Valamikor régen találkoztam valakivel, aki bár távolról sem volt muzsikus, sőt még a komolyzene iránt sem mutatott fogékonyságot, egymásután énekelte a népdalokat, mégpedig a legszebbeket, a legmélyebb értelmű-érzésű zenéket. Csoda volt számomra ez a tudása, ez a rajongása egy olyan lelki dimenzió iránt, amit igazából NEM HALLOTT. Nem hallotta a zene üzenetét, nem nyílt fel számára a hangzás mögött húzódó szellemi dimenzió, inkább a szöveg tartalma, szépsége ragadta meg. Erről ő maga beszélt, de minden szónál ékesebben bizonyította ZENE-TÁVOLSÁGÁT az, hogy soha egyetlen hangversenyre sem ment el, még könnyűzenei rendezvényekre sem, zenei műveltsége – néhány általános tudnivalón kívül – alig volt. Azt hiszem, titkon megvetette a muzsikusok komolyzene-rajongását, fölösleges luxusnak tartotta a sok szócséplést arról, amit alighanem rendkívül mesterkéltnek érzett. Azóta negyvenvalahány év telt el, és nem felejtettem el ezt a számomra akkoriban nagyon furcsa jelenséget. Furcsa volt, mert nem értettem. Ma már van rá valamelyes magyarázatom, de igazából ma sem tudom, hogy mivel állok szemben. Az illetőnek nagyszerű füle volt, tisztán énekelt, kifejezően, és mégis süket volt a nagybetűs ZENÉRE. Lelki süketség – gondoltam akkoriban, és azt hiszem, az emberek egy részénél valóban létezik a zenével szemben ez a különös bezártság, lelki elszigeteltség. Még azoknál is, akik valóban fogékonyak a muzsikára. A jelenség megértéséhez azonban messzebbről kell keresni a megértést. A minap egy film ment a tévén, a jelenethez (amiről első pillanatban a nézőnek fogalma sem lehetett, hogy valójában mi is történik, hiszem vizet mutatott a képernyő, mezei virágokat, sírásra görbülő gyermekszájacskát, elgondolkozó férfiarcot) Zene szólt. Gyászzene! De vajon mihez? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, még valaki be is szólt: kit temetnek? Abban a pillanatban derült ki a képernyőről, hogy egy lovat parentáltak el, a kisfiú kedves állatát. Lám-lám, milyen pontosan megérezzük, azaz HALLJUK a zene lényegét. Tehát fogjuk a zene rádióhullámainak üzenetét, de...! Ez a DE! az, ami megmagyarázhatja a lelki süketségnek feltételezett jelenséget. A DE után van egy szó: menekülés. Elmenekülünk a zene igazsága elől. Nem bírjuk el, hogy a zene olyan dolgokat mond ki, ami felkavaró, megszokott életvitelünket felforgató igazság. Nem fogadjuk el, hogy a zene hatására kiforduljunk a megszokott kerékvágásból. FÉLÜNK A ZENÉTŐL, mert ÖNMAGUNKKAL SZEMBESÍT. Ez a lényeg: a zene hatására magunkba kell néznünk, és ez bizony félelmetes és felkavaró.
Stravinsky-cikksorozatom írásakor minduntalan kezembe akadt egy művéről, a Cirkuszpolkáról szóló tréfás beszámoló. Először csak a humorát élveztem, hogy újraolvasásakor mélyebb értelmét is felfedezzem. A zene elefántbalett számára készült rengeteg fuvóshangszerre, négy perc időtartamra. A bostoni Szimfonikus Zenekar műsorfüzete szerint (Entr’ acte: Stravinsky and the Elephants): „Az elefántok, a rájuk kényszerített mutatványoktól függetlenül, méltóságteljes állatok. Nyomban reagálnak a keringődallamokra, a lágy álmodozó zenére, sőt bizonyos cirkusztempójú indulóra is. Stravinsky »Elefánt-balett« – zenéje azonban zavaró és félelmetes volt számukra. Megfosztotta őket biztonságérzetüktől és az őket körülvevő – természetes életkörülményeiktől oly idegen – világba vetett bizalmuktól. A sok előadás során mindannyiszor hajszál híján múlt csupán, hogy a balatt pánikot nem keltett. A szám 425 előadást ért meg.”
A modern komolyzene kétszeresen is megfoszt biztonságérzetünktől. Egyrészt mondanivalója a durva és kendőzetlen igazság-felmutatás jegyében kérlelhetetlenül kényszerít önvizsgálatra. Másrészt a tonalitás biztonságot nyújtó menedékének elvetésével kievezett a lélek háborgó tengerére. Növekvő nyugtalansággal hallgatjuk ezt a zenét? Vajon meddig elég az udvariasságtartaléka az emberiségnek? Vagy talán az, ami ma félelmetesnek tűnik, holnapra lágy, érzelmes zene lesz?
