"félreértések, lángnyelvek között"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Albán dávájcsász
Borsos J. Gyöngyi
Hegyes Agyar kelepcéje, avagy kinek címezték az ajánlott szappant?
Egyed Emese
Búcsúztató
Jancsó Miklós
A kényelmetlen Hős
Sas Péter
Kolozsvár ábrázolása Grandpierre Emil alias Nagy Péter 80 éves lírai városkalauzában
Egyed Péter
A Semmi történt meg velünk
Darkó István
A Macskarádió különkiadása
Szellemjárás - Darkó István
Szőcs István
Retour éternel - Székelykeserves vegyeskarra
Bogdán László
A kintrekedtek - A kihallgatás (befejező rész)
Lajtos Nóra
Impromptu Dsida Jenő emlékére
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Száll a zene...
Decemberi évfordulók
 
Szellemjárás - Darkó István
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.

Részlet a Kossuth Rádió Szellemjárás című műsorának Darkó Istvánnal foglalkozó adásából. Szőcs Gézával és Selmeczi Györggyel Martos Gábor beszélgetett.

Sz. G.: Azt kell mondanom, hogy Darkó István egy sötét csillagzat alatt született. Tehát valami végzetszerűség volt az életpályájában és már a megjelenésében is. Most itt egy rövid kitérőt teszek, és elmondom azt, hogy – mielőtt a családjáról beszélnék – az élet úgy hozta, hogy ezen a héten immár harmadszor találkozunk néhány olyan barátunkkal, akikkel a hetvenes években egy egészen furcsa szellemi áramkör részesei voltunk Kolozsvárott. Azt kell mondanom, hogy hosszú-hosszú évtizedekbe telt, amíg Darkó István Macskarádióját itt ma este meghallgathattuk, vagy meghallgathatjuk ennek részleteit, de az is nagyon-nagyon hosszú időbe telt, hogy Lusztig Valentin, a Kolozsvárról izraeli és olaszországi kitérő után Svájcba elszármazott festő kiállítást nyithasson meg Budapesten, és ez történt ezelőtt pár nappal a Dorottya-galériában. A Lusztig Valentin ma már egy világszerte számon tartott naív-szürrealista, de hadd ne elemezzük, hogy milyen, teljesen egyszeri stílusú festő. Ugyanaznap, amikor Lusztig Valentin tárlata megnyílt a Dorottya-galériában, ezelőtt mondom három nappal, ahol Selmeczi György is játszott, ugyanazon este az Uránia filmszínházban Selmeczi György és más kolozsvári barátok közvetlen és közvetett részvételével sor került egy nagyszabású zenés irodalmi műsorra. És nem telik el 5 és itt ülünk a stúdióban, ahol Lusztig Valentin is, mint Darkó Pistának egykori jó barátja, itt kellett volna, hogy legyen, tulajdonképpen adminisztratív baki, hogy nem lehet most velünk, de ezelőtt 1 órával vele beszélgetve elmondta a következőt: hogy neki az volt a legdöntőbb élménye, vagy arra figyelt föl, hogy Darkóval mindig csak éjszaka találkozott, sohasem nappal és nem is tudta elképzelni őt nappal. Ugyanúgy az éjszakai Kolozsvár utcáit járó ember volt, mint az a mitikus Hóka bácsi, akire Darkó Pista hívta fel a figyelmét, aki megintcsak ilyen éjjeliőrökkel beszélgetó, éjjeli kreatúra volt Kolozsvár utcáin, és aki a Lusztig Valentin kiállításának a címében is visszatér, felesége nevén, mármint ennek a kiállításnak az a címe, hogy Hóka néni. És itt jutunk el Hóka bácsihoz és rajta keresztül Darkó Istvánhoz. Számtalan olyan szál van, amelyek Zürichtől Jeruzsálemen keresztül vagy Isten tudja, a földet milyen módon körbehálózva, mind visszatérnek Darkó Istvánhoz, akinek az apja ugyancsak egy mitikus figurája volt Kolozsvárnak, Darkó László festőművész és restaurátor, többek között a kolozsvári Szent Mihály templom freskóinak helyreállítása az ő nevéhez fűződik jelentős részben, édesanyja Timkó Edit pedig a kolozsvári Opera társulatának ismert és népszerű művésznője. És azt kell mondanom, hogy a nagybátyja pedig, Darkó Zsigmond nagyon nemes sepsiszentgyörgyi sebészorvos volt, egy olyan családból származott, ahol nagyon magas szellemi teljesítmények határozták meg a légkört úgyszólván kiskorától. És mégis – be is fejezem ezt az eszmefuttatást –, lehet hogy Gyuri neked is van ezzel kapcsolatban valamilyen emléked, mégis sugárzott róla, hogy ez nemcsak egy éjjeli ember, hanem az embernek ebben a világban valahogyan nemhogy nincs jövője, valahogyan jelene sincs, nem is e világból való.
S. Gy.: Bennem nem annyira emlékeket idézett, mint inkább következtetéseket tennék, hogyha szabad. Mi mindabból, amit Géza is elmondott, meg amire te is utaltál itt az előzőekben, egy picit az az érzésem, hogy valóban az elmúlt évtizedek szellemtörténetének egyik különös jelenségével állunk szemben. Van egy város, ahol egy olyanfajta szellemi kör alakult ki, amely egyre másra dobta ki magából a – rossz szóval atípusos művészeket –, írót és költőt, most ugye parafrazálva a a tüdőgyulladást, dehát végül is valóban ezekről az atipikus jellegzetességről van itt szó. Igazából abból a termésből senki nem fért be a kánonba. Nagyon furcsa dolog, mert hiszen egy végtelenségig kanonizált korszak termelte ki abszolút kánonellenes művészek sorát, akik hát aztán ugye a nagy emigrációs hullám következtében a világ különböző pontjain találták meg a boldogulásukat és a művészi önkifejeződés lehetőségeit, de ezek a láthatatlan szálak érdekes módon mindenütt föllelhetők és egyben egy picit a 24 órában is vagyunk, hogy ezeket a láthatatlan szálakat fölfedjük. Márcsak azért is, mert azt érzékelem folytonosan, hogy az újabb korszakoknak, a legutóbbi éveknek a durva egyszerűsödése, durva politizáltsága, durva szellemi egyfajta neoprimitivizmusa egyre jobban károsítja ezeket a láthatatlan hajszálereket, amik összekötik ezeket a nem tipikus művészeket. Úgyhogy most talán, most még kell, föltétlenül kell erről beszélni, mert félő hogy 5-10 év múlva már nem lesz miről beszélni, már nem lesznek élők ezek az emlékek, és innen kezdve már a tudományos irodalomtörténeti kutatás tárgykörét képezhetik pusztán, nem a közbeszéd tárgyát.
(...)
Sz. G.: Hát ezt egyszer valakinek meg kellene írnia, olyan valakinek, aki a megfelelő epikus és megjelenítő képességekkel rendelkezik, nem ilyen alanyi költőknek, mint amilyen magam vagyok. Ez a kolozsvári szellemi kör jelentős mértékben a Forduló utcához kötődött, a Cselényi-házhoz, ahol estéről estére, de éveken keresztül, olyan emberek találkoztak a leglazább, kötetlenebb, és ezért spontánabb, és ezért öncélúan lenyűgöző beszélgetések mentén, akik aztán – valóban, ahogy Gyuri is mondta – szétszóródtak a világ minden földrajzi és szellemi égtája fele. Biztos, hogy vagy ott volt Tamás Gáspár Miklós, vagy ott volt Orbán György zeneszerző, vagy ott volt Balla Zsófia, vagy ott volt Marius Tabacu. És nem szeretnék itt névsorolvasást tartani, de olykor előfordult a tulajdonképpen csak néhány méterre lakó Darkó István is. Ez egy nem teljesen homogén társaság volt, de talán két metaforát megemlítenék ennek az egésznek a működésével és milyenségével kapcsolatban. Volt egy barátunk, nem annyira a Cselényi-házhoz tartozott, mint inkább Darkó és Egyed Péter közvetlen baráti környezetéhez, Pap János, sportoló volt, közülünk az egyetlen, kardvívó volt. Már elmeséltem ezt a történetet, vagy megírtam, vagy interjúban elmondtam, hogy amikor János ifjúsági kardívó világbajnok lett, akkor ezt mi a legtermészetesebb módon vettük tudomásul és azzal az öntudattal és önbizalommal, hogy ahogyan a Jánosról kiderült, hogy világbajnok, előbb-utóbb mindannyiunkról az élet majd bebizonyítja, hogy a maga területén világelső, de legalábbis világszínvonalon képes teljesíteni. Ehhez képest – tehát ez azért vallott kifejlett önbizalomra, – mert ugyanakkor ez egy végtelenül bezárt, hihetetlenül bebetonozott viszonyok között létező társaság volt, a 70-es években volt olyan idő, amikor ebben a társaságban hosszú-hosszú időn keresztül, talán éveken keresztül egyik téma az volt, hogy Orbán Gyuri meg fogja-e kapni az útlevelet, hogy a háromhetes lengyelországi ösztöndíjával elmehessen Lengyelországba. És aztán végül nem is kapta meg. Már nem tudom, hogy volt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében