filológusoknak sem (a narratológia eszközeivel) Darkó szövegeinek azt az egzisztenciális dimenzióját megragadniuk, amely a voltaképpeni valóság (fikció) tartalmi megformálását illeti. Ez ugyanis a halálnak és az okkultációnak a tér-ideje, amelyet csak bizonyos modellekkel lehet leírni, arra vonatkozó modellekkel, ahogy a valóságunkat halálossá és okkulttá tevő aktorok ezt megszervezik. Megszervezik a maguk saját életét, megvan a maguk Városa (Darkó térképet is rajzolt erről, elveszett) utcák, Börtön, Wolff Intézet, Metafizikai Laboratórium, Iszákos utca, Mozart borozó, más utak, leszerelhető viaduktok, és elsősorban a Macskarádió, mindennek a központja, teszik élhetővé ezt az immár reálisan veszélyes várost. Az a jó, ha valami valóságosan veszélyes, mert ebben a valóságban immár lehet tájékozódni, lehet élni, tudván tudjuk, hogy ki akar megölni bennünket (még ha tulajdonképpen nem is akar, csak hát, ugye az emberi természet mégis mintha gonoszabb lenne, mint amit az iskolában tanulni) esetleg védekezni is lehet. Megtanulható, főleg mert csak férfiak vannak benne. Tehát van egy fikciós valóságunk, egy bizonyos halálos tartalommal, amelyből megérthetjük, ha akarjuk a tulajdonképpeni, egyébként a gyávaság normalitása miatt alaposan elrejtett saját valóságunkat.
Ebben áll a Darkó-féle írások rendkívülisége. Abban, hogy többféle tartalmú és rétegű, szerkezeti fantasztikumot hoznak létre, amelynek egyféle hermeneutikai viszonya van a valóságunkkal.
Nyilvánvaló, hogy ennek a fantasztikumnak a középpontja a halál lehetősége. (...)
Kritikájában Mózes Attila nagyon pontosan rámutatott a halál és iszonyat Darkónál fellelhető dimenzióira: „ Darkót nagyon izgatja az elmúlás gondolata, s ennek megfogalmazásához (olykor megjelenítéséhez) szintén ötleteket keres. És a megtalált ötletekből azt is megsejthetjük, iszonyodik tőle. Ezzel kapcsolatosan írásainak másik jellegzetessége: végig tudatában van, hogy a hétköznapi dolgok, jelenségek mögöttesében valami más, legtöbbször az iszonyat lapul, vagy talán éppen az az iszonyatos, hogy egy élet sem elég ahhoz, hogy az emberek zöme mindezt felfedezze.”  
Ebben a világképben még megvan a  metafizikai titok és az ember életének van értelme, a titok megfejtése. Semmilyen erőfeszítést nem szabad sajnálni ennek az érdekében, még akkor sem, ha vannak kockázatos, akár életveszélyes helyzetek és feladatok. Így például van egy bizonyos FA (a hasonló című történetben), kissé életfához hasonlít. De ha már ott van a végtelenbe nyúló ágaival, fel kell mászni rajta. Miért? Éppen mert a végtelenbe nyúlnak, aki visszautasítaná az ilyen kihívásokat, annak bizonyosan nem lenne helye  Darkó világában. Mászásunk közben bizonyára megsegítene bennünket a perecz, olyan mint a drog. (Kolozsvár életéhez és mítoszához hozzátartozik a perecz: nélkülözhetetlen, otthonos.) Az embernek minden élethelyzetben, még a leginkább drámaiban is, ajánlatos megenni egy pereczet. Sok minden van ebben.) Az egyszerű csattanó itt az, hogy a legfelsőnek tűnő ágon is van valaki, aki megkérdezi tőle – a Darkó-hősök mindig a múlt század negyvenes éveinek magyar filmhangján, bon ton módján beszélnek, valamilyen avittas, de mégis oly eleven választékossággal és otthonosságal  -, hogy mennyi az idő. „– Bocsásson meg, kedves uram, nem tudja véletlenül, mennyi az idő? – szólalt meg valaki a fölső ágon.” Nahát, éppen ez a legkevésbé valószínű, hogy az égig érő mesefa (titokfa) legfelsőbb ágán egyáltalán még ül valaki, aki pontosan azt kérdezi meg, hogy mennyi a (jelentéses) idő. A világegyetemben otthon vagyunk tulajdonképpen, de ezt mindig, minden alkalommal ellenőrizni kell.
Természetesen élnem kell és vissza kell élnem azzal a tudásommal, amelyet a Darkó István közvetlen környezetében és a könyvespolca alatt szereztem. Meg kell említenem, hogy A következő pillanatban végén közölt Bibliográfia valóban nagyon fontos, korántsem csak hivalkodó kellék, avagy dísz. Mackó úr kalandjai vagy a Verne-hősök „lélekrajza” valóban „hozzák” a szerves világ felfogásához szükséges naiv egység formáját, de hoznak egy bizonyos képregény-stílust is, a cartoons világnézete pedig az, hogy a dolgok többnyire a képregények gyermeki-, és nem Dosztojevszkij dramaturgiája szerint oldódnak meg. Ezt a gyermeki látásmódot azért kell komolyan venni, mert nem leegyszerűsítő, hanem a naivitása miatt a természetesség dimenzióját jelenti. A felnőttek valóban csak elrontott vagy elromlott gyermekek, aki számára a világ és önmaguk és már csak összekapcsolhatatlan részek görgetege, felnőtteké, akik kínosan küzdenek ezzel a résztudatukkal és tudják, hogy az egészlegesség metafizikai élményére képtelenek.
Nem kerültek be a Bibliográfiába lényeges könyvek, és napi olvasmányok szerzői. A mesefa és a világegész összefüggésének a jellemzésére hadd említsem az Italo Calvino nevét és filozófiáját. A Kozmikomédia Darkó  által is emlegetett toposzai közül most csak erre az egység-helyre hivatkozzam, amely bizonyos értelemben rávilágít arra a lehetőségre, hogy még az égigérő fa tetején is lapuljon egy embertársunk. „Magától értetődik, hogy mindenki ott volt – mondta az öreg Qfwfq - , hol másutt? Hogy tér is lehetséges, még senki nem tudta. Az idő meg, ugyanaz zöldben: mit is kezdhettünk volna az idővel ott, összezsúfolódva, mint a szardíniák? Azt mondtam: >összezsúfolódva, mint a szardíniák<, inkább csak hogy irodalmi képet használjak; valójában arra sem volt tér, hogy összezsúfolódjunk. Mindegyikünk minden pontja egybeesett mindenki más minden pontjával abban az egyetlen pontban, amelyben mindnyájan voltunk. Szóval még kényelmetlennek sem éreztük, hacsak nem jellemokokból, mert hiszen ha nincs tér, a világ legbosszantóbb dolga, hogy minduntalan belebotlunk egy olyan ellenszenves alakba, mint Pber± Pber úr˛”  (Italo Calvino: Minden egy pontban.  Kozmikomédia. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1972, 49)
Ezt a titkot keresi az igen filmszerű – még a snittek is be vannak jelölve – Az öreg búvár halála című történet főszereplője, maga az öreg búvár. Aki élete vége felé, természetesen tesz még egy kísérletet arra, hogy leszállva az óceán fenekére megtudja, hogy mi van odalent – ez lenne a végtelen másik iránya, a fenttel szemben a lent. Nos a végtelen most sem lesz véges, ugyanis, valamilyen „izzó, parázsló forgatag, kavargás” mentén elhaladva – amiről csak gyanítjuk, hogy a földgolyó izzó ferromagnetit magja -, nos, édesvízben, egy folyó partján fejezi be a végtelennel kapcsolatos kalandját, és természetesen egy mulatozó magyar társaság közelében.

(Részlet egy hosszabb tanulmányból)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében