1. Nyomtat
2. Kisebb
3. Könyvjelző

Ren­ge­teg elő­vi­gyá­zat­lan nő van, akik – még, ha egy sze­re­tő­vel nem is men­nek el a vég­ső­kig – azt hi­szik, hogy leg­alább egy kis ka­cér­ko­dást meg­en­ged­het­nek ma­guk­nak, anél­kül, hogy fér­je­i­ket meg­sér­te­nék, és a dol­gok ilyen­faj­ta fel­fo­gá­sá­nak gyak­ran ve­szé­lye­sebb kö­vet­kez­mé­nyei van­nak, mint hogy­ha a höl­gyek bu­ká­sa be­tel­je­sül­ne. Ami Guissac már­ki­né­val, a Languedoc-i Nîmes vá­ro­sá­nak ez­zel az elő­ke­lő szár­ma­zá­sú höl­gyé­vel tör­tént, na­gyon is ékes bi­zo­nyí­té­ka az ál­ta­lunk fel­ve­tett sza­bály­nak.
Guissac asszony­ság, aki ok­ta­lan, sze­le­bur­di és vi­dám volt, az­az csu­pa szel­lem és ked­ves­ség, úgy vél­te, hogy az a né­hány sze­rel­mes­le­vél, amit d’Aumelas bá­ró­val vál­tott, sem­mi­lyen kö­vet­kez­ménnyel nem jár­hat, már csak azért sem, mert nem fog­nak ki­tu­dód­ni, és még ha saj­ná­la­tos mó­don fel is fe­de­zik őket, ő még ak­kor is be tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni ár­tat­lan­sá­gát a fér­je előtt, te­hát egy­ál­ta­lán nem ér­dem­li meg a kegy­vesz­tést. De tévedett… Az alap­ter­mé­sze­té­nél fog­va fél­té­keny Guissac ura­ság meg­sej­ti a vi­szonyt: ki­kér­dez egy szo­ba­lányt, meg­ka­pa­rint egy le­ve­let, ele­in­te nem sok min­dent ta­lál ben­ne, ami iga­zol­hat­ná fé­lel­me­it, an­nál vi­szont lé­nye­ge­sen töb­bet, mint ami ele­gen­dő ah­hoz, hogy ké­te­lye­ket táp­lál­jon. Eb­ben a ke­gyet­le­nül bi­zony­ta­lan ál­la­pot­ban ma­gá­hoz ra­gad egy pisz­tolyt és egy ser­leg li­mo­ná­dét, majd fé­ke­ve­szett düh­vel ront be fe­le­sé­ge szo­bá­já­ba.
– El­árult en­gem, asszo­nyom! – üvöl­ti ne­ki dü­hö­sen. – Ol­vas­sa csak ezt a kis le­ve­let: ez min­dent meg­ma­gya­ráz. Nincs idő mér­le­gel­ni: csak annyit en­ge­dek meg ön­nek, hogy ki­vá­lassza, mi­lyen ha­lál­lal akar meg­hal­ni.
A már­ki­né vé­de­ke­zik, meg­es­kü­szik a fér­jé­nek, hogy té­ve­dés ál­do­za­ta lett, hogy igaz ugyan, hogy hi­bás az elő­vi­gyá­zat­lan­sá­gá­ért, de biz­to­san nem kö­ve­tett el sem­mi­fé­le bűnt sem.
– Nem fog töb­bé rá­szed­ni en­gem, ma­ga hit­sze­gő! – vá­la­szol­ja ha­ra­go­san a férj. – Nem fog töb­bé rá­szed­ni en­gem! Igye­kez­zen te­hát vá­lasz­ta­ni, mert kü­lön­ben ez a fegy­ver fog­ja tüs­tént ki­ol­ta­ni az éle­tét.
A sze­gény Guissac asszony­ság ré­mü­le­té­ben a mé­reg mel­lett dönt, meg­ra­gad­ja a ser­le­get és jó­ko­rát húz be­lő­le.
– Hagy­ja ab­ba – szól a férj, mi­helyt az asszony már meg­it­ta az ital egy ré­szét –, nem hal­hat meg egye­dül! Mi­u­tán ön gyű­löl és meg is csalt, mi­vé le­het­nék már ezen a vi­lá­gon? – mond­ta, és le­nye­li az ital töb­bi ré­szét.
– Ó, uram! – ki­ált fel Guissac asszony. – Ha már eb­be a bor­zasz­tó ál­la­pot­ba so­dort ben­nün­ket, ké­rem, ne ta­gad­jon meg tő­lem egy gyón­ta­tót, és hogy még egy­szer meg­ölel­hes­sem apá­mat és anyá­mat.
Azon nyom­ban el­kül­de­nek va­la­kit, hogy ele­get te­gye­nek a sze­ren­csét­len asszony utol­só kí­ván­sá­gá­nak, és ő a keb­lé­re bo­rul azok­nak, akik éle­tet ad­tak ne­ki, majd is­mét csak azt erő­sít­ge­ti, hogy sem­mi­ben sem vét­kes. De mit le­het­ne a sze­mé­re vet­ni egy olyan férj­nek, aki azt hi­szi, hogy meg­csal­ták, és aki oly ke­gyet­le­nül meg­bün­te­ti fe­le­sé­gét, hogy ma­gát is fel­ál­doz­za? Már csak a mély­sé­ges el­ke­se­re­dés ma­rad hát­ra, és mind­két fél kro­ko­dil­könnye­ket hul­lat.
Idő­köz­ben a gyón­ta­tó is megérkezik…
– Éle­tem e ke­gyet­len pil­la­na­tá­ban – szól a már­ki­né –, szü­le­im vi­gasz­ta­lá­sá­ért és em­lé­kem tisz­tes­sé­gé­ért, nyil­vá­nos val­lo­mást sze­ret­nék ten­ni.
És fenn­han­gon vá­dol­ja ma­gát mind­az­zal, ami lel­ki­is­me­ret­ét a szü­le­té­se óta ter­he­li.
A férj na­gyon he­gye­zi fü­le­it, de mi­vel sem­mit se hall d’Aumelas bá­ró­ról, majd­hogy­nem rep­des­ni kezd az öröm­től, hi­szen egy ilyen ször­nyű pil­la­nat­ban a fe­le­sé­ge nyil­ván nem me­ré­szel­ne ala­kos­kod­ni.
– Ó, drá­ga szü­le­im! – ki­ált fel, és keb­lé­re szo­rít­ja apó­sát és anyó­sát is. – Vi­gasz­ta­lód­ja­nak meg, és lá­nyuk is bo­csás­sa meg ne­kem azt a nagy fé­lel­met, amit ne­ki okoz­tam: de épp elég nyug­ta­lan­ság­ra adott okot ne­kem, hogy meg­en­ged­het­tem ma­gam­nak egy ki­csit vi­szo­noz­ni be­lő­le. Egy csepp mé­reg sem volt ab­ban, amit mind­ket­ten fel­hör­pin­tet­tünk, most már ő is meg­nyu­god­hat, mind­nyá­jan meg­nyu­god­ha­tunk, és így leg­alább meg­jegy­zi, hogy egy iga­zán be­csü­le­tes asszony nem csak hogy nem te­het rosszat, de még okot sem ad­hat ar­ra, hogy gya­nú­ba ke­ve­red­jen.
A már­ki­né csak nagy ne­héz­sé­gek árán tért ma­gá­hoz ször­nyű­sé­ges ál­la­po­tá­ból; annyi­ra el­hit­te már, hogy meg­mér­gez­ték, hogy kép­ze­lő­e­re­je foly­tán már a ha­lál min­den gyöt­rel­mét érez­ni kezd­te; resz­ket­ve fel­áll, meg­öle­li fér­jét, a fáj­da­lom he­lyét az öröm ve­szi át, és a fi­a­tal­asszony, akit túl­sá­go­san is meg­ja­ví­tott ez az iszo­nyú je­le­net, meg­es­kü­szik, hogy a jö­vő­ben még a hely­te­len­ke­dés leg­ap­róbb lát­sza­tát is el fog­ja ke­rül­ni. Meg is tar­tot­ta sza­vát, és több mint har­minc évet élt még a fér­jé­vel anél­kül, hogy az akár a leg­ap­róbb ki­fo­gást emel­het­te vol­na el­le­ne.
A meg­tor­lás

Élt egy­szer egy jó pikárdiai pol­gár, ta­lán az Oise vagy a Somme part­ja­in tény­ke­dő hí­res tru­ba­dú­rok egyi­ké­nek le­szár­ma­zott­ja, aki­nek la­pos éle­tét tíz vagy ti­zen­két éve emel­te ki a sö­tét­ség­ből szá­za­dunk egyik nagy író­ja; szó­val, Saint-Quentin vá­ro­sá­ban – amely oly hí­res ar­ról a sok nagy em­ber­ről, aki­ket az iro­da­lom­nak adott – élt egy de­rék és tisz­tes pol­gár, még­hoz­zá be­csü­let­ben élt ott, ő ma­ga, a fe­le­sé­ge és egy har­mad­fo­kú uno­ka­hú­ga, aki apá­ca volt a vá­ros egyik zár­dá­já­ban. A har­mad­fo­kú uno­ka­húg­nak, en­nek az élénk te­kin­te­tű kis bar­nács­ká­nak, hun­cut kis ar­cocs­ká­ja, pi­sze or­ra és kar­csú de­re­ka volt; ides­to­va hu­szon­két éve volt bá­na­tos, és mind­össze négy éve apá­ca; Pétronille nő­vér­nek – ez  volt az ő ne­ve – ezen­fe­lül még a hang­ja is kel­le­mes volt, és jó­val több tem­pe­ra­men­tum la­ko­zott ben­ne, mint val­lá­sos­ság. Ami d’Esclaponville urat il­le­ti – így hív­ták a mi jó pol­gá­run­kat –, ő egy hu­szon­nyolc év kö­rü­li jó ke­dé­lyű fic­kó volt, aki sok­kal job­ban sze­ret­te uno­ka­hú­gát, mint d’Esclaponville-nét, amin nem is le­het annyi­ra cso­dál­koz­nunk, már ha fon­to­ló­ra vesszük, hogy im­már jó tíz éve hált ve­le, és hogy egy tíz éves szo­kás elég gyá­szos tud len­ni a há­zas­ság ol­tá­rán. D’Esclaponville-né – hisz őt is le kell fes­te­ni, mert hát mi­nek tar­ta­ná­nak, ha nem ci­co­máz­nánk fel kis­sé mon­dan­dón­kat eb­ben a szá­zad­ban, amely­ben már csak a fest­mé­nyek­re van ke­res­let, és amely­ben még egy tra­gé­di­át sem fo­gad­ná­nak el, ha a vá­szon­ke­res­ke­dők nem ta­lál­ná­nak ben­ne leg­alább hat, meg­örö­kí­tés­re al­kal­mas té­mát –, szó­val, d’Escaponville-né egy ki­csit unal­mas, ám na­gyon is fe­hér bő­rű, elég szép sze­mű sző­ke­ség volt, jó hús­ban le­vő sze­mély, azok kö­zül a dun­dik kö­zül va­ló, akik­ről a vi­lág ál­ta­lá­ban csak azt mond­ja, hogy él­ve­zet­re van­nak te­remt­ve.
A je­len pil­la­na­tig d’Esclaponville-nének nem volt tu­do­má­sa ar­ról, hogy mi mó­don le­het­ne meg­bosszul­ni egy hűt­len fér­jet, hi­szen ugyan­olyan er­köl­csös volt, mint szü­lő­any­ja, aki nyolc­van­há­rom évet élt ugyan­az­zal a fér­fi­val, anél­kül, hogy bár­mi­fé­le hűt­len­sé­get kö­ve­tett vol­na el ve­le szem­ben; szó­val  elég jám­bor és csu­pa hi­szé­keny­ség volt ah­hoz, hogy még csak ne is fel­té­te­lez­ze ezt az ir­tóz­ta­tó bűnt, amit a szőr­szál­ha­so­ga­tók há­zas­ság­tö­rés­nek, a min­dent meg­sze­lí­dí­tő nyá­jas­ko­dók pe­dig egész egy­sze­rű­en csak ud­var­lás­nak ne­vez­nek. Csak­hogy egy meg­csalt asszony a sé­rel­mé­től kap ta­ná­csot bosszú­já­hoz, és mint­hogy sen­ki sem sze­ret fö­lös­le­ges­sé vál­ni, min­dent el­kö­vet azért, hogy az el­ső adan­dó al­ka­lom­mal úgy cse­le­ked­jen, hogy az em­be­rek ne­hogy va­la­mi­lyen szem­re­há­nyást te­hes­se­nek ne­ki. D’Esclaponville-né egy nap azon­ban ész­re­vet­te, hogy ked­ves fér­je­ura mint­ha túl gyak­ran lá­to­gat­ná har­mad­fo­kú uno­ka­hú­gát: a fél­té­keny­ség ör­dö­ge ha­tal­má­ba ke­rí­ti a lel­két, le­sel­ked­ni kezd utá­na, tu­da­ko­zó­dik és vég­té­re is fel­fe­de­zi, hogy ke­vés oly­annyi­ra nyil­ván­va­ló do­log lé­te­zik Saint-Quentin vá­ro­sá­ban, mint a fér­je és Pétronille nő­vér kö­zöt­ti csel­szö­vés. Mi­dőn meg­bi­zo­nyo­so­dott a do­log­ról, d’Esclaponville-né vég­re be­je­len­ti a fér­jé­nek, hogy ma­ga­vi­se­le­te sér­ti a lel­két, hogy az ő lel­ke egy­ál­ta­lán nem ilyen mes­ter­ke­dé­se­ket ér­de­mel, és hogy es­de­kel­ve ké­ri, tér­jen vissza fer­de út­ja­i­ról.
– Fer­de út­ja­im­ról? – kér­di fleg­ma­ti­ku­san a férj.  – Nem tu­dod tán, ked­ves barátném, hogy csak ak­kor me­ne­kül­he­tek meg, ha apá­ca uno­ka­hú­gom­mal há­lok? Az em­ber a lel­két tisz­tít­ja meg egy ilyen szent kap­cso­lat­ban: olyan ez, mint­ha a Fennvalóval azo­no­sul­nék, mint­ha a Szent­lel­ket fo­gad­nám ma­gam­ba! Tudd meg, ked­ve­sem, hogy nem bűn sem­mi­lyen cse­le­ke­det, amit olyan em­be­rek­kel kö­ve­tünk el, akik Is­ten­nek szen­tel­ték ma­gu­kat, hi­szen ők min­dent meg­tisz­tí­ta­nak, ami kap­cso­lat­ba ke­rül ve­lük, egy­szó­val: őket lá­to­gat­ni annyit tesz, mint ki­nyit­ni a mennyei bol­dog­ság ka­pu­ját.
D’Esclaponville-né, akit vaj­mi ke­vés­sé elé­gí­tett ki a kor­ho­lás si­ke­re, egy szót sem szólt, de ma­gá­ban meg­es­kü­dött ar­ra, hogy meg­ta­lál­ja a mód­ját egy jó­val meg­győ­zőbb ékesszólásnak… És eb­ben az az ör­dö­gi, hogy a nők szá­má­ra min­dig is kéz­nél van egy ilyen meg­győ­ző ékes­szó­lás le­he­tő­sé­ge: ha egy ki­csit is szé­pek, csak cset­tin­te­ni­ük kell, és a bosszú­ál­lók min­de­nün­nen po­tyog­nak.
A vá­ros plé­bá­ni­á­ján élt egy bi­zo­nyos káp­lán – du Bosquet ab­bé úr­nak hív­ták –, egy har­minc kö­rü­li ki­ka­pós fic­kó, aki min­den egyes nő kö­rül le­gyes­ke­dett és jó­ko­ra agancs­ko­ro­nát il­lesz­tett a Saint-Quentin-beli fér­jek hom­lo­ká­ra. D’Esclaponville-né meg­is­mer­ke­dett a káp­lán­nal, és, szin­te ész­re­vét­le­nül, a káp­lán is meg­is­mer­ke­dett d’Esclaponville-nével, és vé­gül olyan jól össze­is­mer­ked­tek, hogy akár láb­tól fej­te­tő­ig is le tud­ták vol­na raj­zol­ni a má­si­kat, anél­kül, hogy a leg­ap­róbb té­ve­dést ej­tet­ték vol­na. Egy hó­nap sem telt el, s már az egész vá­ros gra­tu­lált a sze­ren­csét­len d’Esclaponville-nek, akik az­zal di­cse­ke­dett, hogy egy­ma­ga me­ne­kült meg a káp­lán fé­lel­me­tes hó­dí­tá­sa­i­tól, és hogy Saint-Quentin-ben csu­pán az ő hom­lo­kát nem si­ke­rült be­sá­roz­nia en­nek az akasz­tó­fa­vi­rág­nak.
– Ez nem le­het igaz – mond­ta d’Esclaponville azok­nak, akik a fe­le­sé­ge tet­te­i­ről be­szél­tek ne­ki –, az én fe­le­sé­gem olyan eré­nyes, mint egy szent: száz­szor is mond­hat­nák, úgy­sem hi­szem el.
 – Jöjj ve­lem – szólt egyik ba­rát­ja –, jöjj hát ve­lem, hogy sa­ját sze­me­id­del is meg­bi­zo­nyo­sod­hass, és majd meg­lát­juk, még min­dig ké­tel­ked­ni fogsz-e?
D’Esclaponville hagy­ja, hogy el­von­szol­ják, és ba­rát­ja a vá­ros­tól úgy fél mér­föld­re ve­ze­ti, egy olyan el­ha­gya­tott hely­re, ahol a Somme, két hűs és vi­rág­gal bo­rí­tott sö­vény kö­zé szo­rul­va, a vá­ros la­kói szá­má­ra egy kel­le­mes kis für­dőt al­kot; de mi­vel a ta­lál­kát egy olyan órá­ra tűz­ték ki, ami­kor ál­ta­lá­ban még sen­ki sem für­dik, a mi sze­gény fér­jünk, leg­na­gyobb bosszú­sá­gá­ra, egy­szer csak azt ve­szi ész­re, hogy egy­más után ér­ke­zik meg be­csü­le­tes fe­le­sé­ge és ve­tély­tár­sa, anél­kül, hogy bár­ki is meg­za­var­hat­ná őket.
– Mondd csak – kér­di d’Esclaponville ba­rát­ja –, a hom­lo­kod vé­let­le­nül nem kezd visz­ket­ni?
– Még nem – mond­ja a pol­gár, mi­köz­ben ön­kén­te­le­nül va­kar­gat­ni kez­di hom­lo­kát –, ta­lán gyón­ni jár ide a fe­le­sé­gem.
– Ma­rad­junk hát itt a vég­ki­fej­le­tig – mond­ja a barátja…
Nem is kel­lett hosszan vá­ra­koz­ni­uk: du Bosquet ab­bé úr alig ér­ke­zik meg az il­la­tos sö­vény kel­le­mes ár­nyé­ká­ba, már­is sajátkezűleg tá­vo­lít el min­dent, ami út­já­ban áll­hat azok­nak a ké­jes érin­té­sek­nek, ame­lye­ket a fe­jé­ben for­gat, és rög­tön hoz­zá is lát ama szent kö­te­les­ség tel­je­sí­té­sé­hez, hogy a jó és be­csü­le­tes d’Esclaponville urat, szent erő­fe­szí­té­sek ré­vén, ta­lán már har­min­cad­szor is a vá­ros­be­li fér­jek so­rá­ba ál­lít­sa.
– Nos, most már hi­szel-e ne­kem? – kér­di a ba­rát­ja.
– Tér­jünk vissza a vá­ros­ba – vá­la­szol­ja ke­se­rű­en d’Esclaponville –, hi­szen ahe­lyett, hogy hin­nék, meg is öl­het­ném ezt az át­ko­zott pa­pot, de job­ban meg­fi­zet­nék ér­te, mint amennyit ő va­ló­já­ban ér; tér­jünk hát vissza, ba­rá­tom, és kér­lek, őrizd meg ma­gad­nak ezt a tit­kot.
D’Esclaponville za­var­tan tér ha­za, és ke­vés­sel azu­tán, szű­zi­es mo­sollyal az aj­kán, jám­bor fe­le­sé­ge is meg­je­le­nik a va­cso­rá­nál.
– Csak egy pil­la­nat, éde­sem! – mond­ja dü­hö­sen a pol­gár. – Már gye­rek­ko­rom­ban meg­fo­gad­tam apám­nak, hogy so­sem va­cso­rá­zok szaj­hák­kal!
– Szaj­hák­kal? – vá­la­szol­ja sze­lí­den d’Esclaponville-né. – Meg­lep az ilyen be­széd: mi­lyen ki­fo­gás­sal il­let­het ön en­gem?
– Ma­ga ri­banc! Hogy­hogy mi­lyen ki­fo­gás­sal il­let­he­tem? Mit csi­nált ma dél­után de­rék káp­lá­nunk­kal a für­dő­nél?
– Ó, Is­te­nem! – vá­la­szol­ja gyön­gé­den az asszony. – Csak ennyi az egész, amit mon­da­ni akar­tál, édes fi­am, csak ennyi az egész?
– A te­rem­té­sit! Hogy­hogy csak ennyi az egész?
– De hát, ked­ves ba­rá­tom, én csak az ön ta­ná­csa­it kö­vet­tem: hát nem ön mond­ta, hogy sem­mit se koc­káz­ta­tunk, ha egy­há­zi em­be­rek­kel há­lunk, hogy az em­ber csak a lel­két tisz­tít­ja meg egy ilyen szent kap­cso­lat­ban, hogy ez olyan, mint­ha a Fennvalóval azo­no­sul­nék, mint­ha a Szent­lel­ket fo­gad­nám ma­gam­ba, egy­szó­val mint­ha a mennyei bol­dog­ság ka­pu­ját nyit­nám ki… Nos, fi­acs­kám, én csak az ön ta­ná­csát kö­vet­tem, az­az szent va­gyok, és nem szaj­ha! Áh, csak azt tu­dom vá­la­szol­ni ön­nek, hogy ha van is va­la­ki az Is­ten e jó­tét lel­kei kö­zül, aki ki tud­ja nyit­ni a mennyei bol­dog­ság ka­pu­ját, az bi­zo­nyá­ra csak­is a káp­lán úr le­het, hi­szen még éle­tem­ben nem lát­tam ak­ko­ra kul­csot!

A fi­lo­zó­fus
ta­ní­tó

Ama szám­ta­lan tu­do­mány­ág kö­zül, ame­lye­ket a ta­ní­tók mind­un­ta­lan be akar­nak gyö­mö­szöl­ni a gye­re­kek ko­po­nyá­já­ba, a ke­resz­tény­ség misz­té­ri­u­mai – no­ha két­ség­kí­vül a ne­ve­lés egyik leg­fen­sé­ge­sebb ré­szét al­kot­ják – nem tar­toz­nak azon disz­cip­lí­nák kö­zé, ame­lyek­be az if­jak szel­le­mét a le­he­tő leg­egy­sze­rűb­ben le­het­ne be­avat­ni. Pél­dá­ul egy ti­zen­négy vagy ti­zen­öt éves fi­a­tal­em­bert meg­győz­ni ar­ról, hogy az atya­is­ten és a fiú­is­ten egyet­len sze­mély, hogy a fiú egy­lé­nye­gű az apá­val és az apa is egy­lé­nye­gű a fi­ú­val, stb., stb., nos hát ezt, bár­mi­lyen fon­tos le­gyen is a bol­dog­ság szá­má­ra, jó­val ne­he­zebb meg­ér­tet­ni, mint az al­geb­rát, és ha a ne­ve­lő si­ker­re akar­ja vin­ni ezt a fel­ada­tot, kény­te­len bi­zo­nyos fi­zi­kai for­du­la­tok­hoz, bi­zo­nyos ma­te­ri­á­lis ma­gya­rá­za­tok­hoz fo­lya­mod­ni, ame­lyek, no­ha egy­ál­ta­lán nem ará­nyo­sak a tárgy fen­sé­ges­sé­gé­vel, még­is­csak meg­könnyí­tik a fi­a­tal­em­be­rek szá­má­ra e ti­tok­za­tos tárgy fel­fo­gá­sát.
E mód­szer­be sen­ki sem ha­tolt be mé­lyeb­ben, mint Du Parquet ab­bé úr, aki a kö­rül­be­lül ti­zen­öt éves és a le­he­tő leg­csi­no­sabb al­ka­tú if­jú de Nerceuil gróf há­zi­ta­ní­tó­ja volt.
– Ab­bé úr! – szólt a kis gróf nap mint nap ta­ní­tó­já­hoz. – Az egy­lé­nye­gű­ség vol­ta­kép­pen meg­ha­lad­ja erő­i­met, tel­jes­ség­gel le­he­tet­len meg­ér­te­nem, hogy két sze­mély ho­gyan le­het egy: kö­nyör­göm, fejt­se ki ne­kem ezt a misz­té­ri­u­mot, vagy leg­alább te­gye szá­mom­ra is hoz­zá­fér­he­tő­vé.
A lel­ki­is­me­re­tes ab­bé, aki­nek min­den vá­gya az volt, hogy si­ke­re­sen ok­tas­son, és aki na­gyon örült az összes olyan al­ka­lom­nak, ami­kor meg­könnyít­het­te ta­nít­vá­nya dol­gát, egy meg­le­he­tő­sen paj­kos mód­szert agyalt ki azért, hogy el­há­rít­has­son min­den aka­dályt, ame­lyek a gró­fot gá­tol­hat­nák, és úgy vél­te, hogy ezt a ter­mé­szet­től el­le­sett mód­szert szük­ség­kép­pen si­ker fog­ja ko­ro­náz­ni. Egy ti­zen­há­rom vagy ti­zen­négy éves édes kis­lányt hí­va­tott a gróf­hoz, akit már elő­ző­leg jó ne­ve­lés­ben ré­sze­sí­tett, és ben­ső­sé­ge­sen egye­sí­tet­te if­jú ta­nít­vá­nyá­val.
– Nos hát, ked­ves ba­rá­tom – kér­di ta­nít­vá­nyá­tól –, meg­fo­gant-e már az ön el­mé­jé­ben az egy­lé­nye­gű­ség misz­té­ri­u­ma: most már könnyeb­ben fel tud­ja-e fog­ni, ho­gyan le­het­sé­ges az, hogy két sze­mély egy le­gyen?
 – Ó, Is­te­nem! Hát hogy­ne, ab­bé úr! – szólt a bá­jos if­jú, mint­ha csak az ör­dög száll­ta vol­na meg. – Most már meg­döb­ben­tő könnyed­ség­gel fo­gok fel min­dent, és azon sem cso­dál­ko­zom, hogy eb­ben a misz­té­ri­um­ban, mint mond­ják, oly nagy örö­mü­ket le­lik a mennyei sze­mé­lyek, hi­szen igen­csak kel­le­mes ket­tes­ben az­zal szó­ra­koz­ni, hogy egy sze­mélyt al­kos­sa­nak.
Pár nap múl­va a kis gróf egy újabb lec­ké­re kér­te ta­ní­tó­ját, mi­vel, mint ál­lí­tot­ta, még min­dig van va­la­mi ab­ban a misz­té­ri­um­ban, amit nem ér­tett meg tel­je­sen, és amit csak ak­kor fog­hat fel, ha még egy­szer úgy mu­tat­ják be a misz­té­ri­u­mot, mint az elő­ző al­ka­lom­mal. A szí­vé­lyes ab­bé, aki­nek ez a je­le­net va­ló­szí­nű­leg ugyan­úgy örö­mé­re szol­gált, mint ta­nít­vá­nyá­nak, is­mét el­hí­vat­ta a kis­lányt, és a lec­ke új­ra kez­dő­dött. De ez al­ka­lom­mal az ab­bét kü­lö­nös­kép­pen meg­ha­tot­ta az a ne­gé­des lát­vány, amit az if­jú de Nerceuil és társ­nő­je egy­lé­nye­gű­vé vá­lá­sa nyúj­tott, így hát nem bír­ta meg­áll­ni, hogy har­ma­dik­ként be ne kap­cso­lód­jon az evan­gé­li­u­mi pa­ra­bo­la ma­gya­rá­za­tá­ba, és azok a szép­sé­ges dom­bo­ru­la­tok, ame­lye­ket ke­ze e ma­gya­rá­zat ér­de­ké­ben be­járt, vé­gül is tel­je­sen fel­tü­zel­ték.
– Úgy vé­lem, igen­csak fe­lü­le­tes ez a lec­ke – mond­ta Du Parquet, mi­köz­ben meg­ra­gad­ta a kis gróf lá­gyé­kát –, túl­zot­tan ru­gal­ma­sak a moz­du­la­tok, ami­ből egye­ne­sen kö­vet­ke­zik, hogy – mi­vel az egye­sü­lés nem annyi­ra ben­ső­sé­ges – nem tud­ja meg­fe­le­lő­en le­ké­pez­ni a szó­ban for­gó misz­té­ri­um ideáját… Hogy­ha pél­dá­ul, óh igen, így he­lyez­ke­dünk el… – szólt a vén gaz­fic­kó, mi­köz­ben vissza­szol­gál­tat­ta ta­nít­vá­nyá­nak azt, amit ez utób­bi a kis­lány­nak köl­csön­zött.
– Jaj! Ó, Is­te­nem! Mi­ért bánt en­gem, ab­bé úr? – kér­di az if­jú em­ber. – De hisz ez a ce­re­mó­nia fö­lös­le­ges! Mit ta­nít­hat még meg a misz­té­ri­um­ról?
 – A te­rem­té­sit! – vá­la­szol kéj­től re­be­gő han­gon az ab­bé. – Hát nem lá­tod, ked­ves ba­rá­tom, hogy egy­szer­re ta­ní­tok meg ne­ked min­dent? Ma a szent­há­rom­sá­got ta­ní­tom meg ne­ked, gyer­me­kem, a szentháromságot… Még öt-hat ilyen lec­ke, és akár a Sor­bonne dok­to­rá­vá avat­hat­nak!

For­dí­tot­ta
BAKCSI BO­TOND