- Ön a nagy múltú Csíksomlyóról származik, könyvet is írt A csíksomlyói ferences könyvtár kincseiről címmel. A ferencesek, illetve a csíksomlyói gimnázium szellemi öröksége mit jelentett az Ön életében?
- Csíksomlyó számomra sokat jelentett, hiszen római katolikus vagyok. Vallásos közegben nőttem fel: a Mária-oltár szimbolikus hely volt számomra, gyakran jártam a ferences barátokhoz is, kiskorom óta Leander atyánál gyóntam; ma is emlékszem cellájának almaillatára. Egyébként 1939-ben találkoztam először Márton Áron püspökkel a gimnázium folyosóján. Szerette volna, ha ministrálnék neki. De engem Leander atya nem tanított meg ministrálni. Az egyik tanárom, aki hallotta beszélgetésünket, megszidott: katolikus diákként hogyhogy nem tudok ministrálni? A püspök megsimogatta arcom, és utamra engedett. Beszélgetését tanárommal nem hallottam, de láttam, hogy a püspök felemelt ujjal magyaráz neki. A jó Buszek tanár úr többet soha egyetlen szóval sem szólt rám. Egyetemista koromban tagja voltam a katolikus diákok szervezetének, a Majláth-körnek. Egy éjjeli misén, Somlyón, éreztem, hogy a vallás már nem nyújtja azt, amit addig, hogy nélküle is megvagyok. Kezdtem kételkedni. Persze, ehhez hozzájárult háborús csalódásom is. Eltávolodtam az egyháztól. A kislányom halála térített vissza véglegesen, azóta hitbeli kérdésekben nincs gondom.
A csíksomlyói gimnázium pedig számomra elsősorban nem az oktatást, hanem a nevelést jelentette. Tanáraink gerinces, tisztességes emberek voltak. Nem annyira tudósokat neveltek, mint tisztességes embereket. Emberileg jelentett sokat ez a szellemiség: kicsit olyan volt, mint amit a haldokló Toldi mond Lajos királynak: nehezebb eltörni a faragatlan fát. Különösen ebben a vonatkozásban hálás vagyok az iskolának.
- Az egyetem másfajta kulturális miliőt jelentett – gondolok arra, hogy Ön román szakot végzett...
- A gimnázium elvégzése után úgy véltem, hogy az egyetemi tanulmányaim után visszatérek Csíkszeredába, tanárnak. 1946-ban, mikor elvégeztem a gimnáziumot, tanácsot kértem az akkori igazgatótól, Papp Jánostól: milyen szakot válasszak. Az mondta: fiam, az egész Székelyföldön nincs román szakos tanár. Román–német szakos diák lettem tehát – részben a Ferdinánd, részben a Bolyai egyetemen. Ahhoz képest, hogy székelyföldi voltam, jól tudtam románul, jó nyelvérzékkel is rendelkeztem, mert az édesanyám német volt. Román elemi iskolába jártam Csíksomlyón, mert édesapám hatéves koromban íratott be, és ezt csak úgy engedték, ha állami, román iskolába megyek. Az első évben, emlékszem, régi román irodalomból írásbeli vizsgán kellett részt vennem. A vizsga, bár tudtam az anyagot, rossz helyesírásom miatt mégsem sikerült. A vakációban aztán lemásoltam Eminescu Geniu pustiu című regényét és Sadoveanu kisregényét, a Baltagult. Azóta nem volt problémám a román helyesírással. Nem tanultam semmi nyelvtant, hanem lemásoltam ezt a két könyvet. Ezt ajánlom mindenkinek: ha az ember meg akarja tanulni egy idegen nyelv helyesírását, másoljon le egy könyvet bátran, s nem lesz többet gondja vele. Így lettem román szakos tanár. Ötvenben államvizsgáztam, ez volt első év, amikor hivatalosan kihelyezték a végzősöket. Megkérdezték ugyan, hogy hova szeretnénk menni, de máig sem tudom, miért, nem választhattam Csíkszeredát. Kineveztek Nagyszentmiklósra, egy elemi iskolába, ahol románt és számtant tanítottam. Egy évharmad után behívtak katonának, az állásomat elfoglalták, így rövid idő alatt befejeződött tanári pályafutásom
Nem dicsekvésképp mondom, de nem voltam párttag. Nem mindig csak az én döntésemen múlt ez: először nem lehettem, mert édesapámat letartóztatták ’52-ben, aztán jött ’56 – ami után már saját elhatározásból nem lettem. Utána azonban nagyon sokat segítettek nekem a párttag barátaim, Domokos Gézától Farkas Jánosig, a főszerkesztőmig. Ezt én nem felejtettem el, s tudom, hogy mit köszönhetek nekik. Nem voltam antikommunista, nem voltam harcos sem, csak utáltam a politizálást. Én tanítani szerettem volna Csíkszeredában.
- Választott egyetemi szakjának köszönheti, hogy később kortárs román irodalmat fordított magyarra?
- Katonaság utána Kolozsvárra kerültem, ahol Dávid Gyula, aki akkor még egyetemista volt, meghívott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz. Szükségük volt egy fordítóra. Azonnal fölvettek, miután megkértek, hogy fordítsak le a publicista Cezar Bolliactól egy szöveget. Tetszett nekik, s úgy ajánlott be Bukarestnek Földes László, a kiadó főszerkesztője, mint kitűnő műfordítót, holott addig csak azt a néhány oldalnyi publicisztikát fordítottam. A kiadónál románból fordított szövegekkel dolgoztam, de eredeti műveket is lektorizáltam. Közben 1953 decemberében megjelent a Fehérfenyő című novellám, amire felfigyeltek. 1954-ben bevettek az Írószövetségbe. Abból a nemzedékből nekem jelent meg először könyvem – Sütőt kivéve. Fordításaimról kevesebbet beszéltek, de nekem menedék volt, hogy fordíthattam. Majdnem a rendszerváltásig fordítottam román nyelvű szövegeket– több mint tízezer oldalt, prózát és színműveket is. Ebből két nagy előnyöm volt. Az egyik az, hogy néhány nagyon jó barátra tettem szert. Ilyen volt D. R. Popescu vagy Alecu Ivan Ghilia, aki a hetvenes évek legjobb regényét írta, Rekviem az élőkért címmel. D. R. Popescu felesége jól tudott magyarul, az édesanyja magyar volt. Ők fordították le együtt a Csipikét. Én is több jó könyvét tolmácsoltam, például a hetvenes évek másik kiemelkedően jó könyvét, A királyi vadászatot. Átültettem magyarra Caragialétól a Nepasta-t is. Másik nagyon jó barátom szintén egy román író volt: Gelu Păteanu – Gyaluka, ahogy mi hívtuk. Rendkívül választékosan beszélt magyarul, túlságosan tökéletesen, ahogy egy magyar nem beszél. Az író-olvasó találkozókra rendszeresen elkísért, beszélt rólunk magyarul a közönségnek. A diktatúra utolsó évtizedeiben kellett egy román tagja is legyen a felolvasóesteknek: mondta, hogy csak azért jön, hogy mi találkozhassunk. Ő volt „a” román író a társaságban. Sokat fordított erdélyi magyar íróktól, prózát és verseket is. De ő fordította le Karinthytól az Utazás a koponyám körült, Németh Lászlótól az Iszonyt is. A rendszerváltás után Magyarországra költözött, ő volt az, aki Budapesten bocsánatot kért 1990 márciusának marosvásárhelyi eseményeiért.
A fordítások során rengeteget tanultam, a rossz művekből is. Emlékszem, lefordítottam Eugen Barbunak egy kétkötetes művét, Az északi műút címűt. Augusztus 23-ikával kapcsolatos rémtörténet volt, nagyon rossz könyv, de lefordítottam, mert megfizették. Aljas dolgokat azonban nem vállaltam. Ízlésemet tulajdonképpen csak a hetvenes években fordított művek tükrözik, akkor már én válogattam ki, hogy mit fordítok; addig azt ültettem át, amivel megbíztak. Illyés Gyula is biztatott: minden, ami jó, le kell fordítani – mondta –, elsősorban a szomszéd népek irodalmát. Én ezt azzal toldanám meg: ne foglalkozzunk azzal, hogy minket fordítanak-e vagy nem, mi ültessük át azt, ami jó. Ma már nem nagyon fordítanak, mert nincs pénzügyi háttér, támogatás. A hetvenes években az állam állta a költségeket. Örülök, hogy a fiatalok elkezdték újra a fordítást, mert egy időben teljesen megszűnt, mintha megcsömörlöttünk volna egymástól. Attól kezdve, hogy nem volt kötelező, nem fordítottak. Én úgy vélem – s ez nagyon népszerűtlen elmélet –, hogy nekünk csak a románokkal együtt van jövőnk itt Erdélyben, ellenükre nincsen. És nem tudom, nekik milyen jövőjük lesz, ha egyfolytában csak velünk foglalkoznak. De ez legyen az ő gondjuk. Mindössze azt szeretném, hogy valamennyire megismerjük, respektáljuk egymást, s érdeklődjünk egymás iránt: ezt próbáltam közvetíteni a fordításaimmal. Jobban érdekel, ha egy jó román íróról hallok, mint ha egy nagyon jó spanyolról, franciáról, angolról hallanék – hiszen ez majdnem az enyém, a szomszédban van.
- Az Ön neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik a gyermekirodalommal. Mit gondol, mi az, ami leginkább megváltozott napjaink gyermekirodalmában, a rendszerváltás előtti állapotokhoz képest?
- A romániai magyar gyermekirodalom különösen jó volt a diktatúra éveiben, egyrészt, mert arra nem figyeltek olyan nagyon az éber hatósági szervek. Másrészt pedig nem nagyon volt a magyar íróknak közlési lehetőségük. Aránylag kevés irodalmi lap volt, a kiadók kevés könyvet tudtak megjelentetni, s ebben a helyzetben nagyon jó írók is fordultak a gyermekirodalom felé. S ezért a „gyermekirodalmi” művek legalább ugyanannyira felnőtteknek is íródtak. Ilyen az Egy bátor egér viszontagságai, ilyen a Csipike is, Kányádinak, Szilágyi Domokosnak nem egy verse, vagy Hervay Gizella írásai. De volt kimondottan gyerekeknek szóló írás is, például a Kobak. A Csipikébe utólag kezdtek belemagyarázni dolgokat – igaz, a Csipike és a gonosz ostoba kifejezetten kettős célzatú. Nem is itt jelent meg, hanem Magyarországon. Ezt ugyanis Panek Zoltánnak egy mondatára építettem fel. Akkoriban mondtam Zoltánnak: te, ez minket el akar innen kergetni. Ez? – mondta Zoltán. – Menjen el ő, én nem megyek sehova.
A tehetséges embereknek ma már inkább van megnyilvánulási lehetősége. S azonkívül az igazság kimondásának ma sokkal egyszerűbb és könnyebb útjai is vannak. Ki lehet mondani az igazat nyíltan, közvetlen módon, publicisztikában. Talán ez is az egyik oka, hogy ma már nincs igazán jó gyermekirodalmat is művelő írógeneráció. A Napsugár megjelenése is sokat segített ilyen szempontból. Előtte is volt ugyan gyermekirodalom, de Asztalos Istvánnal az volt a szerencsénk, hogy ő mindig azt mondta: elég a gügyögésből, megtanítjuk a gyerekeket jó irodalmat olvasni.
- Például a Csipikét...
- A Csipike úgy született, hogy egyrészt Rusz Lívia sokat nyaggatott: illusztrálni szeretne egy gyerekkönyvet, írjak már egyet. Másrészt a boldogul budapesti Szász Imre barátom, aki közel két méter magas volt, és Csipikének becézték, mindig ezt mondta nekem: széles vállaimon beviszem Fodor urat az irodalomtörténetbe. Róla mintáztam Csipikét. Rusz Lívia illusztrációi sikerültek voltak, valamit nagyon eltalált. Ezért gondolom úgy, hogy nem tanácsos az új kiadásokban sem megváltoztatni az illusztrációkat. Ha meg is teszik, eltűnik a könyvből a „Csipike-jelleg”. Megjelent ugyanis néhány olcsó kiadás is a Csipikéből, amelyben más rajz van. A bolgár kiadás sem vette át Rusz Lívia rajzait – az új illusztrációkkal viszont teljesen kilúgozta a könyv humorát. A kiadás amúgy nagyon szép, de semmi nincs benne az „igazi” Csipikéből. Érdekes tapasztalat volt az is, hogy Rusz Lívia újraillusztrálta az egyik Csipike-kiadást a pécsi Alexandra kiadónak. A könyv megbukott, az olvasók nem szerették: Csipike nem rokonszenves már, hiszen kedves kópéból egy vén pukkanccsá vált. Megöregedett benne – velem együtt öregedett meg.
