Mivel arra kértél, ha gyászolni akarlak, csak legbelülről tegyem, naponta sétálok, kimegyek hozzád egy-két szál virággal, s ha nem válaszolsz lentről, figyelem az eget. Keresztények vagyunk, tömény istenhivők. Ha nem hallottam választ, gondosan ügyeltem, tudtam, fent a szemed. Mindenről tudnod kell. Arról is, hogy megvan a másod, bár már nem csillog úgy, ahogyan te egykor. Mint ahogy Krisztus is addig volt példakép, míg megtudtuk a titkát. Mint ahogy a többség, féltünk a kereszttől. Talán Koppány is azért bukott, vágatott négybe, mert István kereszttel győzte le a somogyi horkát. Azt hiszem, Betti, nem mertük mondani – vagy csak kimondani? –, hogy a szenvedő és a glóriás Jézus ugyanaz – egyben. Rá kellett jönnünk, csak annak jár glória, aki belül szenved. Mi más is lehetne a kereszt értelme? A derű nála talán azért olyan tiszta, mert az öröm és fájdalom szilárd ötvözetté tudott válni...
Azt hiszem, odafent – mint egykor a lakásban – akkor is érzel, ha nem vagyok melletted. Emlékszem, reggelenként, mielőtt megcsörrent a vekker, kiszálltál az ágyból, nesztelen suhantál, hogy feltegyed a presszót, azután tusoltál, s bár mindig üde voltál, a toaletthez mentél s szépítgetted magad. Ha láttál a tükörben, hogy mögéd lopakodom, megállt a mozdulat. Miért nem fekszel vissza, kérdezte a szemed, még alhatnál félórát, vagy dekázni szeretnéd, mit miért sminkelek? Fel akarod tenni az ötszáz lejes kérdést: minek úgy ragyognod a diákjaid előtt?
Ilyenkor azt hiszem, mindig mosolyogtál, sejtetted, ha lépek egy keveset, a nyakadba csókolok puha ajkaimmal. Úgy tettél, haragszol, pedig tudom, vártad: azt akarod, Misi, hogy lekéssem az órám? Nagy baj, ha lyukas lesz? Negyven lurkó vár rám! Azt hiszed, megfeddnek, ha néhány percet késel?
Ugrottál a székből, vagy inkább repültél? Kacagtál, kacagtam, mikor kergetőztünk. Ha újra elkaptalak, puszikkal fizettél. Mikor lehiggadtunk, fésülködtél tovább, én pedig, jobb híján, kortyoltam a kávém az első cigi mellett. Tudtam, mi fog jönni, mivel áltatod majd tükörbeli másom. Szerinted nagy baj az, hogy fura pár vagyunk? Nem vagyunk furák, csak munkamániások? Azt mondod, fogjam be, ne vágjak „mutrákat”? Nem mondok semmit, hagyom, hogy folytassad. A megyei fejesek között elég jó helyen vagy, miért vágyol feljebb? Mire én, ha te helyettes diri vagy, miért akarsz mégis tanfelügyelő lenni? Ha te szárnyalsz, Misi, én battyogjak a porban? Ha fogod a kezemet, akkor sose szólok. Mikor elengeded, rögtön észreveszem. Megint van valakid? Mikor volt, Bettikém? Akkor miért fordulsz el tőlem? Azt hiszed, nekem nem akadna a kollégáim között? Azt hiszed, csak a férfiak kívánják az izgatónak képzelt szerelemmorzsákat? Bármilyen csábító, sose vágtam bele! Hidd el, drága kicsim, én se tettem... akkor.
Most? Legyél türelemmel, elmesélek mindent. Arról már szóltam, hogy nem csak a kutyamenhelyt, az öregek otthonát is szoktam pátyolgatni. Itt láttam meg Zsókát, eredeti másod. Ha sokáig maradok, vacsora után a kerti kupolákban meggyújtom a lámpát. Ha sikerül rábeszélnem Zsókát, kimegyünk a kertbe. Van egy hosszabb sétány, melyet „mellékutcák”, színes virággruppok ölelnek, fényeznek. Az egyik parcellában megannyi fényforrás, fehér őszirózsák, a másikban haldokló virágok tartják roggyant testük. Mondhatom, Bettikém, nem túl vigasztalók. Mindig kérdem Zsókát, merre akar lépni?
– Most inkább semerre – áll egy zöld pad mögé. – Nincs kedve leülni?
– Folytatni szeretné, amit abbahagytunk?
– Ott tartottunk, Mihály, míg ön a sűrűben a székekért birkózott, kultúrfelelős lettem. Untam az irodát, lejártam táncolni. Megéneklünk, Románia. Jöttek a díjak. Hívtak Párizsba is. Mentünk és maradtunk.
– Úgy értsem, disszidált?
– Az egész tánccsoporttal. Az ottani táncmester, ki a barátom lett, el tudta intézni, hogy ne táncoljunk vissza.
– Akkor hogyan került vissza? Szólt egy varázslónak?
– Fázom – Úgy hallom, tüsszög is. Összehúzza magát. – Volt egy csúnya asztmám....
– Miért panaszkodik? Olyan az arca, mint egy bimbós rózsa...
– Megint túloz, Mihály? Hatvanckilenc vagyok. Nálam már, azt hiszem, semmi se öncélú. Maga sose emelt falat a szavakból? Mindent úgy fabrikált, ahogy a főnökei kérték, vagy ahogy szerette volna?
– Azt hiszem, Zsóka, most is falak között élünk.
– Egyetértek, Mihály, csakhogy ezt a falat, ha szorosnak érezzük, bontani is lehet. Aki ide bejön, mindenért fizet. Kérem, ne sápadjon, tudom, hogy szponzorál. A felesége elment, gyerekük sose volt, talán a lelkiismerete se egészen tiszta, pedig jelképesen üzent Jézus a kereszttel.
Sokáig hallgatunk, társunk lett az este, a sűrűsödő homály. Előttünk s mögöttünk csendes neszezéssel levelek hullanak. Mintha azt sugallnák, figyelj oda, polgár, elmúlás fenyeget. Míg fiatalabb voltam, bizonyára tudod, az ősz fonnyadását egész másképp láttuk. Most trombitaszó ébreszt. Zsóka törölgeti pirosodó orrát. Vajon hol fázott meg? Itt vagy a városban, amikor egy este színházba vittem? Hidegnek érzem, kéne vigasztalni. Nem akar bemenni? Úgy látom, biccent. Amikor elindul, eléje állok: kaphatnék egy puszit? Tréfál velem, Mihály, tüsszenteni akar? Már rég megtörtént, Zsóka, már akkor tüsszentettem, mikor egy karcsú nőt láttam az idősek között.
Remélem, nem láttad fentről, addig kekeckedtem, míg összeért az ajkunk. Megannyi pegazus, a mennyek felé dobott. Kapaszkodjon belém! Úgy mondtam, mint neked. Ő pedig úgy nézett, mintha Pierre-t látná.
Másnap, bár csorgott az eső, hulltak a levelek, sürgettem a reggelt, készültem Zsókához. Túl hamar érkeztem, szunyált még az otthon, kimentem a kertbe szivarozni egyet. Azt hittem, percenként, mint a hitetlennek, néztem az órámat, ilyen korán lenne? Fel-alá járkáltam, egykedvűen néztem a folyosó kockáit, közben fél szemmel az ajtaját; miért nem akarsz nyílni? Akit belül bújtatsz, nem érzi, hogy jöttem? Semmi. Sokáig. A levegő se mozdult. Csak egy banya tűnt fel, az egyik takarítónéni. Akár a kórházban, zöld köpeny, bóbita. Kezében seprűvel, felmosóvederrel. Kerüli az álom, kérdezte mázosan. Úgy tettem, nem hallom, nézelődtem tovább. Nem szakadt le rólam, ragaszkodott hozzám, bármerre léptem, mindig elébem állt. Zavarom, Bunkfis úr? Nem zavar, Terike, küldök egy félmosolyt, maga sose zavar. Szóljak be neki?, int az ajtó felé ravaszkás szemével. Hagyagul legyintek, nem olyan fontos. Kár a fáradságért, átlát a gesztuson. Ez az ábra, Betti, hiába tagadnám, máris téma lettünk.
Ahogy lelép a vénasszony, eldöntöm magamban, óvatosabb leszek. Ráérős léptekkel a vécé felé húzok. Ott talán nem leszek feltűnő, s az új hölgyem ajtaját onnan is látom. Nem akar kinyílni, nem mozdul az idő. Számomra egy-két perc most ötszáz évnek tűnik. Vagy mégis lenne isten, nyílik az az ajtó? Ami vigasztaló talán, hogy mikor kilép, ő is engem keres, látom az örömét, amikor észrevesz.
– Régóta vár, Mihály?
– Kilenc és fél éve.
– Miért nem teszi tízre?
– Akkor még élt Betti...
– Bocs, hogy bunkó voltam, nem kérdezek többet.
– Akkor kérdezek én. Nem megy reggelizni?
– Rosszul érzem megam.
– Teát se parancsol?
– Ha küldne egy bögrével... – Erőseket tüsszent, trombitál is közben, látom, hogy visszalép.
Nem küldtem, vittem egy porcelán kancsóval. Látom, nagy szemeket mereszt, felpattan az ágyról. – Maradjon, elkéstünk, már nem csak az öregek, a felmosó néni is a románcunkról beszél.
Miután töltök két pohárba, figyelem az arcát, ahogy téged is lestelek, amikor sminkeltél. – Hívjak ki egy orvost? Nevesre gondoltam.
– Minek tenné, Mihály? Ha az apám haza tudott jönni a gyilkos Donkanyarból, én nem tudnék legyűrni egy aprócska kis náthát?
– A tegnap hol tartottunk, faggathatom tovább?
– Mit akar még tudni? Hányas cipőt hordok?
– Ha egyszer már disszidált, sikeres ember lett, miért táncolt vissza?
– Pierre halála után elhagyott a lányom.
– Megkövette magát?
– Narkósokkal repült, ma sem tudom, hova.
– Úgy tudom, van pénze, miért nem vett házat?
– Az egerekkel éljek?
– A kutyust nem szereti?
– Évenként temessek?
– Egy jól gondozott kutya tízen felül is elél.
– És ha megmérgezik, ha elüti egy kocsi?
– Kér még egy csuporral?
– Ha nem tudná, ki voltam Párizsban, akkor is bejárna fényes otthonából?
– Ha nincsen benne senki, nem olyan fényes. Mióta megláttam magát...
– Az ágyába képzel?
– Úgy érzem, még lehet újra indítani...
– Hatvanon felül akar még szárnyalni?
– Maga nem érezné? – nyúlok a kezéért.
– Lélekben?
– Mióta megláttam, akkor is velem van, ha nem fekszik mellettem.Kacag, jóízűen.
– Fura ember maga, mégis megkérdezném, miért kell megülni a lapos közhelyeket?
– Baj, ha kétszer lépünk a serdülők korába?
– Azt hiszem, félreért, nyilván önteltnek hisz. Ha valóban az lennék, rég elszálltam volna. A sors nem kegyosztó, mindenkin rúg egyet.
– Kivétel nem lehet?
– Azt hiszem, kizárt. Mert ha megkíméli magát, belerúg társába, vagy a kutyájába. Alig gyógyul a seb, kopogtat a másik.
– Tényleg úgy gondolja, szerencsegyerek kizárt?
– Halva született pujára gondol?
– Azt hiszem, félreért – mondom kesernyésen.
– Adjam meg magamat, ne vitázzak tovább? Oké, kedves Mihály, de azt még hozzátenném, ha vannak kivételek, azokat sajnálom.
– Miért?
– Talán azért, Mihály, mert a szerencsés jércikék sohasem tudják meg, hogy kicsodák, micsodák a többiekhez képest.
– Igen – bólogatok –, azt hiszem, értem, elárulná csendben, engem hová sorol?
– Nem segítek, Mihály, döntse el önmaga!
Bár igyekszem leplezni, felmegy a liftem. Amikor ellépnék, lazán utánam kap. – Ne menjen sehova. Vagy maga is úgy hinné, önmagunk elöl is el lehet bújni? – Iszik egy fél kortyot, majd keresi a szemem. – Gondolja, ha engem nem tapogatnak azok a nagykutyák, akik körülvettek, kint maradtam volna? Éreztem és láttam, sose én kellettem, csak egy ágybavaló.
– És ha én ültem volna valamelyik hatalmas székben?
– Maga kért olyasmit, amit sohase motivált?
Feszengek keveset, majd összekapom magam. Te is tudod, Betti, sose voltam hiú, csak a becsvágy hajtott. – Ha behűtnék egy pezsgőt, mit szólna hozzá?
– Legyen türelemmel. Azt hiszem, mondtam már, orvos is vagyok... önmagam számára. Most éppen úgy döntöttem, tablettákat szedek.
– Teával nem lehet?
– Ha tegezőbe mennél, csapj a tenyerembe! Legalább a kíváncsibb társaknak újabb témát adunk. Figyelj oda, világ, öregek országa! Ezek pár hét múltán nyalják-falják egymást! Ha nem figyelünk oda, gyereket is szülnek! Kérem, figyeljenek! Mit szólsz hozzá, Betti? Jár még a sírodhoz ez a Casanova?
