"félreértések, lángnyelvek között"
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Albán dávájcsász
Borsos J. Gyöngyi
Hegyes Agyar kelepcéje, avagy kinek címezték az ajánlott szappant?
Egyed Emese
Búcsúztató
Jancsó Miklós
A kényelmetlen Hős
Sas Péter
Kolozsvár ábrázolása Grandpierre Emil alias Nagy Péter 80 éves lírai városkalauzában
Egyed Péter
A Semmi történt meg velünk
Darkó István
A Macskarádió különkiadása
Szellemjárás - Darkó István
Szőcs István
Retour éternel - Székelykeserves vegyeskarra
Bogdán László
A kintrekedtek - A kihallgatás (befejező rész)
Lajtos Nóra
Impromptu Dsida Jenő emlékére
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Száll a zene...
Decemberi évfordulók
 
Bogdán László
A kintrekedtek - A kihallgatás (befejező rész)
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 22. (492.) SZÁM - NOVEMBER 25.

Nauszikát az ő kitartása kétségtelenül kellemesen érinti s örül, hogy egyhamar mégsem lesz igaza, őt pedig a tábornok gesztusa érinti kellemesen. Kenttel kínálja, és vállát átölelve, a csököttet átmenetileg zsebre vágva, vezeti át az irodájába s ülteti le egy székre, előzőleg még láthatja, hogy íróasztalán azoknak a költőknek és íróknak a verseskötetei és regényei hevernek teljesen “véletlenül”, akikről az előbb őrnagy-őrnagy hetet-havat összehordva, terhelő vallomást igyekezett volna belőle kicsikarni?!?
Olyan otthonos lesz hirtelen a hangulat, Nauszika a földre ülteti őt, hogy kedvére meglovagolhassa, s miközben buzgón sarkantyúzza, ő egy papírkosár mellé esett levelet olvashat, nem mindennapi érdeklődéssel, amelyet a szép táncosnő egy elszánt hódolója írhatott, s Nauszika idegesen gyűrhette össze, hogy oda dobja, ahova való, a papírkosárba, de nem célzott túl jól s melléje esett, a tábornok asztala fölött viszont a béke angyala lebegett s a jeles férfiú épp megbecsüléséről biztosította, elmondotta, hogy először a Mondd, Joe-ban láthatta, s már akkor feltűnt neki istenáldotta tehetsége, ahogy te mozogsz, kisfiam, hát az...Itt tartott körülbelül, de ő soha nem tudta meg, hogy mégis hogyan is mozog, mert megcsörrent a telefon. „Megőrülök a hárfácskádért, csak pengetném, csak pengetném!” − olvashatta, miközben Nauszika fölötte imbolyogva éldelgett. Mellei a szeme előtt harangoztak. A telefon viszont csörgött, s a béke angyala tétován fordult feléje, talán meg akarta jegyezni mindörökre az ő szenvedő, fiatal arcát, aztán közönyösen lebbent tova, három évre rá, amikor némán olvasta a levelet, ismét felrémlett előtte ez az angyal, ahogy nevetve húzza el a száját, sugallva, hogy végeredményben ő mégiscsak szerencsésnek mondhatja magát, hogy efféle titkok birtokába kerülhet “véletlenül”, hiszen, ha  a levél ott landol a papírkosárban, ahova Nauszika különben is szánta, soha nem olvashatja el és soha nem próbálhatja ki a tanítást, vagy kérelmet, vagy sugallatot, vagy vágyképzetet a gyakorlatban is, a téboly szélére sodorva az élveteg Nauszikát, mert, ahogyan az angyal csukott szájjal, alig érthetően közli vele (lehet, nem is beszél, ő mégis jól hallja!): néha a jóból is megárt a sok? S teljesen fölösleges sokat filozofálgatni azon, hogy mi a jó és vele ellentétben, mi a rossz, hiszen abban a szituációban az angyali tanítás teljesen egyértelmű, mint ahogyan az, három évvel azelőtt is, noha, akkor még, önhibáján kívül, nem is tudhat róla. A telefon csörög, a tábornok fölemeli a kagylót s ő meghökkenten érzékelheti a dramaturgiai változásokat, jótevője hirtelen alakul át, kihúzza magát, sarkát huszárosan kattintva össze, hirtelen vigyázzba merevedve, tagoltan mondja: da, tovarăşul ministru, am înţeles, să trăiţi!·, s int neki a szemével, hogy tűnjön el, menjen már ki, szívódjon fel, s félreérthetetlenül mutat a fejével az ajtóra, folytatva a beszélgetést. Ő annyira akkor sem öntelt, hogy, azt gondolja, mindez színjáték, esetleg azt, hogy a miniszter elvtárs egyenesen az ő érdekében telefonál, hiszen, ha mindent tudnak, akkor azt is tudják, hogy ő most éppen itt van és azt is, hogy ő ártatlan, hiszen tényleg az...Nem, ilyesmi meg sem fordul a fejében, kisomfordál, azt hiszi, mégis a váratlanul eltűnő angyal intézkedett, hiszen mégiscsak a béke angyala volt, és ezzel kész, vége, és vidáman, gondtalanul battyog kifelé s épp arra gondol, bizonyára már részeg havereit épp hol, melyik lánynál, vagy szépasszonynál kaphatja el, hogy hozzájuk csatlakozva, a locsolkodás soha meg nem unható mámorának hódolva, ő is, utolérve őket, tökrészegre ihassa  már magát, hiszen egy ilyen nap után, mint ez a mai, gondolja, megérdemeli, mint ahogy Nauszika is ezt gondolja, hiszen újra kiengedi magából, de csak azért, hogy négy lábra állva kínálja az előbb alezredes-őrnagy-őrnagynak is megmutatott gyönyörű hátsóját, ő ezt még nem tudja, honnan is tudhatná 1984 áprilisában, hogy milyen mennyei örömök várnak rá 1987 húsvétján? Elhalad a kihallgatószoba nyitott ajtaja előtt, és boldog lesz hirtelen, önfeledt, és arra gondol, a költőnek mégiscsak igaza lehet, az égben bál van, minden este bál van, oda mehetett innen, nyilván a béke angyala is, hogy ő se zavarja a miniszter elvtárs  bizonyára értékes útmutatásait hallgató és buzgón le is jegyezgető tábornokot, arra gondolt ismét, hogy valahol csak utoléri az eddig már bizonyára beseggelő  haverokat, hogy velük locsolkodhasson és vedelhessen tovább, akkor még nem volt maroktelefon, ami megkönnyíthette volna a dolgát, hiszen ha valamelyiket hívja, azonnal útba igazíthatták volna: hogy éppen hol is tartózkodnak, melyik csajnál, hova menjen és Nauszika  már vinnyog, három év múlva, még akkor sincsen mobiltelefon, hogy közben felhívja alezredes-őrnagy-őrnagyot, s megköszönje neki, amit akkor érte tett, s biztosíthassa arról is, hogy ő tényleg nem rajong kifejezetten a melegekért, de nem is veti meg őket, ahogyan az ales gondolta, igen, Nauszika hátulról kínálta magát akkor, és ő isteni, de nem, mégis, angyali sugallatnak engedve, hirtelen ültette át gyakorlatba a rajongó kívánságát s pengetni kezdte hárfácskáját, s igyekezett ama szinten fenntartani, amely szinten, különben őszinte örömére, már nagyon régóta egyensúlyozott s ő arra gondolt futólag, hogy mégiscsak szerencsés fickó, hiszen az őrnagy-őrnagy szájon is verhette volna, akkor még nem tudta, hogy milyen örömöket és milyen tragédiákat hoznak majd az eljövendő évek, ment lefele a lépcsőn, már az előcsarnokban járhatott, amikor őrnagy-őrnagy váratlanul utolérte, némán lökte egy földszinti szobába, bezárta maga után az ajtót s egy ív papírt és egy tollat tett eléje, és leült vele szembe egy székre és ráüvöltött, hogy írjon?! Ki tudja, hol járt már akkor a béke angyala? Bizonyára a bálban volt már, az égben, ki tudja, miről beszélgetett már akkor a tábornok a miniszter elvtárssal. De mit? Mit írjak? − kérdezte ő s egyet bizonyosan tudott, hogy ma már nem lesz locsolkodás, nem éri utol egyik kikapós szépasszonynál, vagy odaadó prepánál se, a bizonyára már részeg, bőbeszédű haverjeit, s  a magyarázat, hogy miért nem, nagyon egyszerű: azért, mert innen soha ki nem engedik, itt fog elrohadni elevenen, egy vakítóan fehér lap előtt, amelyre állítólag őrnagy-őrnagy utasítása szerint írnia kellene, de arról még segédfogalma sincs, hogy mit...
Gondolkozzál, te barom, sziszegte őrnagy-őrnagy, felállott, kiment és hallotta elfordulni a zárban a kulcsot, meglepetten s kissé sértődötten vette észre, hogy ismét rázárták az ajtót, de ezúttal nem társaságban van, hanem egyedül, és írnia kellene, noha fogalma sincsen arról, hogy mit?...Nem tudta, hogy három gyönyörű s tragikus eseményekben bővelkedő év után majd Nauszikával marad magára, s miközben hátulról tesz a kedvére s egyúttal lelkesen pengeti hárfácskáját, azt olvassa ugyanabban az összegyűrt, de általa kisimított levélben, hogy „mindig is azt szerettem volna, kedves, hogy a számba vizelj! Ennél nagyobb örömet nem is szerezhetnél nekem!! Annyit fizetek, amennyit csak kérsz, de ne utasíts vissza...” Ő nevetni kezd, a béke angyala ezúttal már nincsen jelen, valószínű visszament az égbe, a bálba, hiszen ott bál van, ahogyan a költő is tanúsítja, minden éjszaka bál van és azt a kérelmet már nem próbálja megvalósítani a vinnyogó Nauszikával a gyakorlatban, nézi a fehér lapot, a szeme sajog, a bezártság élményét a kilencvenes években egy filmben tudja majd felidézni, méghozzá úgy, olyan gyötrelmes hitelességgel, hogy partnere és ivócimborája  (a három per hármas ügyosztály nyomozója a szerepe szerint, ő viszont egy kósza, magyar disszidenst alakíthat, aki a nyolcvanas évek elején már hallja az idők szavát, és korát megelőzve esküszik a többpárt-rendszerre, őszinte őrületbe sodorva  kissé bárgyú kihallgatóit...), a rendező, s az operatőr elnémulnak, abba is marad a forgatás a jelenet után, aznapra befejezik a munkát, akkor, azoknál a nyomasztó jeleneteknél, egy iskola alagsorában veszik fel, csak ő és a szerep szerinti kihallgatója vannak jelen, s nyilván, a jeleneteket rögzítő operatőr és a jeleneteket levezénylő rendező, aki elképedve bámulja őt: ez nem lehet igaz! − motyogja és bort hozatnak és kérdezgetni kezdik őt bizonyára zaklatott életéről, de ő nem árulja el Nauszikának, hogy mit nevet, fél, hogy kissé exhibicionista szeretője még szó szerint venné a levélben elzokogott kérelmet, s mielőtt visszatarthatná, föléje kuporodva tenne eleget óhajának, összetévesztve a szezont a fazonnal és őt a levél írójával. A tisztnek se mond semmit,  amikor visszajön s vészjósló arccal nézi az üres, vakítóan üres,  fehér papírlapot, a rendezőnek, a kíváncsian feléje hajoló partnerének és az őt egyre faggató operatőrnek sem árul el semmit, issza a bort s semmi kedve sincsen felesleges, elnyúló vallomásokba bonyolódni a Ceausescu-rendszer mindennapjairól, sem a rettegett securitate módszereiről, akkori kedves íróját, a Macskakő szerzőjét idézi, honnan tudhatnám, milyen az ablaküveg, amíg nem voltam ablak?  aztán a szerző Mesterét, aki szerint az író, a létezés szakmában dolgozik. Szerinte – emeli fel poharát s a rendezőjéhez, operatőréhez, a partneréjéhez érintve iszik – a színész is! Annyit, ismétlődő kérdéseikre, mégiscsak elismer, hogy igen, valóban volt már olyan helyzetben zaklatott életében, amikor kívülről zárták rá az ajtót, Nauszikától viszont csak kilencven februárjában meri megkérdezni, hogy hogy hívták azt a hódolóját, aki azt a levelet írta, s végül bizalma jeléül, teljesítve rajongója kérelmét, a szájába vizelt-e?
       Nauszika, kedvtelve nézegeti, ugyanolyan, amilyen volt, nem is vékony, nem is telt, alakja ruganyos, mint mondja, fitnessz klubba is jár, úszik is, az illetőre viszont momentán  nem emlékszik, a levélre sem, tudnod kell, csicsergi, hogy akkoriban is tucatszámra kaptam a leveleket, legtöbbször el sem olvastam őket, aki akart valamit, élőszóban amúgy is előadta, én közöltem az árat, ami nagyon magas volt, s akkor kettőt tehetett: vagy fizet és a kedvére teszek, vagy nem akar fizetni, s akkor mehet a búsba. Harmadik lehetőség nem volt. A Grábenen futnak össze, vacogtató szélben. A táncosnő még nyolcvanhét telén disszidál, egy bécsi exkluzív klubban lesz sztriptíztáncosnő, ahol, hangsúlyozza nevetve: még fizetnek is azért, ha rafinált és izgatóan erotikus mozdulatokkal megszabadul a bugyijától és nem fenyegetik, hogy oda kerül az “ilyen pornográf dolgokért”, ahonnan jött, vissza falura...Nem is érti, mit kérdez, persze voltak olyan kéjencek, akik ilyesmiket követeltek tőle és ő pénzért mindenre kapható is volt, de erre a hárfácskás muksóra, akinek az volt a vágyálma, hogy ő, éppen ő pisiljen a szájába, valahogy nem emlékezik. Elmosódnak a bukaresti évek, arra a buzi őrnagyra, vagy alezredesre viszont, aki egyszer téged hallgatott ki és oda pofátlankodott az asztalunkhoz, akkor, szerelmünk havában, még emlékszem, csillan fel a Nauszika szeme, vele mi van? − érdeklődik, kiderül  arra az éjszakára ő is világosan emlékszik és a homokos tisztre is, a whiskyjére, a mormogó és ugató fekete és fehér kutyusokra az üvegen, s arra is, hogy utána az öltözőben folytatták, de a levél valahogy nem ugrik be, arról  nem tud, vagy, nem akar tudni?! Amikor elmondja, hogyan, milyen körülmények között olvasta, ránéz és kitör belőle a röhögés. Ezt szerettem benned, te magyar huszár, csókolja szájon, s azonnal ajánlja, hogy megismételhetnék mindazt, ami akkor ott,  az öltözőben történt, buzi szekusokról nyilván nem tud gondoskodni, de Black and White whiskyről igen, arról a levélről sem, de, ha engem az ő hódolóinak a gügyeségei hoznak izgalomba, mutathat, van neki levele most is elég, teli pikáns és disznó kérésekkel. Az ő habitusa, puszta megjelenése némely férfiakban azonnal vágyat ébreszt és valósággal kikényszeríti belőlük az idiótábbnál idiótább vallomásokat.
Nauszika végül is, miután randevút beszélnek meg, ellibeg a szállingózó hóesésben, 1984 húsvét hétfőjét viszont elveszíti, az az első év, amikor nem mehet el locsolni. A tábornok a béke angyalával együtt tűnik el, ha az angyal az égben van, a bálban, a nagy brontes ember, akinek az egész élet tulajdonképpen bliktri, valószínűleg a miniszterénél. Vagy egyszerűen csak megfeledkezik róla, mit lehet ezt a Jótevőknél tudni? Őrnagy-őrnagy hajnalban engedi el, a lapra végül is nem hajlandó semmit sem írni, a tábornok se kerül elő,  feltevése szerint aggódó és állandóan új és új irányt mutató, a pártfőtitkári elvárásoknak megfelelni óhajtó minisztere újabb sürgős feladatokkal bízza meg, vagy egyszerűen locsolkodni megy ő is, s valamelyik szeretője hasáról nyalogatja a konyakját, ami maradt, bár nem valószínű, hogy az a csökött lett volna az egyetlen üvege, egy ilyen embernek, minden valószínűség szerint, minden esetben van tartalék piája is, ellentétben vele, aki ezúttal nem gondolt a jövőre, bárgyún és jóhiszeműen azt hitte, locsolkodni megy, és minden lánynál, asszonynál kedvére vedelhet, s nem gondoskodott piáról, ezért hajnalban egyedül ül egy fűtetlen albérleti szobában, akkori barátnője sincs otthon, bizonyára valahol bulizik a srácokkal és rá is megharagudhatott, hogy nem locsolta meg, s még azt se tudja, hol van. Ezért mindhiába várja... Maga elé mered a sötétben, s legszívesebben a sárga földig leinná magát, de nincs ital, s akkor rémlik fel előtte először zátonyra futott élete egész szomorú kilátástalansága.
Nauszikához hét év múlva nem tud elmenni, sajnos, mert összefut egy régi haverrel, aki épp Bádenbe, a rulettkaszinóba készül s felajánlja, hogy elviszi őt is, akinek régi szerepálma Dosztojevszkij „játékosa”, s zaklatott ám tartalmas életében mindenütt járhatott már, de rulettkaszinóban, önhibáján kívül, még nem. És miért zárták rád az ajtót? − érdeklődik óvatosan az operatőr; a bor fogy. Á, nem érdekes, húzza el ő a száját s érzi, valamit mindenféleképpen mondania kell ezeknek, mert ha tovább hallgat, menthetetlenül mártírrá változik a szemükben... Hát elkezdi mesélni akkori kihallgatását. Mindenkire rázárják egyszer az ajtót ebben a kurva életben, motyogja, hiszen ezek mindenképpen hősnek nézik, ami nem fedi az igazságot, ezért inkább Nauszikáról mesél nekik és  buzi kihallgató tisztjéről, de ez láthatólag már nem hozza annyira lázba őket, ők mindenáron tragikus transzilván történeteket szeretnének hallani, a dacos magyar helytállókról, s láthatólag nehezményezik, hogy őrnagy-őrnagy nem verte szájon őt, noha meglehetősen pofátlan volt, jegyzi meg óvatosan az operatőr, őt személy szerint sokkal kevesebbért pofozták meg a három per hármas szadista barmok. Kapcsol, és ő kezdi kérdezgetni, így legalább eltereli magáról a figyelmet, nézi az eszelősen  pörgő rulettgolyókat, az asztal fölé hajoló alakok szenvedélytől eltorzuló arcát, s hirtelen lesz elege az egészből, taxiba ül, szerencséje van, Nauszika azelőtt érkezhetett s teli van bűntudattal, hogy váratta, hálából, hogy nem haragszik (neki esze ágában nincs kifecsegni, hol volt s tulajdonképpen nem is akart jönni),  megengedi, hogy kibontsa hosszú, fekete sátorhaját, hogy betakarózhasson vele...
− Hát ezek voltak − fordítja maga felé és csókolja váratlanul szájon a meglepett Annát − az ő egymásba csúszó, egymásba átnyíló, egymást kiegészítő és folytató leporellószerű élethelyzetei s ezek térnek vissza hétfő este óta, amióta a kedves Laura letette a konstancai állomás betonjára a gyönyörű lábát, te jó ég, ma péntek éjszaka van, s ennek is már-már öt napja! Mintha öt év telt volna el, úgy érzi, s még mindig a testvérkéjét látja, ahogyan szárnyas fehér bundájában, leghódítóbb mosolyát villogtatva az őt felismerő utasok felé, elindul feléjük, inkasszálva a hódolatteljes pillantásokat és tetszésnyilvánításokat, amelyekből, ám lám, egy igazi sztárnak sem lehet elege, az ilyesmivel vélhetőleg nem is lehet betelni, állandóan szuggerálja a folytatást...
Lenyúl a vizesüvegért, iszik.
− Hát az biztos, hogy nem fogunk unatkozni, herceg − suttogja Anna, háttal fordulva neki. − Bújj hozzám, és azt szeretném, ha pengetnéd, mint akkor, ott a szép Nauszikának!...
− Mi van? − döbben meg ő, de aztán megérti, nevetni kezd −, megérdemeljük egymást − mondja még s hozzásimul.
− Csak addig él a történet − jegyzi meg Anna talányosan −, ameddig újra meg újra megismételhető. Amikor már nem érdemes újraélni, kész, vége, meghalt!...
A ház előtt autó zúg el, aztán csend lesz megint, a félhomályban árnyékok ólálkodnak: alezredes-őrnagy-őrnagy, a nagy brontes tábornok, a kecses, táncoslábú Nauszika és az operatőr, akit szájon vertek a három per hármas ügyosztály valószínűleg túlbuzgó s ma, isten és a sors kifogyhatatlan kegyelméből, az üzleti pályán ügyeskedő tisztjei...Nem akarja látni őket, nem hunyja le a szemét, még hallja, hogy Anna dadogva kezdi el: egyszer őrá is rázárták az ajtót, méghozzá kislánykorában, és minden valószínűség szerint ez a traumatikus élmény torzíthatta el személyiségét, ebből a rémálomból nem tud ő kivergődni azóta sem, de már nem tud figyelni, ismét zuhan, várja hűséges sivataga, zizegnek a homokszemcsék, fáradhatatlanul zizegnek, szél támad, s valahol, az örvényleni kezdő portölcséreken túl bánatosan ordít egy éhes sakál.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében