–Le Calloc’h könyve székelyekről, csángókról –
Egyáltalán van-e értelme az örökös eredet-nyaggatásnak? Hát nem mindegy, hogy kik voltak a székelyek? Minek annyit vitatkozni?
Végső fokon lehetne mindegy is, ha „elvi” kérdés volna; mivel ugyebár a mai ember nem akar kinyúlni elvi kérdések miatt. Vannak azonban olyan teljesen túlhaladott kérdésfelvetések, feltevések, feltételezések, elméletek, amelyek erdők, völgyek, szűk ligetek, szántóföldek, városi ingatlanok, iskolák, tornatermek, alapítványi vagyonok, tulajdonjogok, birtokperek sorsát határozzák meg! Például, az újságok napi híreiből is: A törcsvári kastély titka. Folytatásos regény, kié volt, kié most, kié lesz? A birtokjog eredete ködbevész, ködösítésbe vész: miért, mikor, milyen feltétellel adományozták valaha Brassó városának? És amikor okafogyottá váltak a feltételek, volt-e joga a városnak odaajándékozni a várkastélyt másodrangú Habsburg családtagoknak; és így tovább?
Ugyanígy, jól tudjuk, és mások is jól tudják, hogy mi minden származott már a székely eredet kérdéséből? Lásd Ţinuturi secuizate címszó alatt! Hányszor és hányszor kellett megvívni azzal hol csak sznob, hol csak buta, vagy hol rosszindulatú, sunyi kikövetkeztetéssel, hogy a székelyek nem is magyarok? Például, amikor Bukarestben laktam egy könyvkiadó magyar tagozatának szerkesztőjeként a magyar autonóm tartomány kikiáltásakor 1952-ben, egy újgörög nevű román kolleganőm heves vitákba bocsátkozott velem, hogy-hogy „magyarautonom”, hiszen ott a secuiok laknak, akik köztudomásúan a magyartól eltérő vegyes nyelven beszélnek, és tulajdonképpen mit is akarunk mi magyar nyelvű brosúráinkkal és meséskönyveinkkel, akkor? Hiszen látja rajtam is, aki székely vagyok, hogy már több román szót használok, mint magyart! És így tovább.
Sajnos nemcsak tájékozatlan bukaresti szerkesztőnők, hanem tekintélyes magyar akadémikusok és szajkózták, szajkózzák eszelősen, hogy a székelyek valahol, valamikor „magyarrá váltak”, noha, noha, noha a részletek ugye, még tisztázatlanok.
Most a SZÉKELYFÖLD című kulturális folyóiratban olvasom Iancu Laura budapesti doktorandusz1 beszélgetését Bernard Le Calloc’h francia történésszel e tárgyban, hogy hát a székelyek eredetileg nem magyarok voltak. Ehhez tudni kell, hogy „magyarországi szerzők e francia történészt a leghűségesebb magyarbarátnak nevezik, nálunk is sokan ismerik Kőrösi Csoma Sándorról írt érdekes munkáit. Az ő esetében kizárt a rosszhiszeműség! Akkor meg miről lehet szó? Idézzünk a történésznővel folytatott beszélgetéséből, mert a székelyekről írott francia nyelvű könyve egyelőre hozzáférhetetlen:
– A székelységgel kapcsolatban nagyon sok izgalmas kérdést lehet felvetni. Elsőként vegyük a nevük eredetét: honnan ered ez a szó? Rengeteg elmélet született már, nyelvészként én azt gondolom, hogy török, közelebbről talán úz eredetű. Azt biztosan állíthatom, hogy nem az szék szóból kell elrendezni! Aztán: honnan jöttek a székelyek? Magyarokká váltak, de eredetileg nem azok voltak! Hát akkor kik voltak? Kétségtelen, hogy török eredetű nép, talán a kabarokkal jöttek, talán ők is kabarok voltak – de erről nem igazán szólnak az írott források.” Persze, hogy nem, mint ahogy sok másról sem – ám vajon miért nem?
A francia történész által izgalmasaknak talált kérdések közül számomra a legizgalmasabbnak az tűnik, hogy a székelyek önmagukat, valamint a környezetük őket, miért éppen egy úz (oguz, tork) szóval nevezték meg? Az úzok, tudniillik – annak a török „népség”-nek az északi szárnya, amely délen haladva, s Iránon áttörve létrehozza később a szeldzsu, majd az ozmán birodalmat – a Kárpátok előterében csak a XI. század közepe után tűnnek fel, Rásonyi László alaposan dokumentált állítása szerint2, amikor a krónikás hagyomány szerint, a székelyek, ezen a néven, már rég a Kárpátokon belül élnek. Az igaz, hogy a mai Székelyföld környékén (szó szerint, vagyis körbe a peremvidéken, Rásonyi úz (oguz) eredetű földrajzi neveket vél felismerni, mint Görény, Csík, Nemere, Ojtuz, Tatrang, Türkös, és Tömös, benn a székelységben talán az Úz, Uzon, Maksa neveket. Viszont a székely nemzetségek és Főnemzetségek nevének többsége messze túlárad ezen a területen, pl. a Halom, Meggyes, Ábrány, Adorján s főleg a Jenő, vagy Moson, stb., és nem is „törökösek”, a székelyföldi helynevek is, a Tiszántúltól az északnyugati és Déli Dunántúl területéig is, mind megtalálhatók, nem valószínű, hogy azok már akkor asszimilálódott úzok nyomai lettek volna.
Egy másik nagyon izgalmas kérdés Le Calloc’h-nak ahhoz a rendkívül határozott kijelentéséhez csatlakozik, hogy a székely népnevének a szék szóhoz biztosan semmi köze! Jelentésük szerint sok szék szavunk van. Az, hogy ezek eredetükben is összefügghetnek és hogyan, helyszűke miatt nem tárgyalható (kötetnyi terjedelmet igényelne).
Szék: közigazgatási egység s hozzá tartozó terület, pl. Maros-szék, Szebenszék
Szék: hatóság mint törvényszék, úriszék
Szék: települési fogalom, ahol valaminek a „székhelye” van, ahol székel.
Szék: só, szík alakban is, lásd „szikes” s ebből következően „fehér” is.
Szék: sárga, például a kamilla népies neve székfű virág, lásd még a szőke szót.
Szék: szík, a tojás sárgájában a „mag”, vagyis a csíra.
Szék: végül az a bizonyos ülőalkalmatosság és többféle tartószerkezet, pohárszék, fedélszék, hengerszék, s mint bódé: mészárszék stb.
S megtárgyalható lenne még e csócsalád sok távolabbi rokona, amelyekben, pl. a K hang helyett G van, de nincs miért. Le Calloc’h elkötelezettje annak a felfogásnak – amelynek dernier cri-je Kristó Gyula volt – hogy a székelyek „török” eredetűek voltak. (Ez a nézet mára azonban megdőlt, nemcsak a „magánkutatók” de sok tekintélyes nyelvész, régész és néprajzos között is!) Ez azonban a kérdésben máshova helyezné az izgalom hangsúlyát: márnem az a lényeg, hogy kikből lettek magyarokká, hanem: az, hogy: miként, hogyan?
Az bizonyos, hogy a magyar helynevek a „részben víznevek között találunk olyanokat is, amelyek török (azaz „türk”, törökcsoportbeli) eredetűek. Ezek azonban többnyire szétszórtan, a magyar nyelvterületbe itt-ott beékelve helyezkednek el. A kúnoknak maradtak nyelvemlékeik is. Azonban sehol semmi nyoma nincs annak, hogy a székelyek valaha is más nyelvet használtak volna, mint a magyart! Tulajdonképpen egységes külön székely nyelvjárás nincs, nincs olyan értelemben, hogy lényegesen különbözne bármely más magyar nyelvjárástól. Nagyjából és kissé felületesen felosztva, a csíki, háromszéki, udvarhelyi, gyergyói, Nyárád és Kisküküllőmenti nyelvjárásokban nem találunk olyan jellegzetességeket, amelyek elő ne fordulnának más magyar tájak nyelvjárásaiban, vagy középkori nyelvemlékekben is. (Létezik ugyan egy székelyes beszédmód, vagy ha úgy tetszik „beszéd-cselekvés” stílus”, valami ilyesmi, azonban az már nem nyelveredeti kérdés.)
Ha nem magyarul beszéltek volna, mindig más, idegen népelemeknek szorítva, peremvidékeken, de azért masszív csoportokban –, hogyan magyarosodtak el? Iskolák akkor még nem voltanak, egységes nemzeti tantervvel, jól kifundált asszimilálási módszerekkel a messzi-messzi államhatalom nyelve a latin, a templomokban a szertartás latinul folyt; ugyanakkor saját tisztségviselőik – bírák és hadnagyok – igazgatták őket, kik magyarosítottak? Az az úgynevezett nyelvi kiegyenlítődés mennyi idő alatt, mi módón ment végbe?
Természetesen, minderre nem a francia tudósnak kellene választ adnia, hanem a „hivatalos” magyar történetírásnak, tudomásul véve azt a hatalmas tényanyagot, amit gazdaságtörténet, helynévkutatás, néprajz, embertan, filológia stb., stb. évszázadok alatt felhalmozott. És az olyan analógiákat, mint például azt, hogy a germán varégok szláv, azaz orosz államot alapítanak, a bolgártörök honfoglalás következménye egy ugyancsak szláv állam, a kipcsaki kúnok Havaselvén román államot keltenek életre3, a germán frankok honalapításának következménye az újlatin nyelvű Franciaország és így tovább.
A sok megválaszolatlan „izgalmas kérdés” mind oda vezethető vissza, hogy Árpád seregének honalapítása idején milyen népesség alkotta a Kárpát-medence nagyobb öbleinek népességét? Idestova több mint száz esztendeje kezdték felfedezni – például a víznevek története alapján – hogyhát „azelőtt is” laktak errefele holmi magyarok; de még mindig ott tartunk, hogy vigyorgó konformisták ezt a feltevést épp olyan zöldségnek bélyegezhetik, mint azt, hogy honalapítóinak netán földönkívüliek, „ufósok” lettek volna.
„Speciel” a székelyek idegen származásának erőltetése olyan fontos a „hivatalosak” számára, mert a székelyeket régen is Árpádék előtt érkezetteknek tartották. Azt azonban, hogy pontosan mikor érkeztek volna ide, az adott korok tájékozódásának és hatalmi konstellációjának az összefüggésében fogalmazták meg. Árpádéknak Attilára hivatkoztak. A húnok előtt pedig bizonyára Sándort emlegették ősüknek, és így tovább!4
Járta volt egy érdekes mondás valaha: a király akárkit nemessé tehet, akit csak akar, de – székellyé nem!
A magyar nemesség tagjának lenni – ehhez nem volt feltétlenül szükséges, hogy az illető magyar anyanyelvű is legyen, mint ahogy temérdek németből, délszlávból, szlovákból, sőt (pl. Máramarosban) románból is az lett, a magyar nemesi cím elnyeréséhez nem volt szükséges nyelvvizsga! Ezzel szemben elképzelhetetlen lett volna, hogy egy székely ne magyarul beszéljen! Amikor a XVI. század derekán a magyar nyelv propagációjának ügye kezd közüggyé válni, s megjelennek az első, magyarul nyomtatott könyvek, hogy milyen legyen ez magyar nyelv, melyik a „legtisztább” változata, épp a székelyek nyelvét ajánlja egy korabeli szerző, amint ez, ugyebár, köztudomású.
Mindennek természetesen óriási irodalma van, könnyen hozzáférhető kézikönyvekben is, pl. Magyar Néprajzi Lexikon idevágó szócikkei kitűnőek. Ami a kérdés történelemtudományon túli jelentőségét illeti, eléggé érzékelteti az, hogy román szélső nacionalista politikusok támogatják az „önálló székely nyelv” elismerésének ötletét! Mindennek következtében kissé furának hat, hogy az interjúkészítő I. L. sohasem kérdez rá éppen ezekre a problematikus vonásokra.
Nagyon sok izgalmas kérdés van – folytatja Le Calloc’h: „... miért ragaszkodnak ahhoz, hogy székelyek? Persze, magyarok is, de elsősorban székelyek?” A válasz azonban nyilvánvaló: a székely mivolt nemcsak etnikai különállást, hanem pozitív társadalmi megkülönböztetést is jelentett; „rangot”, lásd a köz-székelyek „kollektív nemességét” is, amellyel – valaha! – olyan kézzel fogható előnyök jártak, mint adómentesség s hasonlók... Erre a kérdésre megint óriási irodalom, sőt szakirodalom is felel, még a szocialista tudományosság korszakában is, Imreh Istvántól Demény Lajosig és Egyed Ákosig, s nagyon szeretnénk remélni, hogy a szerző reflektál is rájuk könyvében.
A Bukovinába vándorolt székelyek identitásáról szólva (a riporternő nem említi meg, hogy azok nem oda „vándoroltak”, hanem Mádéfalva után Moldáviába menekültek, onnét pedig Hadik tábornok telepíti őket Bukovinába) a szerző szóba hozza, hogy ezek tiltakoztak a csángó szó ellen. „Nem vagyunk csángók, székelyek vagyunk, ezt hangoztatták annak dacára, hogy a Székelyföld földrajzi határain túl éltek”. Erre részben már a fentiek is választ adnak: a székely önérzet nemcsak etnikai, hanem társadalmi alapokra is épült, valaha; s ez nosztalgikus formákban évszázadokig megmaradt.
Viszont a csángó–székely viszonyoknak van más aspektusa is. Petrás több mint százhatvan éve közölte a „csángó leány éneke” címen emlegetett népköltészeti alkotást, amelyben a csángó leány azt vallja, hogy inkább meghal, de székelyhez nem megy feleségül! S ehhez hozzá tehetem, valaha én is hallottam csíki s gyergyói székelyektől rosszmájú s nem éppen finom élcelődéseket a csángó rovására. Mintha a közös anyanyelv és a közös vallás ellenére a keleti székelyek és a moldvai csángók között nem létezett volna a testvériség tudata. Illetve, amikor már létezett, azt elsősorban az értelmiségiek hordozták és nem „a köznép egyszerű fiai?”
Ennek okaira először egy „zseniális székely dilettáns” mutatott rá, Szotyori Nagy János, a székelyek történetéről írott, Hunfalvyval polemizáló művében. Kiindulópontja a newtoni alma anekdotájához hasonlít: Hogy lehet, hogy a moldvai csángók csak fehér kucsmát hordanak, s szomszédjaik a csíki székelyek pedig nem tennének a fejükre olyasmit, kizárólag és büszkén fekete kucsmát viselnek?
Szotyori Nagy ennek a kérdésnek a nyomvonalát követve eljut a színekkel jelölt – fehér, fekete és vörös – őscivilizációk kérdéséig (de nem a valamimivel ismertebb orosz–tatár vonatkozásokig, amelyek szerint a „fehér” föld, „szabad” mert nem adózó, a „fekete” viszont hódított, mert adózó), aholis a különbség nemcsak a népviselet és díszítőművészet különbségeiben fejeződne ki, hanem a harcászati mód, életforma és családi élet különbségeiben is. Például a fehér civilizációs formához tartozó csángóknál nagyobb a nők súlya a családi és társadalmi életben, azaz a hajdani nőelvű társadalom, a matriárchátus nyomai felismerhetőek. A fekete civilizációhoz tartozó székelyek pedig keményen patriárkálisták, az élet rendje a családban és a társadalomban az apák szigorára épül.( Ezért nem tartják a csángó nők jó férjnek a székelyt, legfennebb a mazochisták.)5
Még felmerül, ha félhomályban is, egy olyan kérdés az interjúban, amely több fényt érdemelt volna. Az tudniillik, hogy a köztudat nagy részével szemben a csángó szó nemcsak moldvai magyart jelent, hanem lakó területtől függetlenül is, egy külön etnikumot! Másrészt a „moldvai magyarság” alatt nemcsak csángókat kell érteni. Észak-Moldovában és Beszarábiában éltek valaha „fekete magyarok”, helynevek őrzik emlékeiket, pl. Iaşi-Jászvásár, a déli szegélyen pedig székelyek, a havasalföldi Secuieni megyéhez csatlakozva, lásd pl. az ilyen helyneveket, mint Corond, vagy Urlaţi (Örlecz!), északon pedig Orheiu, (Várhely) vagy az Obcsina Feredeului, ezek lakói nem csángók voltak, s talán éppen azért asszimilálódtak gyorsabban is. Megint külön eset Beszarábia („Moldovai Köztársaság”) székhelyének neve Chişinău: ez kései, orosz források szerint 1439-es alapítású, tehát nyilván a huszita menekültekhez kapcsolódik, mint a huşi –neve is.6
Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem méltányolom Le Calloc’h munkáit, sőt nagyra becsülöm őket, már azóta is, mikor még csak a Kőrösi Csomáról írtakat ismertem, még hallomásból. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az interjút készítő személynek nem ártott volna valamivel jobban tájékozódnia a szóba jött kérdésekben, hogy valóban beszélgető partnere lehessen a francia szerzőnek. Sőt, érdemes volna folytatnia a szerkesztőségnek is a vitát az interjúban felvetődött izgalmas kérdésekről7.
Jegyzetek:
1. Nemrég még doktorándust írtunk volna, mert a latinból régebben átvett szavak szóvégei s hangját a magyarban is es-nek ejtették. Remélhetőleg ez a doktorandusz nem azt jelenti, hogy ezentúl angliuszt, hollanduszt, maturanduszt, doktoratuszt, virtuszt, katolikuszt kell szelypítenünk?
2. Rásonyi László Hidak a Dunán. A régi török népek a Dunánál, Magvető Kiadó Budapest 1981. E rendkívül értékes és sajnos, részben elhallgatott könyvet akkor is becsülnünk és forgatnunk kell, ha a székelyeket ez is „törökféle” eredetűeknek tartja.
3. Ma sokaknak nagy meglepetést szerez egy bizonyos Negru Voda c. könyv, a román államalapítás kún (kumán) motívumairól; pedig erről már nemcsak Rásonyi írt, hanem régen Mircea Eliade is, a Basarabok kún származásáról szólva. (Lásd Zamolxestől Dzsingiszkánig.)
4. Ismét emlékeztetek rá: az ókorban ezen a területen élt szigün, sican, secan, sicilus nevű népek s földrajzi neveik, Segesd, Méhed, Szamos, Maros stb. stb. összekapcsolhatók e Kárpát-medencei „szegény”, székely előmagyarokkal!
5. Annak idején Imreh István vitatta ezt az álláspontomat, mondván, a csángók elég harciasak voltak. Ez félreértés: a nőfölényű társadalom kifele a férfiak nem nőiesek, e spártaiak példája ezt meggyőzően szemlélteti.
6. Mindez összefügg a történetírásunk által csuklás nélkül lenyelt Fekete Magyarország, Ungheria Nigra kérdésével, amely a X. század közepéig fennállott. A különböző „szín-civilizációk” kérdéséről Horváth István után már csak Fischer Antal Károlynál olvashattunk valamit, mert egyén német tudósok, pl. A. Schlözer, kételkedve és ellenszenvvel fogadták.
7. Milyen izgalmas volna bizonyos magyar népcsoportok neveinek – és gúnyneveinek a tanulmányozása, pl. matyó, barkó, tahó, brecó, és mindenekelőtt góbé, s ilyesmik, hogy miért nevezik a gyergyóik görjének a hegyentuliakat, stb.
