„...és a bús feledékenység koszorútlan...”
Minden esztendőben, idén is fürkészve futkorász a szemem az újsághíreken: most sem adták elő valahol-bárhol Varga Gábor aradi-vértanús egyfelvonásosát? Megrendítő, feledhetetlen írás. Mindenesetre többet érne, mint megannyi, rögtönzött vagy kiizzadt díszbeszéd. (Igaz, valahol-valaha, talán Váradon? ... játszották egyszer, de egy félretájolódott – „különben jószemű és bátor” – kritikusnő szerint félrefogott, sikertelen, gyenge előadásban. Még így is: csak ez az írás érzékelteti, hogy tulajdonképpen mi adja vértanúságuk szentségét; az, hogy egyenként módjuk lett volna más megoldást is választani. Mégis ezt választották.
A 13-as szám is lassan üres fetisizációvá kopik – mivel nemcsak tizenhárman voltak... Batthyányiról még megemlékeznek, de az október 25-én főbe lőtt Kazinczy Lajosról soha, pedig ő szívünkhöz közelálló; Kazinczy Ferenc legkisebb fia, 29 éves, Felső-Tisza vidéki hadosztályparancsnok; két héttel Görgey után, Zsibón teszi le a fegyvert.
(Azokról se szokás megemlékezni, akik Görgeyvel szemben nem feltétel nélkül, de később tették le a fegyvert, pl. Klapka György (október 2., szabad elvonulás, büntetlenség), vagy Kiss Pál (Pétervárad, szept. 2. De ki emlegeti még egyáltalán Kiss Páll nevét; vagy Pétervárad hajdani – 1526-os védőjét, Alapi Györgyöt?)
Hogy miért éppen október hatodika volt a másik fél részéről a megtorlás főcsapásának a napja? Talán azért, mert egy évvel azelőtt, éppen október 6-án tört ki Bécsben is a forradalom. Lehet azonban itt egy kis számmisztika is: október ugye, a tizedik hónap, de azt jelenti, hogy „a nyolcadik”! Más forradalmak is törtek már ki ebben a hónapban, lásd 1917 és 18...! 1848. október 5-én pedig Erdély-szerte, a Kővár vidéktől Kőhalomig, Szeretfalvától Szebenig megszólaltak a harangok, szóltak egész éjjel, egyetlen összefüggő világvége-hangjáték volt az egész ország, és másnap, október 6-tól kezdve mindenütt kigyúltak az udvarházak, a templomok, az iskolák...
Schreiner József valaha a Korunkban értekezett arról, hogy a kisebbségi létforma jellemző vonása a fesztivizmus. Az ünneplésdi. Magyar vonatkozásban viszont – hozzátehetjük – a gyászfesztivizmus is... Sohasem győzelmekre emlékezni... csak az örök vereség örök lantosának lenni?
Egyszer Balogh Edgár éppen egy Mádéfalvi veszedelem gyászünnepélyre készülődött, nyíltan és kereken megkérdeztem tőle: Tessék már megmondani nekem, professzor úr! A mádéfalvi veszedelem végül is egy gyászos esemény emléke. A székelység történelmének egyik mélypontja. Vannak azonban történelmükben nagyszerű győzelmek is. Például 1285-ben, a második tatárjárás idején olyan csapást mérnek az erdélyi Mohácsnál (a Székelykő innenső oldalán) a támadókra, hogy az oguz énekesek még negyedévezred múltán is gyászos hangon emlékeznek, a török historikusok pedig úgy vélik, 1526-ban azért éppen Mohácsnál veszik fel a harcot a szultán seregével, mert e nevet jó ómennek tartották, holott már a fene sem emlékezett az előzményre minálunk?
Vagy ha ezt jelentéktelen eseménynek tetszik tartani, ott van az 1345-ös moldvai hadjárat: a tatártól nagy veszélyben forog Moldva, ez a véghely, a tatárra veled menjen, tízezernyi lófő székely... És ment is, Szent László póznára tűzött mellképe alatt, és hatalmas, fényes győzelmet „aratott”, annyira, hogy ez lehetővé tette pár évvel később Bogdám moldvai államalapítását; és a kelet-európai folklórra is olyan mély benyomást „gyakorolt”, hogy Szent László és IV. László király (Kun László) és Lackfi székely ispán alakja összekeveredett (úriasabban szólva, átfedéseket hozott létre, kontaminálódott); hol és melyik székelyföldi iskolában, népgyűlésén, vagy koszorúzáson tartott Ön és kollegái erről előadást, lelkesítve hallgatóságát eleink dicsőségével?... Edgár egy ideig csak ajkait mozgatta, dühösen rám meredve, majd hangokat bocsátott ki, s azokat szavakká és mondatokká formálva ezt felelte: Látszik, hogy nem ismered a kisebbségi létvalóság értelmének lényegtartalmát! Azt, hogy mi egy vereségből inkább meg tudjuk konstruálni az önmegtartás parancsigéit, mint mások a felfújt győzelmekből, s mivel ezt nem érted, kérlek, azt ajánlom, ne is foglalkozz, kérlek, a kisebbségi politizálás gondolatával!
Ezt megígértem, s meg is tartottam; ezért például Imreh Istvánnál, a székely történelem kiváló szakértőjénél más oldalról közeledtem e kérdéshez: hogyhogy mindig csak a mádéfalvi veszedelemről beszélünk, holott a székelységet sokkal rettenetesebb csapások is érték, pl. a Báthoryak alatt, lásd Véres farsang, vagy a miriszlói és brassói csaták iszonyatos vérfürdői, ehhez képest, Mádéfalvánál? – Nem értesz viszont a jogtörténethez, felelte Imreh. A jog- és társadalomtörténet összefüggéseiben egy esemény messze túlmutathat saját méretein! Ezt te nem látod! – Igen, csak azt látom, hogy a szászok és a románok milyen nagy örömmel fogadták a határőrség felállítását, például azok a román vidékek, ahol a határőrzászlóaljak működtek, kulturális, politikai s más fejlődés tekintetében felülmúlták a többi vidéket; sőt, hogy a székelység 1848–49-ben egy ideig oly nagy erőt tudott kifejteni, szintén a határőrezredek alkotta alapoknak köszönhette; legalábbis részben... Ám Imreh István erre csak legyintett.
Úgy látszik, mondtam Balogh Edgárnak, a világháborúk is olyanok, mint az olimpiászok: nem a győzelem számít, hanem a részvétel! – Nem pontos, kérlek, amit mondasz... – szegezte rám a mutatóujját. Ugyanis nem a világháborúban, hanem a világtörténelemben való részvétel számít...
Azért csak nem ártana egy kis győzelemtudat. Meg kellene keresni azokat a szinteket, akármilyen messzeségben is, amelyekre lehet egy kis önbizalmat építeni... mint például az olyasmi, mint a kolozsvári magyar színház műsorpolitikája: ha „nem megy” a magyar dramaturgia, akár operát is elő lehet adni, a Gianni Schicchit például, és még olaszul is, feliratozva: Ágyő, Firenze, ti napsugaras esték, csak félkarommal intek búcsút, mert felét már lenyesték!” Micsoda győzelem! A magyar Székház nemcsak magyarul játszhat! Quelle finesse – a precedensteremtésben!
Kétségbeejtő egybeesések!
Kár, hogy a történelemkönyvek nem mutatják be sokkal hangsúlyosabban az egyidejű eseményeket. Például, azt tanultuk már az elemiben, hogy amikor Szent István koronát kért a pápától, éppen akkor kért a lengyel királyjelölt is. Jó, ez még lehet véletlen, de ha egy kissé ide-oda lapozgat az ember különböző történelemkönyvekben, elámulva veszi észre, hogy ugyanolyan jelenségek ugyanabban az időben mennek végbe, Provence-tól Grúziáig, vagyis a Dél-Kaukázustól a Rhône folyóig. Micsoda céltudatos háttérszervezés ment itt végbe és – hogyan? Mert azt még sok mutogatás nélkül is felismeri s megérti a jámbor olvasó, hogy milyen összjáték van például 1919 végén a szocdemek és más balradikálisok akciói – tüntetések, sztrájkok, miniszter-, főleg hadügyminiszter-buktatások – és az antant, főleg a kisantant csapatmozgásai között... Jó, rendben: a XX. század a titkosszolgálatok és diverziók világa..., de hátráljunk csak vissza a történelemben úgy négyszáz-ötszáz évet!
Az első feltűnő adat, hogy amikor 1514-ben Magyarországon keresztes háború szerveződik Törökország ellen, a törökök hadseregük javát átdobták Ázsiába, az ottani frontokra. Tudták, hogy abból a keresztes hadjáratból nem lesz úgyse semmi. Honnan tudták? (Lásd Fekete Nagy Antalnál.)
Menjünk kissé még régebbre vissza. A török az Al-Dunáig jut, s ott várakat foglal el. Zsigmond, a király, a császár, elébük megy, Nikápolynál vereséget szenved és – északról Prokop morva őrgróf tör az országba. Aztán így megy ez évtizedekig, ritmusosan: egy-egy török akció délről, egy-egy „más” északról.
Amikor az oszmán hatalom átmenetileg meggyengül, idehaza Zsigmond ellen összeesküvések, szervezkedések törnek ki, a délszláv terület destabilizálódik, a szerb-bosnyák-macedón hintapolitika kilengései egyre meredekebbek és vadabbak. Zsigmond fáradozik a keresztény egység helyreállításán; (Konstanzi zsinat), s alighogy sikerül a pápaság szakadását megszüntetni, itt van a huszitizmus! 1420-ban Zsigmond elszenvedi első vereségét a huszitáktól. ugyanakkor a törökök betörnek Krassó-Szörény és Hunyad vidékére, 1420-ben Zsigmond már kénytelen védelmi vonalat kialakítani a Vág vonala mentén a „csehszlovák” betörések ellen, miközben a törökök a Barcaságot pusztítják. 1428-ban északon a husziták beveszik Szakolcát, és Pozsonyig nyomulnak, a törökök délen Galambocnál megverik Zsigmondot. És így megy évről évre: amilyen rendszeresek az északnyugati felvidéken a husziták betörései, ugyanolyan ütemben, mértékben irtják a magyar népességet a Délvidéken a törökök!
Például: 1436-ban ősszel törökök portyáznak Erdélyben, tavasszal kitör a Budai Nagy Antal-féle felkelés. Az egész ragyogó Hunyadi korszak – délen ragyog csak. Északon Jan Giskra cseh-„szlovák”, vagy szlovák-cseh zsebrákjai: fosztogatások, rabló portyák, zsarolások, megegyezések, árulások, váltságdíjak, intrikák, 1415-től kezdve. Egy félévszázad múlva (1964. I. 27.) Mátyás tudósítja II. Pius pápát, hogy a csehek észak-magyarországi pusztításai miatt kénytelen a török elleni hadjáratot egy időre felfüggeszteni. Mégsem hoz ki egy Benes-dekrétumhoz hasonlót, bocsánatkéréshez sem ragaszkodik.
A XVI. század második évtizedétől új lendületet kap a török expanzió: mint a nagy árvizek érkezése előtt, a talajból apró porszökőkutak törnek fel, pisszenések, pattogások; a nyomás a mélyben is növekszik. Mint 75 évvel azelőtt, előbb Dél-Erdélyben törnek ki „szociális alapú” konfliktusok, aztán odakint, Magyarországon terjed a Dózsa-féle felkelés. Pedig akkoriban egy átlagtelkes jobbágy átlag jövedelme tizennégyszerese egy 450 évvel későbbi kollektivista paraszt jövedelmének. S jön a reformáció, s nyomában a Nagy Német Parasztfelkelés; pedig a birodalom földjén nem magyar főurak grasszálnak. – És máris Mohács előtt vagyunk: a Felvidéken, a bányavárosokban lázadások, zavargások: ott van az ország fegyvertára; és nem is érnek el idejében a felvidéki hadak a mohácsi csatatérre. Így folytathatnánk, a harmincéves háborún át az ozmán birodalom hanyatlásáig.
Érdekes, hogy magyar írók közül Kemény Zsigmond ismeri fel először a titkos (titkolt) történelmi mélyáramlatok szerepét, de történelmi látomásairól azóta is egyfolytában duruzsolják, hogy unalmas, hogy osztályparanoiás rémlátomások.
És milyen elgondolkoztató! Amikor az ozmán birodalom a hosszú agónia korszakába ér, az Európát több mint 300 évig rettegésben tartó török katonazene, különböző Török indulók formájában, fodros-loknis rokokó leánykák kedvenc klavírlecke darabjaként csilingel kontines-szerte, de keleten megint félelmetes-fenyegető fenséggel felmennydörög, mint orosz cári himnusz! Lásd Csajkovszkii, Oroszország 1812!
És akkor már ezen is érdemes gondolkozni, a kukorica amerikai eredetű növény, mégis, nemcsak Magyarországon hívják törökbúzának is, hanem olasz és spanyol vidékeken is. A pulyka amerikai szárnyas, az angolszász világ egyik fétise, (különösen sültként) mégis, még Amerikában is, Turkey-nek, töröknek hívják!...
A világtörténelem iránytűje alatt van egy odarejtett vasdarab, ami feltűnhetne már a történészeknek is!
