karmesterről karmesterre. Ez a verssor-parafrázis jutott eszembe egy zenei tv-műsor kapcsán. Korunk egyik híres karmester-egyéniségéről készült portréfilmben egymásután csendült fel egy-egy zenei részlet nagy és híres karmesterelődök előadásában, hogy a legvégén az ünnepelt karmester előadását is élvezzük, mint afféle sorzáró zenei apoteózist: íme, Ő így játssza, játszatja ugyan, azt a részletet, amit eddig másoktól hallottunk. Mint is kell tennem? – gondolkoztam el a látottakon. Össze kellene hasonlítanom az előadás-sziporkákat? Döntenem kell, hogy ki tetszik nekem mint hallgatónak a legjobban? Meg kéne állapítanom, hogy a mai modern előadás a legjobb? Zavarba jöttem: miért is volt mindez? Csak ültem, és azon gondolkoztam az újabb és újabb összehasonlító kivágások láttán-hallatán, hogy a kiválasztott fragmentumok, többnyire Beethoven szimfóniáiból – ugyanazt a mondanivalót sugalmazzák legfennebb egy kicsit más árnyalattal. És itt az árnyalat szón van a hangsúly! Mert az árnyalat alig érinti a lényeget, sőt nem is szabad érintenie – horribile dictu – megváltoztatnia az eredeti tartalmat. Mostanában sokat olvasva Stravinsky írásait ott találtam egyik érdekes megállapításában kétkedésem megfejtését: „Elfogadom a mű kereskedelmi kiaknázását, de nem fogadom el annak érzelmi kiaknázását. Gondolatainak érzelmi kiaknázása a szerzőre tartozik, eredménye maga a mű: az előadóra tartózik a mű megvalósítása, a forma előírta módon.” Stravinsky Az alkotó és kivitelező kettősségében gondolkodik. Kivitelezőt mond és nem interpretátort. A művet nem átalakítani kell az előadó óhaja szerint, hanem egyszerűen fel kell tárni a benne megfogalmazott gondolatokat, zenévé oldott érzéseket. „A mű interpretálása képmásának realizálása, amit pedig én kívánok, az magának a műnek, nem pedig képmásának a realizálása.” – teszi hozzá előbbi megállapításához.
Alapvető kérdés: a művet vagy képmását kelti életre az előadó?.
Sokáig hittem, hogy az árnyalatok mennyisége, minősége dönti el a zenei kivitelezés művészi színvonalát. Millióféle interpretáció élteti a művet – gondoltam akkoriban –, és ezért a nagy alkotások élettartalma behatárolhatatlan; nagyot kell változnia az ízlésnek, hogy egy remekmű a felejtés homályába kerüljön; a nagy alkotók és életművük elfelejtése a múlt századok bűne volt. Fel sem merült bennem a kétkedés, hogy ez végleg a zenetörténet múltjához tartozó jelenség, ami a jövőben éppen a zseniális interpretátorok jóvoltából nem ismétlődhetik meg. De éppen az említett karmesterportré győzött meg arról, hogy az egymásután bemutatott azonos zenei részletek, más-más nagy előadótól ugyanazt a zenei tartalmat sugározzák, mert ezek az előadók a művet hozzák elénk, nem a saját maguk képére formált képmásokat.
Nem festik újra a képeket, nem is reprodukálják azokat a modern nyomdatechnika élethű módján: ŐK MAGÁT A MŰVET SZÓLALTATJÁK MEG. Ugyanis ezek a rendkívüli művészek személyiségek.
Ismét Stravinsky jut eszembe: „... mindig szembeállítom a személyiséget az egyéniséggel, igen gyakran összetévesztik őket, holott erősen különböző fogalmakat határoznak meg: az egyéniség elbizakodott a személyiség szerény, ez alárendeli magát, az tetszeleg a rajongásban, önteltségben, lázadásban.” A személyiség a művet kelti életre, az egyéniség a mű (tetszetős) képmását. A képmás-keresés a mű torzulásához vezet. Ez a torzulási folyamat száz-kétszáz évvel ezelőtti és azóta játszott művek esetében jelentős is lehet. Minden kor, minden ízlés-periódus a saját zenei megvalósításait érzi tökéletesnek, torzulásmentesnek, de ha visszahallgatunk régi lemezfelvételeket, sokszor tapasztaljuk, hogy egyes előadások szinte nevetséges hatást váltanak ki a ma hallgatójából, mások viszont a legteljesebb egyetértést, csodálatot keltik bennünk. Ebben is az egyéniség-személyiség ellentéte dönt. Stravinsky szerint: „Talán paradoxonnak hangzik, de valamennyi diszciplína közül a legfontosabb az ízlés. Általában azt hiszik, hogy: az ízlés a magát szabadnak és függetlennek hívő egyéniség kiváltsága. Hát nem: az ízlés egyedül a személyiség kiváltsága, mert az értékek felismerésének természetes eszköze, (...) amelyet szüntelenül művelnünk kell...”
