Egy nyárfa alkatú harmincas fiatalember sietett a Károlyi kerten át a Károlyi Palotába, fekete, csatos táskájával kezében, fel a lépcsőn, hogy találkozzon egykori önmagával. Egyenesen Kolozsvárról érkezett, a Házsongárdból, ahol július első napját az ő koszorújának felgyújtásával „ünnepelték” valakik. „Még egy kriptában sem érezheti magát biztonságban az ember!”
Siet, mert az állandó Petőfi-kiállítás utáni teremben őrá emlékeznek. Arra tudniillik, hogy százéves lenne, ha élne. De nem él. Csak éldegél, méltánytalanul megkopottan, leselkedő magányban, egy-egy versszerető szívében. Nézegeti gyermekkori fotóit: egyszer a családdal, egyszer magában pózol, majd elmosolyodik a már-már férfivá érett Dsida Jenőn, amint hintalovon „vágtat” neki az irodalomnak, s rádöbben: ez „az ifjúság, mi tovaszökken” egyszer. Egy könnycsepp ered hirtelen útnak az arcán, amint Melindához írott levelét futja végig szemével ennyi év távlatából újra. „Szeretett Mukikám!” – sóhajt fel, de az esküvői fotó látványától beletörődötten megnyugszik a lelke. A Hulló hajszálak elégiájának írója akkor komorodik el megint, amikor az üveglapok alá préselt kéziratdarabkákat olvassa: „Én jártam mindig minden útban, /én szerettem és haragudtam, / én éltem, sírtam, én daloltam / mindenki helyett. Költő voltam.” Olyan egyszerű, olyan poeta angelus-i ez a hitvallás, mégis fájó a múlt idő.
Aztán jó érzés tölti el a különböző kiadványok – a Pásztortűz, az Erdélyi Fiatalok és a Keleti Újság – láttán. Itt megáll egy pillanatra, s addig szorongatott táskáját most lerakja a parkettás padlózatra. Készül valamire. Majd ürügyként idegesen megnézi óráján az időt. Sietnie kell. Ki tudja: lesz-e csatlakozás? Azzal kiviharzik a teremből, le a lépcsőn, át a parkon, és már csak a kalapján tovasuhanó nyárfalevelek zizegése hallatszik, mint angyalok citeráján a nóta. Meg az égi fény, amely hazakíséri őt.
De mit őriz az ottfelejtett táska? Ki tudja. Talán két csattal lecsatolt, csak megálmodni tudott, ám soha be nem teljesített, emlékké szelídített terveket. Ha másképp nem, hát Icarus sorsát vállalva.
(Icarus sorsát vállalom, Kamarakiállítás Dsida Jenő születésének századik évfordulójára, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2007. június 7– október 15.)