1.
–Tudod, amikor az osztályba kerültem csendes volt minden.
Gyors mozdulattal rágyújtok, majd az első édes szippantás után, a gyufa lángját magam elé tartva meredek a múltba. Igen, akkor a napok a végtelen időtlenség sivatagában peregtek az üresség kürtőjébe, fut át agyamon. A tűz már a körmömet égeti. Megrázom a gyufát és a hamutartóba dobom.
–Mindenki tette a dolgát. Mondhatom, hogy könnyű volt, hiszen ez az idilli állapot nem tett próbára senkit. A lélek erőssége, a szív összetartó ereje betemetve szunnyadt a test puha rétegeiben. Aztán…
2.
–Vigyázzz, jön Temesiii! –hangzott a terembe beszaladó önkéntes ügyeletestől a fontos hír.
A többség rohant a helyére, s igyekezett valami rendet vágni a fiatalkori rendetlenségben. Valakiket azonban abszolút nem érdekelt a fenyegető fekete felleg riasztó közelsége, csak magukkal voltak elfoglalva. A klán. Egy ideje már így neveztük őket. Az újévre buktak át az osztályba, mint az idők során, holmi kezelhetetlen, tüskés, ragacsos masszává szilárdult egyveleg.
–Joci! Tudod, az a szám, amit tegnap mutattam…
–Aha!
–Pffff, csiii, pfff, tssz…
–Aha! Kurva jó!
Az ajtóban megjelent Temesi, a történelem tanár görnyedt alakja, maga előtt terelve az elkésőt.
–Taár ú! Elnézést, taá ú!
–Rendben, menj a helyedre!
A fiú odaintett a többieknek, akik mosolyogva fogadták a köszönést, majd a padok mellett elhaladva, mindenkinek az asztalára koppantott, jelezve: itt vagyok, nem nyugodhattok.
3.
–Mindenki érezte, hogy idegen, eddig számunkra ismeretlen anyag került az osztály eddig még szinte érintetlen testébe. –mormogom magam elé. Mélyet szippantotok a cigarettámból, majd hosszan lenn tartva, pár másodperc után, fölfelé fújom ki a füstöt.
–S ez az idegen anyag rákos daganatként kezdte rombolni az addig egészségesnek hitt szervezetet. Naivak voltunk? Vagy nem voltunk elég ellenállók a betegséggel szemben? Biztosan mindkettő.
4.
–Mi van parasztgyerek? –sziszegte oda nekem élesen megcsillanó szemüvege mögül a legidősebb közülük. A szöveg hatására, a kis tüsihajú szétnyitotta vastag ajkait, s szemünkbe küldte sárga lepedékkel fedett lapát fogainak undorító látványát.
–Mi van? –kérdeztem megütközve.
–Nem olyan, mint egy parasztgyerek? –nézett szét hideg kék szemével a társaságon.
A vastag ajkú, meg a zsíros hajú pattanásos a széken hátradőlve annyira nevetett, hogy kis híján elvesztette egyensúlyát, s majd hanyatt esett. A többiek, a régiek egy szót sem szóltak, csak kényszeredetten mosolyogtak. De miért ez a meghunyászkodás? Én szinte levegőt sem kaptam meglepődésemben. Ilyet nekem nem mondtak még. Nekem, a polgári gyereknek…
–Anyádnak mondj ilyet! –buggyant ki ott mélyen belül a seb gennyes váladéka.
–Mi van paraszt?
Arcunk közelről összevillant. A fickó társai, védve a vezért, közelebb húzódtak. A régi emberek távolról, látszólagos érdektelenséggel figyelték az éles szóváltást.
–Majd meglátod, hogy mit kapsz te ezért! –fenyegetett meg feltartott ujjal.
5.
–Ma már tudom, hogy a „paraszt” kifejezés alatt ő egészen mást értett, mint amit akkor gondoltam. –mondom csendesen, tekintetem a végtelenbe küldve.
Kihörpintem az utolsó korty sört a korsóból és intek a pincérnek, hogy még egyet.
– Azt a típust, amit ők valami miatt nem kedveltek. Voltak ők, a lebukott selejt, akik a gyenge többségre akarták az akaratukat rákényszeríteni, s voltunk mi, a csendes többség, a jóhiszemű befogadók, akik a hatást elszenvedték. Ez a részünkről tapasztalt tehetetlenség, a szabadságról való önként lemondás, csak növelte a magabiztosságukat.
6.
–Taánő! Ne írjunk már dogát! Ez nem szép öntől.
Azt hittük, hogy rosszul hallunk.
–De, Jocika! Már megbeszéltük…
–De taáő! Nem kéne már keménykedni!
De miért nem küldi el a tanárnő ezt a pojácát, a fenébe. Hogy engedheti meg…
–Na jó! –hangzott a hihetetlen válasz. Éreztem, hogy lüktet a halántékom.
Mi van?, kérdeztem magamtól. Lehetséges ez? A klán tagjai széles mosollyal üdvözölték az eredményt, s élénken integetve gratuláltak a vezérnek, aki kiharcolta a könnyítést.
–Akkor vegyétek elő a füzeteket. A kétismeretlenes függvényeket kezdjük el a mai naptól tárgyalni.
7.
–Ez az eset megdöbbentett, s máig sem tudom, a magyarázatát. –ingatom meg a fejem, s a cigarettát az üveg hamutálca peremén csúsztatgatom. A pincér kihozza a sört és leteszi elém az asztalra.
–Lehet, hogy ismerték egymást iskolán kívülről? –nézek föl a barna alapon, színes virágokkal díszített abroszról, és a kocsma mocskos falain túl, a városon túl, az országon túl, a végtelen semmibe mélyesztem gyanakvó tekintetem. Leverem a hamut a tálcába. –De akkor is, hogy tehette meg, így szétrombolva az osztály előtt a tanári becsületét?!
Szívok egy újabb mély slukkot a cigarettából.
– Aztán arra lettem figyelmes, hogy ez a magatartás, közülünk többeknek tetszik.
– Már úgy érted, hogy…
– Úgy értem, hogy egyes lányok köréjük gyűltek, mint a királyi udvar köré az udvartartás. –nézek a másikra sokatmondó arckifejezéssel. –Biztosan tetszett nekik az erős kéz, a hatalmat gyakorlók köre.
8.
–Kapd el Laci! –kiáltott a terem végéből a szemüveges vezér és egy teniszlabdát hajított előre a kis tüsihajú felé.
–Mi az? –somolygott a gyerek.
–Dobd vissza! –vigyorogott gonosz mosollyal a magas gyerek hátul. –Játszunk egy kicsit. Olyan unalmasak ezek a szünetek.
Szállt a labda a termen át, átlósan, kíméletlenül. Meg-megpattant asztalon, háton, vállon, fejen. A fiúk és lányok pedig átadták a terepet az új hódítóknak, félénk mosollyal adták vissza a játékszert, ha véletlenül az ölükben landolt. Voltak, akik kimentek az osztályból, és voltak, akik bennmaradtak és tűrtek.
Váratlanul csengettek.
–Oké! Most elég lesz!
9.
Belehörpintek a sörbe, majd lenyalom a habot a felső ajkamról.
–Senki nem szólt ezeknek a patkányoknak, hogy itt mások a normák. Vagy viselkedjenek rendesen, vagy kopjanak le, s menjenek vissza, ahonnan jöttek.
–Hogyan lehet ez?
–Én is ezt kérdem. –szívok egy újabb slukkot. –Egyedül én szóltam, de kiröhögtek, mivel nem állt mögöttem senki. Szomorú! –fújom ki szavaim ketrecén át a fájdalom füstjét. –Aztán az események karácsonyra különös módon felpörögtek.
10.
–Mész karácsonyozni Laci?
–Persze! A parasztgyerekékhez megyek.
Anyám ebben az időben már nem érezte jól magát. A szíve. Apám, azért a kedvemért, bár nem voltam már gyerek, szerzett egy kisebb karácsonyfát. Éreztem, ahogy lassan, egyenletesen, mint a méreg a vérben, szétárad bennem a gyilkos indulat.
–Meg is keresztelkedsz előtte? –vigyorgott a szemüveges és a nyakamban lévő keresztet nézte.
–Azt azért mégsem!
–Láttam egy jó Jézusos pólót. Lehet, hogy holnap azt veszem fel.
A lépcsőfordulóban vártam a gyerekre. Mikor szembekerültünk egymással, már lendült is a karom. Ahogy az ütés hatására hátracsuklott a feje, leesett a szemüvege. Mikor már a földön szorítottuk egymást, megláttam körülöttem a klán tagjait. A régiek közül senki. Aztán a tanárok választottak szét minket.
11.
–Ezért a pofonért megérte, ez biztos. –megfogom a korsó fülét és kiiszom a maradék sört. Lenyalom a habot. –Mégis, szomorúság tölt el, ha rágondolok az egész történetre.
–A széthúzás?
–Az is, meg az érdektelenség. –megfogom a cigarettát és a számhoz emelem. Látom, már nem sok van hátra. –Hogy, nem álltak ki mellettem a többiek. Pedig ezeket ők is idegeneknek tartották. Aztán mégse jöttek… –legyintek. –Hát így nem csoda, hogy képesek voltak uralkodni felettünk. –mormogom már szinte csak magamnak. Idegesen megrándul az arcomon egy izom. Elnyomom a cigarettát és intek a pincérnek, hogy fizetek.
