Egy az igazság: nézni kell,
Végig, mindvégig, nézni kell
És telni, nőni, nyúlakodni, érni
És többé lenni tenmagadnál,
Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
Mikor felpattan benned a Valóság
És kiviláglik, hogy mi vagy.
Nehány nappal a második világháború hivatalos vége előtt, egy közép-németországi város sorsára hagyott katonai repülőterének épületeiben tallóztunk, néhányan, néhányszázan, „külföldi vendégmunkások* (auslander Fremdarbeiter) és felszabadult vendéghadifoglyok, egy-egy inget, csizmát, ollót emelve ki a kusza, kósza zűrzavarból, mindezek mellé egy kis karcsú fekete könyvet is a batyumba dugtam, mert az volt a címe, hogy Wir, furchtlosen, vagyis: Mi, félelemnélküliek. Nagyon érdekelt, mert akkor már több mint féléve, amióta az első légitámadást átéltem, tökéletes félelem nélkül éltem, kívülálló számára teljesen érthetetlen módon és ez az állapot még néhány évig eltartott, pontosan addig, amíg megszűntem „templomba járó ifjúnak lenni.
Ezt a mentességet minden félelem érzettől ugyanis a vallásosságomnak tulajdonította. Annyira erős volt bennem a vallásos érzés, hogy pl. egy évvel ezelőtt amikor véletlenül loptam egy kanalat, egy étkezde asztaláról, ez akkora bűntudatot támasztott bennem, hogy néhány órával később kidobtam a vonat ablakán.
Annál nagyobb volt elképedésem, amikor a kis finom fekete kötetben ezt olvastam: azért távoztathatjuk el magunktól a félelmet, mert a keresztény isten meghalt! Szabadon tárul fel előttünk a végtelen szemhatár, kis hajónk bátran bonthat vitorlát, rettegnünk többé nincs mitől, minden szabad, amit jónak látunk!... Mármint a magunk számára. A filozófus** azelőtt is, már gyerekkorunkban is gyakran hallottam révzete áhítattal kiejteni, s ezért, ha nem éppen félelem nélküli korszakomban lettem volna, nagy zavar fogott volna el; így is csakhamar elcseréltem egy vászon munkanadrágra.
Mégis utolért később a hitehagyottság, de csak a hivatalos vallásossággal szemben és nem ismertem többet úrvacsorát venni, mert „aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának”... És lassan-lassan visszatért belém a gyermekkori félelem, mindentől... A vallástanárom pedig úgy értelmezte ezt az érettségi előtti pálfordulást, hogy valószínűleg kezdek kommunista lenni.
Akkoriban azonban a rádió még nemcsak propaganda- és reklámeszköz volt teljesen, (csak később következett be az az állapot, amit egy tanárom így jellemezett: Rádió? Vagy oroszul beszélnek, vagy arabul énekelnek!), és házhoz hozta Istent. Nem az istentiszteletek közvetítésére gondolok, azok rendre el is maradtak, hanem a hétvégi klasszikus zenei műsorokra, (amelyik viszont később maradtak el). Ezek tökéletesen pótolták nálam a vallásos elmélkedéseket, és mai napig is leginkább ezek pótolják; ahogy a költő írja:
Egy pillantás az emberarc mögé
Egy dobbanás az emberszíven át...
Ember, a szépség a hazád!
Te nem lehetsz az ördögé.
Csak egy pillantás, befelé, magadra,
Ahol e percben búg a végtelen,
Még egy szívdobbanás, és megjelen
Lelked vásznán a boldog Isten arca.
(Mozart, hegedűverseny)
Azóta ez a zene is, A Nagy Európai Zene is kezd kiszorulni a Pusztába, az ünnepek is végképp vásári parádékká váltak, a zarándoklatok is. Viszont, hogy az Isten mégsem lehet halott, azt az bizonyítja, hogy egyre ízléstelenebbül üldözik; ha a lényegéhez nem is tudnak elérni, legalább arcát, az Istenarcot igyekeznek elrútítani.
Évtizedek óta, egyre gyarapodva és hígulva, jelennek meg az újra és újra Krisztus-arcot kikaparni és bemeszelni akaró „regényes” egyháztörténetek, fújtató filozófiák, olcsó „erkölcstörténeti” felfedezések és leleplezések – miközben összekeverik a teológiai dogmát a költészet és a filozófia Isten-eszméjével, történeti adatok hiányával, a vallásos érzést az egyháztörténettel, a lételmélet a misztériumvallásokkal, azokat pedig a népi vallásossággal...
És ha a vallási élmény és a teológia, a tudomány és a hit közt volt is mindig ellentmondás, most a Szép új világok Krisztus-kritikájában csakis ellentmondások vannak. Mint az egyszeri diák vizsgafeleletében:
HOMÉROSZRÓL NEM LEHET TUDNI, HOGY ÉLT-E VAGY SEM, CSAK AZ AZ EGY BIZTOS, HOGY VAK VOLT.
Egy kiváló, és érdemekkel ékes nyugati szerzőnél olvasom, hogy a történelmi adatok hiánya bizonyíték arra, hogy Krisztus nem élt, a hagyományok mind későbbiek (vagy korábbiak?), az egész egy naiv szemfényvesztés; egy nagy tudós nyelvész még azt is kimondta, hogy Krisztus egy gomba volt, amelynek fogyasztása látomásokat, hallucinációkat okozott, és ennek következményei az Apostolok Cselekedetei. És ugyanakkor beható elemzéssel kimutatják, hogy Jézus Krisztus műveletlen, gyenge jellemű, zavaros fejű hippi volt, minden egyes kijelentése ellentmond minden egyes kijelentésének, a tanítványok pedig, sóher halászok és elcsapott piaci vámszedők, ugyancsak egy primitív hippi banda, azzal együtt, persze, hogy ők sem léteztek; legfennebb csak Júdás, akinek legalább könyvelői képzettsége, eszmehűsége és lelkiismerete volt; ezért kellett elbuknia; tehát Kár volt sírni Jeruzsálemben, inkább Sodoma önkéntes rózsáinak illatában illik gyönyörködni...
Ó porig megalázott Jézusunk,
Hát itt a porban, itt találkozunk!
Ó be miénk vagy! Most rád ismerek!
Leroskadt Isten, roskadt emberek.
Ó emberibb te minden embereknél,
Vérünk és húsunk, emberfia, testvér!
Verejtékünk hordod és vérhullásunk:
Ó hogy szeretünk – óh hogy megalázunk!
Patkók alatt és korbácsok alatt
Arccal csókolod a véres sarat,
Lába elé terülsz a csőcseléknek,
Föl sem nézhetsz már arcába az égnek.
Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk,
A magunk szennyes szintjére cibálunk!
*
Hadd idézzek egy műtörténészt.*** „A művészettudomány már rég megállapította, hogy Leonardo vajmi keveset fejezett be művei közül, sok a félbehagyott munka. A kortársak közül ezt többen rosszallották, gúnyolták érte a mestert, és a művész hibájának rótták fel. Ezt Vasari is érzékeli, és keresi az okát: „De voltaképpen elhihetjük, hogy nagyszerű, magasztos lelke túlontúl nagyra tört, ezért ütközött akadályokba, s mivel mindig azon igyekezett, hogy a nagyszerűséget nagyszerűséggel, a tökéletességet tökéletességgel tetézze, amint Petrarcánk mondja, a művet késleltette a vágy. Milánóban a Santa Maria delle Grazie kolostor Domonkos-rendi szerzeteseinek megfestette az utolsó vacsorát; a kép gyönyörű és csodálatos; a mester emelkedetten fenségesnek és szépnek tüntette fel az apostolok arcát, de Krisztusét nem fejezte be, mert úgy vélte, nem tudná olyan mennyei, isteni vonásokkal felruházni, amilyeneket Krisztus ábrázolása megkövetel... ilyen arcot nem akar keresni a földön, és nem is tud kigondolni, úgy véli, hogy képzelezében nem tudja megalkotni azt a szépséget és mennyei kecsessége, amilyen a megtestesült istenség arca kell hogy legyen”
A festészet eljutott a Határig, a 15. és 16. században, de a zene a 18. és 19. században, utóbbi első felében mégis diadalmasan túllépte ezt a határt. És a költészet mind a mai napig ösvényeket tör, keresztül a Határok sáncain annak ellenére, hogy tudja:
Hogy élhetnék szívemen ütve át
A rejtelemmel:
Meghal, mond az Írás, ki az Urat
Meglátja földi szemmel.
és ezért földöntúli szem adatott a költőnek, hogy a Szent Családdal mint falujabeliekkel találkozhassék:
Járom a szőlőt, amerre a bönge
Kakukkfüves lankája elgyűrűz,
És a dűlőben szembejön a Szűz.
Körüldongják tücsöknyi angyalok,
Kapa a vállán, fején tarka kendő,
És kék szeméből a Megszületendő
Csillaga mosolyog.
*A versidézetek Sík Sándor költeményeiből valók.
**F. W. Nictzsche 1878–1887 között írta ilyen tárgyú tanulmányait.
***Imre Mihály: Az ember világgá tágul és egyéniséggé sűrűsödik. Debreceni Disputa 2007. 7–8.
