Az itt következő történetek a „híres-nevezetes” Donatien Alphonse François de Sade (1740-1814) tollából származnak, magyar fordításban azonban eddig még nem láttak napvilágot. A fordítás a posztumusz, Maurice Heine (alapképzettsége szerint orvos, amúgy lelkes filológus) által a Francia Nemzeti Könyvtár 4010-es leltári számú kéziratából 1926-ban kiadott Historiettes, contes et fabliaux (Rövid történetek, mesék és fabliau-k) c. kötetből származik. Mint a címből is látszik, ezek az elbeszélések a középkori fabliau – e tréfás, bohókás, szatirikus hangvételű, többnyire antiklerikális és erotikus tárgyú „hívságos elbeszélések” – műfaját elevenítik fel. Ezeket a történeteket az „Isteni Márki” a Bastille-ban töltött börtönbüntetése második felében, 1787-88-ban írta, ahol azért raboskodott, mert egy 1772-es orgia alkalmával állítólag hallucinogén izgatószert adott egy prostituáltnak, aki túladagolta magát. Az eset után a márki Itáliába szökött, de a hatóságok in absentiam halálra ítélték és egy szalmabábún szimbolikusan végre is hajtották az ítéletet. Visszatérte után elfogták, és élete végéig különböző börtönökben és elmegyógyintézetekben tartották fogva.
De nemcsak Sade-ot idézték törvény elé, zárták börtönbe, hanem közreadóit is perbe fogták és elítélték. A leghíresebb példa erre éppen Jean-Jacques Pauvert, Sade összegyűjtött műveinek kiadója, akit – a francia értelmiség kiemelkedő képviselőinek heves tiltakozása ellenére – Baudelaire és Flaubert emblematikus perei után éppen száz évvel, 1957-ben ítélnek el a márki műveinek és „eszméinek” terjesztéséért. Hogy jobban megértsük a halála után is folyamatos szökésben levő Sade márkit, tehát mintegy Sade és követői, kiadói, fordítói védőbeszédeként, felsorolásszerűen idézzünk néhány, jeles írók és filozófusok tollából származó gondolatot. Olyan gondolatokat, amelyeknél talán érdemes egy pillanatra elidőzni…
Albert Camus: „Furcsamód Sade terelte a lázadást a művészet útjaira, ahol a romantika még messzebb fogja sodorni.” (A lázadó ember [1951]. Fázsy Anikó fordítása. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 1999, 61.)
Georges Bataille: „A Sade által kifejezett erőszak átváltoztatta az erőszakot azzá, ami idegen tőle, sőt, ami szöges ellentéte: átgondolt, racionalizált akarattá. […] Sade eszméit amúgy nem lehet tébollyá lefokozni. Csak véglet, szédítő véglet, de annak végletes eltúlzása, amik vagyunk.” (Sade és a hétköznapi ember. N. Kiss Zsuzsa fordítása. In Az erotika [1958]. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2001, 244-245.)
Michel Foucault: „A szadizmus pontos tárgya nem a másik, nem annak teste vagy szuveranitása: hanem az, amit el lehet mondani. […] Sade műve egy különös határon helyezkedik el, melyet mindazonáltal (vagy inkább ugyanazon okból, amiért beszél) szüntelenül megsért: visszahúzódik önmagába – ám egy ismétlődő kisajátítás gesztusával birtokba veszi nyelvének terét; nem csupán értelmét vonja vissza (mely minden pillanatban megképződik), hanem önnön létezését is: a kétértelműség megfejthetetlen játéka benne nem más, mint annak a kétségesítésnek egyébként komoly jele, amely arra törekszik, hogy létrehozza az összes (lángokba vetve megismételt) nyelv és saját (szüntelenül megjelenített) hiánya hasonmását.” (Nyelv a végtelenhez [1963]. Sutyák Tibor fordítása. In: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk Kiadó, Debrecen, 1999, 67.)
Roland Barthes: „A szadizmus valószínűleg nem egyéb, mint a sade-i szöveg durva (vulgáris) tartalma.” „Sade pornogrammákat alkot. A pornogramma nem csupán egy erotikus gyakorlat írott nyoma, sem pedig e gyakorlat felosztásának terméke, amelyet helyek és műveletek nyelvtanaként kezelnek; hanem a szöveg új kémiája révén a diskurzus és a test fúziója, […] oly módon, hogy az írás, e pontot elérve, szabályozza a cserét a Logosz és az Érosz között, és lehet már szólni nyelvtaníróként az erotikáról és pornográfként a nyelvről.” (Sade, Fourier, Loyola [1971]. Ádám Péter és Romhányi Török Gábor fordítása. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 191 és 179.)
