A „kicsi-és-nagy”, de méltán „kincses” Kolozsvárról, a Bolyai-szobros Marosvásárhelyről, a Scînteia (Szikra) Házas és könyvkiadós Bukarestről, a festőiskola szelídgesztenyés és református Nagybányájáról, Nyírő-és-Tamási Székelyudvarhelyéről, a nagy humanista Honterus, Áprily és Orbán János Dénes Brassójáról, Ady, Juhász Gyula és Zudor János Nagyváradjáról, Csíky Gergely, Mandics György és Werner von Braun Temesvárjáról, továbbá az Új Genius, Böszörményi Zoltán és Karácsonyi Zsolt Aradjáról, Lenau Bánságáról meg Elie Wiesel Máramarosszigetéről s a kulturális-litterátori „cyber-kozmosz” egyéb MIR-szondáiról és hírneves űr-állomásairól – s a lista nem teljes és természetesen „hosszú, hosszú” ! –, tehát mindezen művelődéstörténetileg megkerülhetetlen, tartományi avagy európai jelentőséggel is rendelkező, mikro-makró-fővárosokról már egyenesen galaktikáknyi – vagyis : könyvtárnyi CD-kre is alig ráférő – „esztétikai információt” – azaz avitt és ósdi szóval élve : „könyvet” – írt-hozott össze a (tán hún-avar eredetű ?) hungárus bötűk szélesebb és tágasabb, republikánus pátriájában a mindenre figyelő, mindenre nyitott, mindenre érzékeny és nyilván, hogy örökifjú, mert állandóan megelevenedő, s a plótinoszi, égi Eggyel is azonosítható, s a „jószerencse-szelét” is mindig meghozó szellem, a Halhatatlan, a Páratlan, a csak kevesek számára hozzáférhető Szuper-Szubjektivitás, a Teilhard de Chardin-i kozmosz-feletti régiókból felénk sugárzó és a minden tőlünk érkező pszicho-energiát is magába ölelő, abszolútumában is csak bámulni való, s még a kimondottan és megrögzötten magukat ateistáknak valló-kikiáltó, új-filozófus „kicsinyhitűek” számára sem túlságosan kérdéses, és a még számukra is szükségszerű létezéssel rendelkező, s a Kerekasztal Szent Gráljával is azonosítható, híres „Ómega-pont”, a Híd, a már az anyagiasulás felé rendeződő és önnön funkcionalitásában is működő, transzcendens entitássá – egyfajta őrző-védő-rend-őr Hírnök-Angyallá – serdült és kozmicizálódott Hit.
(Most már megemeltük eléggé a Gépet – a príma kis Mirage-t avagy az utolsó típusú Miget – merthogy alliterál – s átkapcsolhatunk az irodalom automata-pilótájára, merthát úgyis az égi Egyiptomban és a szürke Szíriában szívunk el egy kiváló, batul-alma-ízű vízipipát, mielőtt a terhes Teheránban landolnánk.)
Ám Déváról – avagy Déva prae-textusával (avagy praetextumával és szellemi ürügyén – még sohasem született egy nyíltszívűen vaskos és közel 400 oldalas – amolyan „fokos” – könyv a magyar irodalom történetében, s ha ez a föltételezett Déva-tárgyú opusz létezne is – akkor is egyelőre még ismeretlen volt az általános és professzionális kultúr-históriai köztudat axiológiájában, értéktanában.
Annál is jelentősebb tehát tematikai opciójában – avagy szabatosabban és nemes „purizmussal” (← !) szólva : tárgyválasztásában – ez a merően újszerű – s akár „echt” vadonatújnak is nevezhető – esszéregény : Erwin Ringwald Például Déva (Kriterion, Kolozsvár) címmel nemrég (2005. november) napvilágot látott, színes és tengernyi információt összesűrítő műremeke (A könyv szerkesztője : H. Szabó Gyula és Karácsonyi Zsolt. A borítót Matei László tervezte).
Műfaji és irodalomtörténeti hovatartozását illetően könyvünk a bölcseleti esszé-regény, a filozófiai dialógus, a posztmodern próza, a mindenkori detektív-regény, s a jól megszerkesztett és hiteles dokumentumkönyv valamennyi, magas-retorikai, Quintilianus-i fogásával állig fölfegyverkezve-vértezve foglalja el helyét az 1989-es Temesvári Metamorfózist szorosan követő kultúr- és társadalomtörténeti, romániai Reneszánsz Zeusz-Jupiteri, paternális Olümposzain és hélioszi Helikonjain, s kartácstűz-szerű és pompás tűzijátékhoz hasonlatos megírtságát, valamint pazar, stílus-stratégiai minőségét tekintve is, a legegyértelműbben – s majdhogynem közösségi csapat-szellemet is föltételező és igénylő – ám valójában : egy-tollból és egy-agyból megírt, összetéveszthetetlen – utánozhatatlan – él-munka.
Ám Erwin Ringwald írói-szellemi-művészi erényei nem szorítkoznak, nem szűkülnek be pusztán a tényszerűen is rendhagyó és meghatározásszerűen is szimbólikus-paradigmatikus-parabolisztikus tárgykör föltalálói szabadalmára.
A mű sztorija – avagy ahogy az arisztotelészi macedón-hellének mondanák –: mütosza (lat. fabula) – „sem kutya” : a dévai (s talán éppen a huszonnegyedik avagy egy híján huszonötödik) Szent István-szobor könnyezik, s eme természetfölötti jelenség ismeretlen szerzőjét keresik a könyv lapjain megismert, nemzetközi nemzetiségű, s amúgy az emberiség számottevőbb kultúrrétegeit is vázoló – emblematizáló – megszemélyesítő szereplők (Knobloch, Burcă, Gordon, O’Hara, Taláczy, Smythe, Yi, Krull, Madame Garabedian, Motocea és a többiek).
A szerző, Erwin Ringwald polifónikus műveltsége és véka alá nem rejtett, s kimondottan, s egyenesen trükkös és erőteljes, majdhogynem virilis erudiciója oly sokrétű, oly bő, oly nagyívű, s mondhatni olyannyira krőzusi, s oly mértékben öleli föl a vallástörténetet, a világtörténelem és -földrajz, a zene, a képzőművészet, az egyetemes színháztörténet s -tudomány (a teatrológia), a propedeutikai (bevezetéstani) dramaturgia, nomeg az összehasonlító világirodalom (a komparatisztika) némely meghatározóan fontos szakterületét s gyakran tabu-számba menő szféráit, hogy – kissé mitológiailag fogalmazva – azt mondhatnók eme, a varázsmesebeli és a közbölcsesség kincstárában is föllelhető csoda-fehérhollóhoz és a mitikus, elbeszélői Phoenix-, Rukk- avagy Griff-madárhoz, plusz Zeusz prométheuszi, totemisztikus Sas-madarához hasonlítható, s nyilvánvaló módon az irodalmi mirákulumok delejesen varázslatos holdudvarában lakózó, rendkívüli szuper-szerzőről – hogy olyanszerű –, akár az északi fénnyel is rokonítható – természetfölötti jelenséggel állunk szemben a Például Déva auktorjának az esetében, mint amilyen a zöldeskék szemű, aranyhajú Pallas Athéné, alias Parthenogeneia, a Szűznemző Nő születése lehetett, midőn a ráció, a gondolkodás fölébredő öntudat, az ész, a fortély s nem utolsó sorban a hadvezetés váltig szűz mindörökkön szűz istennője előpattant Zeusz Atya nemkülönben isteni koponyájából, azaz emennek furfangosan pihent agyából-eszéből-fejéből – s, mint tudjuk, nem kisded módján – hanem … teljes fegyverzetben (sisak, pajzs, lándzsa, s mindeneket – a csodálattól ? – megmerevítő Gorgó-fő, mellvért, harci saru stb).
Erwin Ringwald kivételes tehetségű stilisztikai nagymester.
Szerzőnk elannyira nagyvonalú s Seneca-i formátumú idea-csősz az eszmetörténeti „nehézborok”, a bölcseleti bonyolítás, a csomópontkötési gócolás, valamint a gondolati aládúcolás labirintikus berkeiben, préseiben és titkos bányáiban, hogy a posztmodern, a poszt-szoc-reál avagy az új-szürrealista regényekre többnyire immunizálódó – sőt, az ezen művészkedő förmedvények révén „blazírtizálódott”, s mintegy „frigidizálódó”, s immár mindenre csak lemondóan legyintő, legrezignáltabb, legeslegapatikusabb – Olvasót is óhatatlanul magával rántja a haszon nélkül tetsző műélvezet hedonista, termésünneplő szüreteire és barokkos, adatszerűen részletező ötletbörze-processzióira és társalgás-technikai fölvonulásaira.
Mert a gyanútlan és tájékozatlan, s alkalmasint eltévedt, pszicho-spirituális Hallgatót-Vevőt, aki veszi az „Adást”, mintegy beszippantja a ringwaldi, körkörös idő-alagútba az Első Nagy Narrátor – az úgyszintén mitológiai illetőségű Nárcisz – nirvanikus és paradicsomian paradigmatikus párhuzamokat tükröző művészete.
Vagyis a receptív participációtól, magyarán : a befogadói résztvevéstől megrészegült Olvasót a Narráció Narkózisa akarva akaratlanul elszédíti … s az intuició fantázia-szőtte, 1001 éjszakás repülőszőnyegén óhatatlanul messzeröpíti őt a Mesélés Misztikus Mustja és Bódító Bora. Mutabor (Hauff) ! …
Az életművi, panoramikus freskó-összegzésnek is beillő, ringwaldi, „elbeszélői” Vár – a Például Déva – három, „szellem-kristálytani” főmotívumra épül.
Az egyik (pro primo) a keretmotívumként a szöveget minduntalanul át-átszövő Déva-toposz.
A másik (pro secundo) az anti-pápista derekas-ének szerepét betöltő könnyező Szent István-szobor fikciós magán-mitologémája.
A harmadik (pro tertio) pedig az a – és az, az egyszerre Sherlock Holmes-i nagyítót és Wattson doktori logikát és következetességet igénylő – Dévai Eset – vagyis annak a lélegzetelállító Misztériumnak az izgató soronkövetkező kiderítése – amelynek során megtudjuk – mint csattanót ! – hogy hol is tartózkodik a titokzatos és világos, hogy minden epikai szálat mozgató, motorikus és mindeneknek hoppmestere-Motocea.
Az isteni Diva-Déván zajló s a jelenkorúsítottan plátói és eszmetörténészeti dialógus svádás – azaz zamatos kifejezőképességgel megáldott – és akármiről is flottul csevegő-szónokló – szereplői kivétel nélkül pokolian-ördöngösen okosak.
Miként dukál is az a minduntalan reinkarnálódó pikareszk pikáns szofizmusokkal kacérkodó pittoreszk, festői figuráinál.
Hivatásszerűen megrögzött, javíthatatlan nonkonformisták és váltig izgága – avagy – a vállalt és a nyugat-európai nyárspolgár „aranyközépútisághoz” viszonyítva – deviánsnak és marginálisnak, „csavargóinak” elkönyvelhető balkanizmusukba nyakig belesüppedt frondőrök, akiknek viperakígyó mérgébe mártott, rózsaolajjal megkent, vitriolos nyilai elsősorban a sarkító ideologizálás agymosó zsargon-céltábláit találják következetesen és svájci – tán zürich-i – óramű-pontossággal el.
Ringwald Ész Istennőtől illuminált szereplői nem ugranak be semmiféle társadalom-hipotétikai és meggyőződés-átformatáló-átgyúró-átpofozó, fönntről lefele történő, sarkallatos és eleve, hogy a korlátoltak futószalagon való gyártását célkitűző hülyítésnek avagy az ideológiai bikkfa-nyelvek szóló-beszélő-éneklő szirénjeinek-gólemjeinek.
Ringwaldunk az únos-úntalan megjelenő világmegváltó proféta-prókátorok és integrizmus-inventátorok toporzékolást kiváltó froclizására emezek szájára fagyasztja minduntalan és kíméletlenül igazságosan – s a történelmi-földrajzi-stb tényekhez technikailag és meglepő módon hűen – a hamis, mechanikus és művi szót, azt a félrevezetési és kommunikációs abrakot, amellyel a XX. század ilyen-olyan színű diktatúrái etették a társadalmi és kulturális jóérzés és fair play – vagyis a művelődés-történeti arcbőr – mindmáig eléggé kiálló bordájú, sovány és Rosinante-szerűen rozoga, rossz gebéit.
Ugyanakkor Erwin Ringwald eszmei-ideatikus (és valójában diogenészi) világlátása annyira tárgyilagosan ironikus és fájóan tragikomikus, hogy azt, … például valamely Ujguriában (vagyis ma : Kínában) lappangó utó-hún és elő-(h)ungár, a VII. vagy a VIII. században virágzó, manicheista gnosztikusainak is a betyár-becsületére válna.
Hisz a kabbalista-talmudista-írástudói agyafúrtságú s némiképp a halhatatlan és szkíta Anarchis-szal közeli szellemi vérrokonságban álló, anti-autoritárius, tekintély-ellenző, és a remeték egyszemélyes szabadságát is élvező, s a pszichanalitikai finomságok iránt fölöttébb elmélyült érdeklődést tanusító „lélekgyógyász”-szerzőnk által mozgatott-megteremtett valamennyi regény-figura és gondosan elkendőzött írói szócső egyugyanazon átfogó filozófia híve-és-bajnoka, és tudva tudja, és fönnön hírdeti, hogy az emberi psziché legnagyobb és eleddig sajnos véglegesen még gyógyíthatatlan rákfenéi, AIDS-ei, Ebolái és Anthraxjai meg egyéb nedves-leprái, kolerái és fekete-pestisei között főhelyen még mindig a fantáziát a végsőkig fölajzó-mozgosító – a levágott és kísérteties sárkánykígyófejeit váltig visszanövesztő, legyőzhetetlen és mindent megmételyező fanatizmus – azaz a mentális vakság : a korlátolt ostobaság, a vad sötét-agyúság s a hőbörgésként is megnyilatkozó, hellén hübrisz – a bumfordi dölyf, a gyűlölködő gőg, a „bunkó” büszkeség, az elrákosodott Mega-Ego, a muszáj-rögeszmékké hipertrofizálódott (túlfejlődött), és különben az egészen kezdetleges és prelogikus képzettársításokban kéjelgő, egyéni önzés.
Persze, mindez „cui prodest ?”, vagyis mágikusan és magyarul : «Kinek hajt hasznot, kinek lesz belőle nyeresége, kinek termel bőséget, kinek az érdeke ?» …
A rejtélymegoldó szoteorológiai (megváltástani) válasz erre klasszikus, : «Id est» s valójában a latin sententia második tagjában rejlik : «Id est», azaz : „Ő az”, neki, mármint esetünkben a beleegyező jámborságra természetszerűen magától értetődően is hajlamos olvasót Szer-ető Szerzőnek, neki hajt hasznot ez az irodalomtörténeti huszárvágás, ez a bravúros, rezet-kivágó, mentál-alkímiai Bölcsek Köve és továbbgondolkodtató szintézis-összegzés, ez a Gongora-i barokkosságú gondolat-kavalkád, nomeg nekünk, önnön, ránkmért szerénységünkben meghatódott olvasóknak is, nekünk is „nyerős” e mű, s amelyet következésképpen Ő az, id est, Ő, a Szerző Az, Aki elkövetett … nomeg szíves és alapos közreműködésünk folytán a művel kapcsolatos interaktív befogadás-esztétikánk gyakorlatának hála – summa summarum – valójában mi is.
De persze nem árulhatjuk el Erwin Ringwald jardin secret-jének, azaz jól elrejtett s nem véletlenül titkos és írói paradicsomkertjének minden nüanszos csínján-bínját, vájtfülű zörejét-neszét-és-trilláját, ahol a mesélői szemszög egy borsos árú video-kamera teljesítőképességéhez foghatóan-mérhetően és förgeteges gyorsasággal változik, cikázik, repdes és csapong az egyik narratív perspektívából homlokegyenesen átlósan vagy harántirány a másikba a maga, Paganini-hez mérhető-viszonyítható, epikus „rapszodológiájában”.
Minderre álljon ínycsiklandozó, karácsonyváró ízelítőül egy, mondanom sem kell, hogy vaktában és csakúgy találomra kiragadott irodalom-gasztronómiai szöveg-szelet a Ringwald-i, Dobos-tortából és írástudományi, az antik rhétor-iskolák legkicsiszoltabb, technikai szelleméhez méltó szak-szakácskönyvből :
Burcă azon iparkodott, hogy újra átvegye a szót, de Knobloch nem hagyta.
– Amint látjátok – folytatta, ujjával mutatva a prefektusra – előttetek áll a messiási látomás, a messiási utópia, a messiási megváltásba vetett hit legújabb híve. Mondhat nekem bárki bármit is, a zsidók, mint ennek a hitnek megteremtői, kiérdemlik díszhelyüket a világtörténelem színpadán.
Mire én csak ennyit mondtam:
– Ezt a díszhelyet vérükkel kellett megfizetniük.
A jelenlevőknek ezzel eszükbe juttattam Hitlernek hatmillió zsidó áldozatát, de ennek ellenére sem érezhették azt, amit az érez, akinek anyját-apját, feleségét, gyermekeit gyilkolták le, poloskaként, gázzal, századmagukkal, összegyömöszölve egy fürdőszoba kinézésű mészárszékben.
– Lőrincz Zsolt jut eszembe – meséltem – egy kolozsvári magyar fiú, akinek özvegyen maradt édesanyja hozzáment egy izraelihez, és kivándorolt vele a zsidók ősújhazájába. „Ott szinte áttértem zsidónak – mondta Zsolt – de aztán meggondoltam magam. Hiszen apám ágyban halt meg, és nem lágerek vagy programok valamelyikében, s aztán meg sosem tanulnék meg úgy hegedülni, amint azt a zsidók teszik.” Szép mondás volt, meg is hatott, és, amint láthatjátok, nem is felejtettem el soha. Noha nem hiszem, hogy ez jelentené a világhírű zsidó hegedűsök sokszor megcsodált tehetségének alapját.
– Paganini nem volt zsidó – osztotta Knobloch nézetemet – és mégis ő volt minden idők legnagyobb hegedűse. Aztán meg zsidók alkotják a Nobel-díjas fizikusoknak meg orvosoknak jelentős részét, de ennek aligha van köze a zsidók sorsához, a zsidók szenvedéseihez.
Miközben a jelenlevők elgondolkoztak mondásomon meg Knobloch válaszán, Burcă kihasználta a beállott szünetet és ismét átvette a szót.
– Az én megváltóm – mondta –, mármint az, akiről én elalvás előtt álmodozom, nem ugyanaz a hat évvel Krisztus előtt, Heródes uralkodásának utolsó évében született messiással. Az én felkentemnek ugyanis, ahhoz hogy kiérdemelje tiszteletemet, meg kellett volna váltania a világot a butaságtól meg a korrupciótól is, és meg kellett volna győznie az embereket arról, hogy nincs megbocsátható és megbocsáthatatlan törvénytelenség, csak törvénytelenség, hogy minden bűn, az bűn, majdenm egyforma mértékben bűn.» (pp. 363-364.)
Prózaírói Mágus-Magiszterünk és Misztikus Mesterünk a Literatúra hétpróbás országútján amolyan keleti, hiero-phantikus Kelemenként – s egyben önmagát is önként (avagy kényszerűségből ?) föláldozó, „földobó” szellemi Kelemennéként – vezérel-irányít-orientál-és-kibernetizál bennünket, hű és odaadó, mitikus misztészeit, azaz beavatandó, s már-már olvadozó olvasóit az elemien adott terméskőszerűségünk tökéletes, térmértani kockává való átcsiszolódásának az ősi Ösvényén kissé szigorú, de türelmes, tudós és megértő megművelőjeként.
A kizárólagosan én-központú, elfogult ostobaságunk „terméskövei”, miként ezt a borító is sugalmazza, pusztán csak le- és beomló, küklopikusan tiszavirág-életű és gyakran csak fallikus függőlegességű, efemer falakat eredményezhetnek – tanítja a dialógus-regény főszereplői révén Ringwaldunk s a mentalitástörténet minduntalan a földdel egyenlővé váló „dévai Várában” negatív exemplumként, batsányis ellen-példának állítván – például – Dévát, s a paradigmaként kezelt, „dévai”, européer, de valójában azonban csupán paradoxálisan apartheid-módra-kozmopolita „multi-kultit”, azaz azt a nemzetiségi krumplipaprikást, ahol az ős-levest képező összetevők megférnek ugyan egymással egy fazékban, de ahol az ízek sohasem olvadnak-érnek igazán össze : ez a világ emígyen megyen – sopánkodik mintegy a könyv eszmei mondanivalóját megfogalmazó epilógusban a sirató-búcsúztatók egyike.
„„
Amely szomorúan mosolygó – avagy : mosolygóan szomorú – tényt még a ciklikus Apokalipszist ciklikusan (cinikusan ?) váró egyetemleges adventizmus messzianisztikus és Beckett-i Megváltás-, Godot-, Isten- és Csoda-várása sem cáfolhatja hitelesen. A Kant-i örök béke utópia – vonják le a sommás és nem éppen megnyugtató végkövetkeztetést a Például Déva bölcs beszélgető-partnerei.
A világot, lám-lám, még a különben sikeres Simon mágus sem mentheti-válthatja meg. Na ugye, cikk-cikk …
De minden kudarc-sugalmazó és kultúr-történeti rezignáltság ellenére, ami e nagyszerű és meggondolkoztató könyv búcsú-oldalairól és epilógusából kicseng – sőt expressis verbis és in texto meg is fogalmazódik – a dévai paradigma, a dévai „kemény-dió”, a dévai, s végtére is a Kelemenné-i áldozathozatal folytán mégis triumfáló és kasszasikerbe torkolló „sziszifoszizmus”, a dévai csomó – vagyis az önazonosságot kölcsönösen tisztelő és megőrző, ám mégis világpolgári szellemiség – ez a kultúr-komportamentalista panaceum (és például az immár történelemmé vált Temesváron) és a például Déván szabadalmaztatott egyetemleges testvériségi csodaszer – minden kiábrándult irgum-burgum és cöcögtető ejnyebejnyezés ellenére szerfölött közel áll a szerető, szerzői szívhez, melyet ez a kihívás, ez a megoldás-lehetőség láthatóan még akkor is kiváltképp érdekel, ha a tárgykör különben naivan utopisztikusnak, idealistának és gyermetegnek is tűnik számára természetszerűen ironikus, mert borotvaéles racionalitású világérzékelése folytán.
A pszeudo-pesszimizmus terítékre helyezésének megvannak a maga paradoxálisan pozitív és kanyarfúrósan fölemelő s filantrópikusan humanista hátulütői : túlzottan sötét borúlátás – az ellentmondás ösztöne révén – a derűlátás haloványan tündöklő, messzi reményét ébreszti természetszerűleg s mintegy automatikusan föl az olvasóban.
A Ringwald-i, végső, kárvalló fegyverletétel és didaktikus kiégettség mentál-manipulációs gyökerei viszont elsősorban pszicho-stratégiai jellegűek, tudniillik ahhoz hogy a dévai példa – a nemzetiségi „szeressük-egymást-gyerekek !” – egyszer majd megvalósulhasson in facto, arra folytonosan és folyamatosan vágyni kell, s ez a különben nemes vágy csak akkor élő, ha a vágy-cél, a belső óhaj tárgya egyelőre még nem teljesedhetett be a gyakorlat valamennyi szintjén.
Szeretettel köszöntjük a tanulmány szerzőjét 50. születésnapja alkalmából. A szerk.
