Batthyány Lajos mártír miniszterelnökről az utókor rendszerint az aradi vértanúk napján emlékezik meg anélkül, hogy különösképpen méltatná szerepét az 1848-as forradalomban. Mivel alakja eddig a nagy kortársakhoz viszonyítva kevés figyelemben részesült, ebben az évben, születésének 200. évfordulóján (sz. 1807. február 14.) megemlékezések, tudományos konferenciák foglalkoztak életével és jelentőségével a reformkorban és 1848-ban. A megemlékezések sorából sajátos tárgycsoportosításával kiemelkedett a Szegedi Tudományegyetem október 9–10-én rendezett tudományos ülésszaka. Ugyanis a szervezők arra kérték az előadókat, hogy hasonlítsák össze Batthyány Lajost Deák Ferenccel, Eötvös Józseffel, Görgey Artúrral, Hám Jánossal, Ivánka Imrével, Károlyi Istvánnal, Klauzál Gáborral, Kossuthtal, Mészáros Lázárral, Szemere Bertalannal Széchenyivel és Teleki Lászlóval, valamint elevenítsék fel feleségének, Zichy Antónia grófnőnek alakját. E sorok írója arra kapott felkérést, hogy előadásában Batthyány Lajos és Wesselényi Miklós kapcsolatait tárja fel. Az alábbiakban az elhangzott előadás írásos változatát közöljük.
Természetesen az előadóknak meg kellett találniuk az összevetés lehetőségének legfontosabb paramétereit, ami nem bizonyult különösebben nehéz feladatnak, amikor Batthyányt kormányának tagjairól volt szó, hiszen együttműködésük sikerességét, illetve problémáit kellett kiemelniük a rendelkezésre álló források alapján, nem feledkezve meg a kortársi visszaemlékezésekről sem. De más esetekben sem volt erőszakolt az összevetés, ti. ha nem minisztertársakról volt szó, mert akkor is olyan személyiségekről hangzottak el előadások, akiknek jelentős befolyásuk volt Batthyány életére és politikájára.
Wesselényi Miklós nem volt tagja a Batthyány-kormánynak, de kétségkívül a miniszterelnök politikai tanácsadó köréhez tartozott, s ismeretségük is régi keletű volt. Összehasonlításuk tehát több szempontból is indokoltnak tűnt.
Wesselényi valamivel több, mint egy évtizeddel idősebb volt ugyan (1796. december 30-án született), de ugyanannak a történelmi korszaknak, a reformkornak, valamint az 1848-as forradalomnak voltak mindketten kiemelkedő, sőt egy-egy időpontban meghatározó politikai vezéregyéniségei. Wesselényi a reformkor elején, Batthyány annak utolsó éveiben a főrendi-házi ellenzék élén állt. 1848-ban pedig, miniszterelnöksége idején rátestálódott annak a reformprogramnak a megvalósítása, amelyet 1848 előtt már elfogadott az ellenzék – és ebben Wesselényi Miklós teljes erővel sietett a segítségére. Együttműködésüket megkönnyítette az is, hogy mindketten a nemzeti liberális reformellenzék ideológiai s programatikus megalapozóiként közös célt követtek: a magát túlélt rendiség és feudalizmus meghaladását, Magyarország és Erdély polgári átalakítását s az ország alkotmányos önállóságának kivívását a Habsburg-monarchia keretében. Mindketten a törvényesség útján és eszközeivel vélték e célokat a gyakorlatba átültethetőnek. Hűségesek voltak a Habsburg-dinasztiához, különösen a mindenkori magyar királyhoz, de ragaszkodtak a monarchia alkotmányos rendjének és kormányzatának kivívásához.
Amit ezzel kapcsolatban Horváth Mihály, a magyar történetírás nagy egyénisége Batthyányról a Huszonöt év Magyarország történetéből című művében írt, Wesselényire is éppúgy áll, ezért legyen szabad hosszasabban idéznünk: „Az újabb európai alkotmányosság elvei, melyek lelkében részint tanulmányai, részint a nyugoti [!] világban szerzett tapasztalatai folytában erős gyökereket vertek, egyszersmind mély ellenszenvet ébresztettek benne azon félig bevallott, félig gondosan rejtegetett kényuralomra törekvő, akadékos, minden vidorabb életfejleményt gátló vagy éppen elölő, fonák politika ellen, melyet hazájában a hatalom követett. Azon erős nemzeti s kifejlett politikai élet, a míveltség és jóllét azon magas foka, melyet az általa beutazott nyugoti népek közt talált, oly eszményképeket fejtett ki hazájára nézve is lelkében, melyeket hazaszeretettől áthatott, puszta ábrándozással ki nem elégíthető, praktikus irányú, erőteljes szelleme, mindinkább valósítani is sóvárgott. Ingerlé őt fellépni a nyilvános pályán a példa is, melyet Széchenyi és Wesselényi működése nyújtott. Látta abból, mennyit képes egy nemzet politikai és szociális fejlődésére hatni egy magános hazafi is, ha szándékai tiszták, törekvései ernyedetlenek. De éppen Széchenyi példája mutatá neki azt is, hogy bármely fordulatot teremt is elő a nemzet gondolkodásában, vágyaiban s irányában a buzgó s értelmes hazafiúi törekvés: gyorsabb sükert ezen irány s e vágyak valósulása tekintetében csak úgy arathat az egyes hazafi, ha a kifejlődést gátló kormány ellenében a hason elvű hazafiak szorosabb egyesülésében keres ellensúlyt.”
Erőteljes jellemzésében Horváth Mihály rámutat arra is, hogy Batthyány elfogadta ugyan Széchenyi reformterveit, de azon túl ő az alkotmányos szabadságot s a nemzeti függetlenséget is minél előbb szerette volna megvalósítani. „Az anyagi érdekek felvirágzása kedvéért ő a politikai jogokat és szabadságot ideiglen sem volt hajlandó háttérbe szorítani s e tekintetben inkább Wesselényi elveihez szított” (kiemelés E. Á.).
Batthyány Lajos később kapcsolódott be az ország politikai életébe, mint Wesselényi, tulajdonképpen akkor, amikor az erdélyi politikus ellen a Habsburg-kormányzat már üldöző hajszát indított azért, hogy eltávolíthassa az ellenzék éléről. Ezt végül a koncepciós kategóriába sorolható „hűtlenségi” perrel sikerült is elérnie: 1839-ben három évi börtönre ítélték. Wesselényi, valamint Kossuth, Lovassi László és több más társuk elítélése hatalmas felháborodást váltott ki a magyar közvéleményben, aminek hangot adott az 1839-ben Pozsonyban összeült országgyűlés is. Batthyánynak, aki eddig nem vett részt az országgyűléseken, éppen a kormány Wesselényi, Kossuth és az országgyűlési ifjak ellen indított akciói adhatták a végső lökést arra, hogy az 1839. évi országgyűlésen megjelenjen – írja Urbán Aladár Batthyányról szóló monográfiájában
Mint közismert, 1839-ben a pozsonyi országgyűlésben is a politikai elítéltekkel: Kossuthtal, Lovassy Lászlóval és társaikkal, valamint Wesselényivel kapcsolatban azon vitáztak, hogy kérhető-e a hatalomtól az elítéltek sorsának enyhítése, esetleg szabadságuk visszaadása amnesztia által, ha ezért le kell mondani a nemzeti szabadságjogok legalapvetőbbjeiről. Erről írta Deák Ferenc nevezetes követjelentésében azt, hogy amit a hatalom vesz el, az jobb feltételek mellett visszaszerezhető, de amiről a nemzet mond le önként, azt aligha lehet visszakapni. Kihasználva a lehetőséget, a felsőházi ellenzék tömörítésén dolgozó Batthyány Lajos is határozott állásfoglalással szállt síkra az elítéltek mellett, külön is kitérve Wesselényi ügyére. Ekkor Batthyány az elítéltekre célozva a következőket mondotta: „Az igazság és honszeretet azon vértanúinak, kik önszabadságukat hazájok igazaiért oly dicsően feláldozták, tartozunk azzal, hogy tekintsünk arra is, vajjon megörvendeztetné-e őket a szabadság, ha oly áron kellene azt megváltaniok, minő tőlünk kívántatik? [ti. a Habsburg-hatalom és a konzervatív erők részéről]. Nem válnék-e nekik az édes szabadság keserű fájdalommá, ha arról kellene meggyőződniök, miképp az avval vásároltatik meg, hogy a nemzet megtagadja azon elveket, melyeknek kivívására ők legbecsesb idejöket szentelték, jóllétöket feláldozták, s életöket kockáztatták.” Majd egyenesen Wesselényire utalva így folytatta beszédét: „Lépjen előnkbe ama számkivetetett Regulusunk [ti. Wesselényi] és kérdezzük őt magát! De hiszen van-e köztünk csak egy is, ki nem volna meggyőződve, hogy ezen »honáruló» készebb leend említett szellemi elődjének [Kossuthnak] sorsát tűrni, mintsem hogy életének éltető elemét, a szabadságot, nemzete szabadságával váltsa meg.”
Batthyány tehát kiállt Wesselényiék igazsága mellett s akárcsak Deák Ferenc, úgy nyilatkozott, hogy a haza szabadsága nem áldozható fel az egyén még oly mostoha sorsának enyhítéséért sem. Erről az alapvető elvéről maga nem volt hajlandó lemondani – tudjuk – még élete árán sem. Ezzel Batthyány hitet tett amellett, hogy hajlandó a Wesselényiék által mutatott úton haladni a nemzeti célok érdekében. Kapcsolatuk ezután sem szakadt meg. Miután 1842-ben elvállalta az Iparegyesület elnöki tisztét, levélben fordult Wesselényi Miklóshoz, abban az iparfejlesztés fontosságát fejtegetve, bizalmát fejezte ki aziránt, hogy „Méltóságod […] értelme s honszeretete mélyen belátja e vállalat gazdag erejét, hatását, reményeit”. Egyúttal kéri, hogy lássa el kézjegyével a hozzá eljuttatott aláírási ívet, amellyel „a nemzeti érdekek megismert részvétinek ezen fontos ügyben is nemes jelét” adhatja. Báró Wesselényi belépett az Iparegyesületbe mint részvényes, tehát Batthyány felhívására pozitív választ adott. Közeledésük jelét látjuk abban is, hogy a Széchenyi–Kossuth vitában mindketten Kossuth mellett álltak. Emlékeztetni szeretnénk arra is, hogy 1848 tavaszán a magyar parlamentáris rendszer létrehozásáért folytatott küzdelemben Batthyány szorosan együttműködött Kossuth Lajossal, s ez hozzájárult a forradalomban kivívott jogok elismertetéséhez az uralkodó által. De Batthyány mindig jobban vigyázott a Béccsel való kapcsolatokban a lojalitásra, mint az említettek.
Batthyány Lajost 1848. március 17-én nevezte ki a felelős kormány elnökévé István nádor, s ő nyomban hozzálátott teendői végzéséhez, de a forradalom körülményei között is a teljes legalitás biztosítását maga és kormánya számára elengedhetetlenül fontosnak tartotta. Ez kiderül abból a beszédéből, amelyet a pozsonyi országgyűlés berekesztése alkalmából mondott a király jelenlétében. Mivel életének utolsó hónapjaiban működésének törvényességét próbálta kétségbevonni Bécs, sőt emiatt ítélték halálra, a következőkben szükségesnek tartjuk idézni a beszédét, valamint a király válaszát is:
„Örömmel, mint mindig, – jelent meg Felséges urunk, királyunk, hű nemzetének körében; s megelégedéssel tekint vissza ezen törvényhozás működéseire, melyhez fontosságban hasonlót hazánk évkönyvei nem mutatnak.
Ő Felsége meg van győződve, hogy midőn az ország önállása, s a nemzet szabadsága, legfelsőbb királyi jóváhagyása által szentesíttettek, midőn az országnak s kapcsolt részeinek minden néposztályai, a közös jognak, közös szabadságnak érdekében eggyé forrasztattak, az erős kötelék, mely e nemzetet főkép nehéz napokban a királyi székhez csatolná, még szilárdabbá tétetett.
Hazánk új élet küszöbén áll, s csak a nemzettől függ, hogy a nemzeti nagyságnak, szellemi fejlődésnek, anyagi felvirágzásnak, s az országos dicsőségnek azon várakozásai, melyekkel, átalakulás pillanataiban a jövőbe tekint, teljesüljenek. Felséges urunk királyunk bizton várja ezt, s midőn trónjának támaszát népeinek szabadságában találja, tudja, hogy ezek felejteni nem fogják, mikép szabadságuknak legfőbb biztosítéka, a törvényszerű új institutiók azon megszilárdításában feküszik, melyet csak a rend fentartásával összekötve lehet valósítani.
Ő Felsége ezt várja a nemzettől; – s a jövő meg fogja mutatni, hogy midőn Felséges urunk királyunk trónjának biztosítékát az alkotmányos szabadság szentesítésében kereste, nem csalatkozott.”
Batthyány beszédére a király így válaszolt: „Hív magyar nemzetemnek szívemből ohajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked kedves öcsém, – s Általad az egész nemzetnek, úgy, mint kinek hűségében leli szívem legfőbb vigasztalását s gazdagságát.” Ezt követően a nádor átvette a király által szentesített törvények szövegét.
Wesselényi ekkor már Magyarországon tartózkodik, hogy Erdély ügyeit képviselje, amire őt idős Bethlen János, az erdélyi magyar politika vezetője szólította fel. A felkérésről Wesselényi 1848. március 25-én terjedelmes írást tett közzé: „Az események hatalma, s több tisztelt honfitársai felszólítása következtében Pozsonyba menendő, bár felindulásommal mennyire lehet, sietek, s ennek következtében dolgaim rendezésével el vagyok foglalva, nem tehetem, hogy még innen ne intézzek erdélyi honfitársaimhoz legalább egy pár szót azon körülmények s eszmék felől, amelyektől függ most nemcsak jólléte, sőt fennmaradása honunknak.” A továbbiakban az eszméket fejti ki: az uniót, mint a magyar nemzet jövőjének zálogát tekinti, amely biztosíthatja Erdély polgári átalakítását. Szerinte az unióval nyernek a szászok is, mert „a közös Magyarhon minden polgára szabad” lehet. A románokat Wesselényi a jobbágyság eltörlése által vélte az uniónak megnyerni, a nemességet pedig azzal, hogy az elvesztendő úrbériségért a magyar államtól kapnak kárpótlást, és ezáltal a földesurak képesek lesznek gazdaságuk célszerű átalakítására.
Magyarországra érkezve Wesselényi a fentieket képviseli, de tévedés volna azt gondolni, hogy ő csak Erdély kereteiben tudott gondolkodni – nem, ő már az egyesült Magyarország jövőjét tartja szem előtt, de tudván tudja, hogy a tervezett átalakításokat veszélyek fenyegetik. Eziránti gondolatait a Batthyány miniszterelnökhöz április 20-án írt levelében fejti ki.
„Batyáni Lajosnak.
[…] Engedd, hogy e kór anyagunkról még egy pár szót szóljak. Jelasichnak köz beszéd tárgyává vált azon nyilatkozata, miszerint a Nádort nem maga felett, hanem csak maga mellett ösmeri el. Hogy a magyar ministeriumot s a közelebbi törvényeket pedig el nem ösmeri, s a kirájtól csak kicsikartaknak lenni álítya, már magában véve sem igen teszen mást mint nyilvános törést, de ha öszevegyük azzal, hogy Gáji, (ki az ő embere), császári tanácsossá neveztetett, s így az osztrák császár a magyar király ellenségét jutalmazza: az egész arra mutat, hogy Jelasich bízik s bízhatik a megbukott párt titkos ugyan, de nagyon is élénk működéseiben. Könyen lehet, hogy általa akarnak egy reáctiót s kontra revolutiót eszközölni. A számítás a Camarilla az azt pártolók s attól rémülők részéről nem rossz. Már nem egy, hanem több, királyal tétettek olyatén déclarátiót, miszerént mindent, mit tett, s jóváhagyott, csak kényszerítés következtében tette s hagyta jóvá. Királyunkal ha ilyent tétettnek s ha a nemzet gyáva resignatióval el nem tűri az előbbi, vagy még rosszabb helyzetbei vissza sodortatását: ugy – s ebbe kétkedni nem lehet – kikerülhetetlen a nyílt szakadás.”
A változások ellenfelei a „megbukott Bürokratia, a vesztessel megbarátkozni nem tudó s nem akaró nagy rész, a hierarchia, mind egyesülnek, vele tartanak déli és északi szlávok is, ez pedig belháborút vagy belső zavart okozhat, s a helyzet az orosznak lehetőséget nyújt mint rendet helyre álító vagy kibékítő lépni fel s lépni nyakunkra.” Bécsben egyre többet beszélnek arról is, hogy az osztrák állam adósságok egynegyedét Magyarországnak kell vállalnia.
Mindezekért a magyar politikusoknak azt ajánlja, hogy el kell kerülni mindent, ami Jellačićnak módot és ürügyet adhat a nyílt szakadás kimondására. Horvátországot mint sajátunkat nem lehet megtartanunk, fel kell hagyni az azt célzó s hasznot nem, csak kárt okozható törekvésekkel. Lépjünk a horvátokkal őket elismerő, függetlenségüket biztosító, de kereskedésünket s a tengerpart közös birtokának használatát biztosító szerződésre – ajánlja Wesselényi e tanácsokat Batthyánynak, s búcsúzóul: „Újra bocsánatot kér a rablott pillanatokért, barátod.”
Wesselényi álláspontját többen osztották s valószínű Batthyány és a kormány olyan tagjai, mint Kossuth és Deák is mérlegelte, de ő bízott a királyban, s úgy gondolta, hogy amihez a magyar kormány megszerzi a király jóváhagyását, az biztosítékot nyert az átalakulások ellenzőinek törekvéseivel szemben. De a kormány április 27–28-án mégis megalkotja a honvédség megszervezésének első tervét. Batthyánynak a fegyveres védelmi erő szervezését egyre határozottabban elősegíti politikáját valószínű Wesselényi határozott álláspontja is befolyásolta, miután a Radikál Körben elmondott beszédében rámutatott a Magyarországot fenyegető fegyveres támadás lehetőségére. Ezután Wesselényi egy olyan uniótörvény érdekében lépett fel, amely biztosítja a teljes egyesülést.
A fentiekből is kitűnik, hogy Wesselényi Magyarország helyzetét jól ismerte. Ezt viszont nem mondhatjuk el Batthyányról Erdélyt illetően. Talán emiatt tapasztalunk leveleikben, beszédeikben némi különbséget Erdély helyzetének megítélésében 1848 viharos hónapjaiban. Batthyány olykor túlzottnak érezte az erdélyi magyar politikusok sürgető segélykéréseit, már-már jajkiáltásait Erdély ügyében.
Szóljunk néhány szót a köztük fennálló alkati különbségekről is. Batthyány tartózkodóbb, arisztokrata származására s mivoltára jóval többet adó, rátartibb volt, mint Wesselényi, akinek baráti köréhez számtalan középnemes, sőt kisnemes is tartozott. Természetesen vagyoni helyzetük különbözőségét is tekintetbe kell vennünk. Batthyány Lajos hatalmas örökségéhez viszonyítva Wesselényi ugyancsak „szegény” birtokos volt. A meglévő különbözőségek nem voltak olyan jellegűek, hogy akadályát képezhették volna együttműködésüknek.
(folytatjuk)
