Itt van mindjárt Fodor Sándor, sóhajtanék fel azzal a futószönyeggel szemben, mely mint valami régi óramű fogaskerék-csatornáin továbbít bennünket egy szép és délceg, de nem megnyugtató torony magasába, igen, itt van a megjegyezni való tanulság (a betelő idő érdeme kapcsán) a Fodor Sándor esetében is. Nagyon tanulságos, ám figyelemre méltó és megjegyzendő volt eddig is, véges végig a szépen beteljesedő pályán.
Bizony, Fodor Sándor az én szakmai emlékeim között is elég régen ott szerepel, a legelején, az áhított és elnyert barátságok listáján. Ott volt ő az ötvenes években a kolozsvári írók hideg melegházaiban, abban a több mint önképzőkörben, ahová Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond és még annyian eljártunk bizalommal, közkeletű szóval ,,szárnypróbálgatni”. És ott volt Ő évtizedeken át, elmozdíthatatlanul legalább annyi személyes energiát fektetve be mások pályájának elindításába, mint a sajátjába.
Ott volt, ha sorsa árnyékba vezette, a személyes fagyhalál idején is, mint a kiteljesedő könyvtárnyi saját kötet kitermelése idején, a Fehér fenyő, a Gyöngyvirágos puszta megjelenése óta saját orgonafúgáinak írói magasságában. Mégis, a kiemelkedő teljesítmények babérkoszorúja emeli igazán magasra a most nyolcvanadik évét betöltő írót: Fodor Úr egyike közülünk ama ritka oltványoknak, akikre a világirodalom is áldást lehelt. Önálló hőst, hősfigurát, eleven fából faragott fiút szült, mint valami Pinocchiót, miképpen Jonathan Swift Gullivert, mások Robinsont, Sveiket, Don Quijotét, Naszreddin Hodzsát. Fodor Úr ezzel a koszorúval is teljes ezen az ünnepen, és a következőkön, melyek követni fogják ezt a bárányfelhőnyi magasságot.
A Gyöngyvirágos puszta legvégéről idézem ide Csipike keresztlevelébe jótékony és eredményes programját. Fodor Úr, ahogy megfogadta, s itt vonul hóna alatt kedélye, humora, bölcsességtollaival, puskáival, egész vadász- és halászfelszereléseivel, megy, megy leszámolni a medvével!... Ehhez kívánunk erőt, egészséget, kitartást a régi barátnak, szövetségesnek és feltalálónak.
