IV. A firenzei hajnal
1. A templomkertben
Egy templomkertben, Firenzében,
hittem el, megváltozhat minden.
Hogy jobbra fordulhat a sorsunk.
Hogy ketten együtt, észrevétlen
tűnhetünk el a vörös erdőben,
azt se tudják majd, voltunk nem voltunk?
Romos sír mellé feküdtünk le,
túl az életen, a halálon,
észrevétlen hullott ránk az este,
magával ragadott az álom.
2. A vörös erdő
Eltévedtem a vörös erdőben.
Igéztek vörös facsontvázak.
A hold színezüst fátyolfénye
vitt tévútra, már nem volt kijárat.
Körém zárult a véres látomás,
a skarlátvörös fák megmozdultak.
Tragikus történetük ragozták.
sejtettem már, hogy nem lehet holnap,
tudtam, hogy vége, minden hiába,
nem lelhetek rá Lídiára,
amikor hangot hallottam. A fák
beszéltek hozzám. Az enyémre
rímelt életük, hisz a fényre
nem juthatunk ki. Elvész a világ.
És akkor észrevettem Lídiát.
Vörös fa alatt állott és rám nézett,
szemében örvénylett a végzet.
Felé indultam, látszatok
ragadták el, távolodott.
Tudtam, többé már el nem érem.
Életem vesz el vele. Az éden.
3. Az ébredés
Amikor felriadtunk, még egyre a szomorú
vörös fák vibráltak sajgó szemem előtt,
hallottam és most már örökké hallani fogom panaszáriáikat.
“Fázom – suttogta Lídia –, ideje lenne hazatérni, nem gondolod?”
Botladozva, a sírokat kerülgetve indultunk el,
furcsa volt, hogy a fekete égen nem látszottak a csillagok,
nem volt sehol a hold, s ráadásul,
amikor végre megtaláltuk a kijáratot,
megdöbbenve észlelhettük, hogy a kapu zárva van,
a temetőt meg két méteres kőfalak veszik körül,
reggelig nem juthatunk ki innen.
Zsebórám is megállott, fogalmunk sem volt hány óra lehet?
Megpróbáltunk bejutni a kápolnába,
de az ajtaja zárva volt,
végül egy romos kriptába húzódtunk be,
egymáshoz simultunk, hogy valamennyire
melegíthessük egymást, valahonnan,
a temető túlsó feléből baljós morgások hallatszottak,
éreztem, Lídia megdermed, remegni kezd megint,
összekoccannak a fogai félelmében.
„De hát csak egy kóbor kutya lehet” – suttogtam –,
„Vagy egy reneszánsz zsoldosvezér szelleme! –
suttogta Lídia és még szorosabban simult hozzám. –
Egyéb nem is hiányzik, csak a hajnali köd!” –
mondotta még, aztán elvesztünk egymásban megint
és újra elszenderedtünk, de most nem a vörös erdőben voltam,
hanem a firenzei romos templomkertben,
és nem volt világos, ébren vagyok-e vagy álmodom,
és láttam amint pufók angyalkák
ereszkednek alá az égből, vörös köpönyegben
mikulások, kosarukban dióval, mogyoróval,
de amikor utánuk nyúltam léggé foszlottak…
Lídia sikoltása ébresztett.
„Itt a köd – rázott. – Ébredj, Ricardo, ébredj!
Ide is utánunk jött ez az átokverte köd,
s mi lesz ha foglyul ejt, ha ezúttal nem ereszt el?
Mi lesz, ha elrabolnak, s a köd lesz a hazánk.?”
4. A hajnal
De nem raboltak el, szétestek a
lidércek, eltűntek a vámpírok,
sírjukba takarodtak a zombik,
a dicső olasz múlt relikviái
vettek körül, és mi kissé ijedten,
kissé kábultan, mintha félálomban,
kézen fogva ődöngtünk a ködben.
Arra gondoltam, most már minden lehet,
ettől kezdve tényleg történhet bármi,
lesz még időnk a végét kivárni,
ez a köd nem tűnik félelmetesnek,
de lépések kopognak, közeledik valaki,
nők trillázó kacagása hallszik,
hosszú ruhás dámák táncolnak körülöttünk,
loknikba veszünk, legyezők takarnak el,
mögöttük fekete barétos, bőrpáncélos, marcona férfiak,
arcukon világítanak a sebhelyek,
lila köpenyekben bíborosok, fekete csuhás szerzetesek,
gyerekek, koldusok, kurtizánok.
Fuvolák hangja is hallatszik,
önfeledten forognak a csodálatos hölgyek.
Vajon Lídia látja-e őket?
Szorítja a kezem, érzem remegését,
de a látomás /ha ugyan az? /
valahogy nem akar véget érni,
noha valami történik, felgyorsul minden,
egymás körül őrjöngő ütemben pörögnek a párok,
sztentori üvöltés hangzik fel, összerezzenünk,
sorra foszlanak léggé a testek,
csak a fejek imbolyognak,
hajzuhatagok, barettek, bíboros kalapok, kámzsák.
Egy Madonna arc felénk fordul,
mintha észrevenne, szemében rémület,
lassan elhalkul a rejtélyes fuvolaszó,
kezd felszakadozni a köd is,
és váratlanul egyszerre szólalnak meg
a város templomainak egymással feleselő harangjai.
A varázslatnak vége.
Egy angyalszobor előtt térünk magunkhoz, dideregve.
Szánakozva néz, arcán tört mosoly,
térdre hullva megrendülten imádkozunk,
s Firenze mélabús tornyai fölött
váratlanul jelenik meg a bíztatóan sugárzó,
narancsvörös napkorong. Indulhatunk.