"mélyről jövünk, mint kockák és ászok"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 3. (449.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Rá­gó­gu­mi, ri­bil­lió, re­bel­li­sek!
Szőcs István
Sipos Lász­ló al­bum
Kabdebó Tamás
Tariménes a túl­vi­lá­gon
Simonfy József
mind árva
vajon ki
utolsó menet
te adtad
Fodor Sándor
OL­VA­SÓ­NAP­LÓ XII.
A sá­tán igaz­ság­té­te­le
Könyv a do­ni tra­gé­di­á­ról
Karácsonyi Zsolt
A nagy Kilometrik
Bakcsi Botond
Meg­jegy­zé­sek Sade már­ki tör­té­ne­tei elé
Donatien Alphonse Francois de Sade
A si­ke­res szín­le­lés
Francois Bréda
DIVA DÉ­VA 3.
Deva rediviva
Lászlóffy Csaba
Fe­lel­ge­tés ba­rát­sá­gos uga­tás­ra
KÓ­DEX –
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 1.
... és meg­szü­le­tett a CSO­DA
HOL–
 
Lászlóffy Csaba
Fe­lel­ge­tés ba­rát­sá­gos uga­tás­ra
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 3. (449.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

A szom­széd ud­var­ból fel­hang­zik a ba­rát­sá­gos uga­tás („hol az uno­kád? rég nem lát­tam!”); ösz­tö­nö­sen, ka­pás­ból, han­go­san fe­lelsz rá. Az em­ber azon ve­szi ész­re ma­gát, hogy egy ku­tyá­nak pa­na­szol­ja el bá­na­tát. Mu­lat­sá­gos do­log? – min­den­eset­re, egy­sze­rű. Van-e re­mény ar­ra, hogy el­hall­gasd ma­gad előtt, ha /hogy/ nincs re­mény? Nem fel­tű­nő, han­gos ön­át­ve­rés­re kell gon­dol­ni, csu­pán ar­ra, hogy ha egy ki­csit más­képp fo­rog a ke­rék fe­jed­ben, nem hagysz ma­gad­nak időt a til­tás em­lék­ké­pe­i­re, a min­dent két­sé­ges­sé te­vő zár­la­tok­ra, vagy plá­ne a ku­darc­ra.
Az is le­het, hogy a nyílt egű őszi nap de­rű­je ki­tör­li ar­cod rán­cai kö­zül az ag­go­dal­mas­ko­dás ma­szat­ját, vagy ha­gyod, hogy kel­le­mes zu­bo­gás kös­se le fi­gyel­me­det és fo­gyat­koz­ni lát­szó ener­gi­á­dat, ah­hoz fog­ha­tó, mint ami­kor fi­a­tok még rö­vid­nad­rág­ban járt, és csu­pasz kéz­zel fo­gott piszt­rán­got a se­bes vi­zű he­gyi pa­tak­ban.
Nem szük­sé­ges bo­nyo­lult ha­di­ter­vet ki­dol­goz­ni, s nyil­ván nem hasz­nál a pá­nik ilyen­kor; sem­mi sem olyan nyers éh­gyo­mor­ra, mint a fé­lel­met elő­hí­vó han­gu­lat. En­gedd el ma­gad, mint ahogy nem jut eszed­be til­ta­koz­ni – lel­kiz­ni –, mi­dőn a friss­ le­ve­gő be­tó­dul a ház­ba. Té­to­váz­va vagy el­tű­nőd­ve tá­rod ki az ab­la­kot, le­be­gést, más­kor ta­lán súlyt ér­zel; ám a lé­lek (nincs szük­sé­ge „be­prog­ra­mo­zás­ra”) min­den  al­ka­lom­mal ké­pes­sé vál­hat ar­ra, hogy ma­gát föl­sza­ba­dít­sa. Fel­té­ve, ha a va­ló­ság nem ri­asz­tóbb, mint az, amit már meg­élt s -tapasztalt.
Ha vi­szont más­képp tör­té­nik – még ha egye­dül raj­tad mú­lik is –, könnyen be­lép­hetsz „a be­teg­ség ma­gán­bi­ro­dal­má­ba”. Majd lá­tod őket hét­vé­gén. Vagy a kö­vet­ke­ző ked­den. (A kedd per­sze, könnyen pén­tek­ké vál­hat.) Mind­ez nem raj­tad mú­lik. Hin­ned kell, hogy a vé­let­le­nen; kü­lön­ben a rossz szán­dék el­len a ki­csor­du­ló sze­re­tet sem véd meg. Az egy­ol­da­lú kü­lö­nös­kép­pen nem. Ha meg­bil­len a po­hár, öröm, bá­nat, fél­tés, mind­egy, ho­vá fo­lyik ki... A sem­mi­be.

A meg­fog­ha­tat­lan
elég­té­tel

Le­het­tem vol­na va­rangy. Le­het­tem vol­na hall­ga­tás. De em­ber­nek szü­let­tem. Reg­ge­li ro­ha­ná­sa­ink­ba, ha­mar el­nyűtt hú­sunk­ba prog­ra­moz­va min­den. Igaz, a kés­lel­te­tett ered­mény meg­fejt­he­tet­le­nebb, mint a füttyö­gő ma­dár­ba foj­tott dal­lam.
Mi len­ne, ha kó­dok sze­rint ke­rin­ge­ne (lö­vell­ne) az él­te­tő nedv a fákban?… Le­áll  a szél, le­hull az al­ma, hány­szor zöl­den vagy fér­ge­sen; és le­áll a mun­ka­kedv. Csak­hogy én ki­vé­tel­nek szá­mí­tok. Só­vá­rog­ni:  nyug­ta­lan­ság­ra, tit­kos utak­ra és sza­vak­ra – nem könnyű pi­he­nés­re, he­nyé­lés­re! Gunnyasz­ta­ni? So­ha. (A szét­fo­lyó arc épp­olyan ri­asz­tó, akár a szét­ron­csolt. Ez is, az is va­ló­ság.)
Tö­meg­be zár­va, per­sze, na­gyobb a ko­pás esé­lye, a ro­mol­ha­tó­ság ri­zi­kó­ja (nem a szem­be­szö­kő fi­zi­ka­ié). Iz­zasz­tó, ki­me­rí­tő, le­fegy­ver­ző hely­ze­tek. S a por­hü­vely (a kö­zöny bugy­rá­val meg­ba­rát­koz­ni kész­te­tő) kor­gá­sai. Las­sú le­mon­dás, lel­ki zavarok… A lágy su­ga­rak an­da­lí­tó vi­lá­ga, kér­dés, elég ser­ken­tés vol­na a ben­nünk rej­tő­ző – is­te­ni cso­dát ke­re­ső – ér­zé­keny­ség­re? A meg­is­me­rés­re?
Az el­kép­ze­lé­sek szabad(ító) va­rázs­la­ta! Forr ben­nünk vágy, in­du­lat. Amit a sejt­fa­lak meg­tar­ta­nak. Meddig?!… Az­tán ki­jó­za­ní­tó nyál­kás köd ta­kar­ja el a rob­ba­ná­sig fe­szü­lő tűzgolyót… Az em­bert nem­csak el­bű­völ­ni le­het. Hisz ke­vés a szük­ség­sze­rű mind­ab­ból, ami leg­több­ször aka­ra­tunk el­le­né­re be­tel­je­sül.
A sí­rok fe­lett min­den sza­bá­lyos: is­mert, unott, há­bor­ga­tó, ha nem egye­ne­sen fel­há­bo­rí­tó. A por ön­ma­ga, ha el­osz­lik is. A hús, a hit, még a leg­böl­csebb tör­vény­ke­zés sem ro­mol­ha­tat­lan. A ke­resz­tes pók há­ló­já­ban még él­ve gő­zö­lög az agy; nincs ab­ban sem­mi esze­lős­ség, ha vé­de­ke­zel. Itt egy sivatagüres asz­tal, amott egy üres mar­kú (eszű!) vi­lág. Lé­tünk lé­nye­gét örök­ké el­na­pol­ja va­la­mi. Pec­hünk­re; egye­sek sze­ren­csé­jé­re.
Egy­ből el­buk­ni, el­süllyed­ni, vagy csak meg­szé­gye­nül­ni – vég­ze­tes „meg­ol­dás”. Ilyet még Lu­ci­fer sem áhí­tott: csak úgy le­ta­szí­ta­ni min­ket a szikláról!… Min­den em­ber éle­té­ben jö­het egy perc, a vak­ré­mü­le­té. („Zsupsz, le a mély­be!” Nem fel­tét­le­nül bal­eset idé­zi elő.) Vagy a ma­gá­nyé. (Hát aki ön­ma­gá­ban sem bí­zik? Ho­gyan is bíz­hat­na meg más­ban?) Az éle­tet szol­gá­ló láz – nem az, ami­kor gúzs­ba köt a be­teg­ség, és a szo­ba fa­lai meg­inog­ni lát­sza­nak. Nem be­szél­ve a láng­ban ál­ló vi­lág­ról.
Min­dig az er­nye­dés­től fél­tem, ir­tóz­tam. Azt hit­tem, elég az utol­só per­cig jó­za­nul, tisz­ta tu­dat­tal ki­tar­ta­ni. Od­vas föld hor­da­lé­kai le­szünk, így (meg­mun­ká­lat­la­nul) is, úgy is. Van, akit a gőg fal fel idő előtt, van, akit az agitátor… Ha­nyat­ló em­lé­ke­zet, va­ku­lá­sig le­épü­lő fe­le­dés. Még ha a test atom­jai to­vább re­zeg­nek is: vi­gasz­nak ke­vés. Les­he­ti­tek az áru­ló – vagy csak a meg­al­ku­vó – élet szé­gye­nét.
2005. no­vem­ber 8.

Ami­kor az év
a leg­sem­mi­lye­nebb

Kasztenedben a „moly­pil­lan­gó naf­ta­lin­ban rü­he­lő­dik”. Mi hi­ány­zik hát? A nyu­ga­lom? (Egy el­ső­kö­te­tes ver­se­lő az ár­nyék il­la­tát ke­re­si.)
For­tyo­gá­sunk s ez a fél­mez­te­len gya­nak­vás a hét­köz­na­pi hor­da­lék előtt.
A „leg­ci­vi­li­zál­tabb év­szak­nak” ne­vez­te va­la­ki. Mi­kor egy­aránt meg­köt a csont, az ideg s a ha­barcs.
S az ér­zel­mes to­rok egy­ből össze­szo­rul, és ki­szá­rad.
Van, aki sze­rint ilyen­kor „a sze­gény em­ber ci­pő­je ká­sát kér, és mez­te­len láb­uj­ja ki­fi­tyeg”.
Ko­pók­nak és haj­tók­nak ki­fi­ze­tő­dő va­dász­idény. Va­la­mi­kor ne­mes kürt har­sant
Jól­le­het nem csak a ku­tya ku­nye­rál most egy tál ételt.
Ész­re­vét­le­nül te­lik meg a szín­ház, igaz; ha­bár min­den­ki sza­bad­je­gyet akar.
Kar­cos a hang, s a kis­kocs­mák hor­dói gyak­rab­ban kon­ga­nak üre­sen.
Az el­ázott ka­szá­lón be­süp­ped a láb, s a szél, mint zseb­met­sző kö­vet.
A nyo­mo­rult ka­puk és bás­tya­fa­lak kö­zött ten­gő­dő fi­a­tal­ság szá­má­ra sincs me­nek­vés. Csu­pasz ké­mé­nyek, füs­tös ge­ren­dák; a szá­nal­mas sze­rel­me­sek fe­je fö­lött in­da s fa­ág he­lyett ke­ser­nyés füst te­ke­re­dik.
„Idő s kül­csín csak ro­mot ha­gyott”.
Mi­kor a ci­ga­ret­ta­füst­től a fo­gak­ra vas­tag nyák ra­gad.
Csu­pasz szem­öl­dök, fi­tye­gő bőr, pú­pos­sá tört váll, ki­szá­radt em­lő. A gyat­ra rő­zse ko­rán el­lo­bog.
Mi­dőn hom­lo­kun­kon tar­tó­san meg­ül a sö­tét­ség, akár a kór­ház­ud­va­rok ól­mos ár­nyé­ka.
Mi­kor már csak az üveg­há­zi cik­lá­me­nek hisz­nek a nap­su­ga­rak ra­fi­nált bók­já­ban.
Mi­dőn kincs az il­lú­zió. A var­jú­raj­zás­tól el­bo­rult lát­ha­tá­ron el­vész a gon­do­lat, s ha­ma­rabb fel­is­mer­jük, hogy kár­ho­zot­tak va­gyunk.
Kát­rá­nyos íz tör föl a mély­ből, de azért bor­zon­gat va­la­mi ti­tok­za­tos és meg­ne­vez­he­tet­len.
A lá­pon édesbelű nád su­sog. A mé­la­bú is méz­édes le­het.
Ami­kor a sá­padt ar­con a pa­rázs fé­nyé­ben föl­iz­zik, amit fél­re­is­mer­tek ed­dig az em­be­rek.
Le­ta­rolt le­ve­lek, frá­zi­sok, akár­csak a ru­gal­mas­sá­gunk fo­ka.
Ami­kor az idő sod­rá­ba len­dí­tő va­ló­ság is a le­han­golt­sá­gig unott.
Sá­ros si­ká­to­rok­ban, egye­te­mi au­lák ív­fény­ében, ba­bér­ko­szo­rús köl­tő­óri­á­sok szo­bor­ta­lap­za­tán a lom­pos­ság, a de­ka­den­cia az úr.
A há­rom­száz­hat­van­öt na­pos esz­ten­dő­ben so­ha ki­lá­tás­ta­la­nabb hur­col­ko­dás; megnövekedett gáz­szám­la.
So­ha ri­de­gebb asz­falt­szi­get, szá­nal­ma­sabb kis­ka­to­nák, vagy sze­mér­met­le­nebb ál­lam­fői ígé­re­tek, ha­zu­do­zás.
Mi­dőn a múlt em­lé­ke­ze­te csör­gő avar a lá­bunk alatt.
Mi­dőn az er­ké­lyig föl­hal­lat­szó üvöl­tés nem más, mint a tö­meg­hisz­té­ria gyá­szos össz­hang­ja.
S a hi­va­tás csak mint „lakk­fé­nyű, ara­nyo­zott, bí­bor­ru­há­ba du­gott báb”, el­úsz­ni lát­szik a nagy­vá­ros­ok iszo­nyú for­ga­ta­gá­ban.
Ami­kor alu­szé­kony a szer­ve­ze­tünk­ben rej­lő din­amit, és túl­teng ben­nünk a nát­ri­um, a ká­li­um, a ned­ves szén meg a nosz­tal­gia.
Ami­kor könnyeb­ben be­vett anek­do­tá­vá vá­lik az, hogy „csak az em­ber tud szenvedni… és ké­pes er­re a nagy­sze­rű­ség­re!”
Mi­dőn a kul­tú­ra ra­gyo­gó em­lék­tá­ra in­ga­tag­nak tű­nik. Mo­csa­ra­sabb­nak.
Ami­kor a víz las­sab­ban fo­lyik med­ré­ben, mint egy ki­lenc­ven éves ag­gas­tyán vé­re. S meg­sza­po­rod­nak fel­szí­nén az úszó pöttyök, pör­se­né­sek. A mo­csok.
Az im­boly­gó dél­utá­ni ho­mály­ban sem­mi pom­pa; gub­basz­tá­sunk szo­bánk­ban nyo­masz­tó, mint az agó­nia.
A ki­lá­tást el­ta­ka­ró köd­ben kör­vo­na­lunk, mi több: ka­rak­te­rünk is je­len­ték­te­len­nek, ko­mi­kus­nak tet­szik. Véd­te­le­nek va­gyunk.
„Hívd ha­za a ha­lált” – szó­lít­ja fel a köl­tő, tán a Teremtőt(?)…
Dög­lött idő­tes­tek előt­tünk a plac­con.
2005. no­vem­ber   
Az el­sza­ka­dás
koc­ká­za­ta

A tér ful­la­dás­tól óv; vagy meg­tart, vissza­tart? At­tól füg­gő­en, hogy a gon­do­lat elő­re­sza­lad, a jövő(!) fe­lé re­pít, vagy be­léd ha­tol­va, ki tud­ja, hol, mi­lyen mé­lyen áll meg, mint a nyíl­vessző.
Vagy a múlt len­ne az, ami a leg­több em­bert visszatartja?… Ha az em­lé­ke­zet len­csé­je el­ho­má­lyo­sul, kér­dés: elő­hív­ha­tó-e az a „mennyei” tér: a ha­za?! Ez az oka egy­ál­ta­lán, hogy van (még!) és kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó-ír­ha­tó?
Mind­egy, ön­ként sza­kad­tál el ott­ho­nod­tól, vagy kül­ső kö­rül­mé­nyek ha­tá­sá­ra. A vágy nem ko­csi­ke­ré­ken vagy szá­gul­dó vo­na­ton ér cél­ba; le­gyen az akár útmen­ti kocs­ma, vagy egy ele­gáns ho­tel res­ti­je. Ám több­nyi­re uta­zás köz­ben tör­té­nik va­la­mi, ami­től el­ámulsz – ön­nön ter­mé­sze­ted más­sá­gán is, nem csu­pán az anya­gén. Igaz is: egy üze­net­re vár­ni ne­héz el­nyűtt fo­tel­ban, rá­dió­hul­lám­ok ve­szett, mér­ge­ző kö­ze­gé­ben: hogy hát­ha meg­ér­ke­zik az időparancs?!…
Ősi kül­de­tés­tu­dat. A de­le­je­zett (világ)űr arany­po­ra. A ter­mé­szet (a Te­rem­tő) koz­mi­kus hí­vá­sai!
Hol van már a né­hai (bárány)hit, az égi fé­nyé, mi­sze­rint az em­be­rek egy­ügyű­en bol­do­gok le­het­nek. (A káini – vagy in­kább ál­la­ti – öl­dök­lés, a nyo­mor, az ön­pusz­tí­tás meg­annyi ré­me csak rá­adás.) Az Ég és a Föld, mint két egy­más­ba si­mu­ló te­nyér, összetartozik… Mind­ez a na­iv hi­szé­keny­ség a rég­múl­té; vissza­for­dít­ha­tat­lan, akár az élő­lé­nyek evo­lú­ci­ó­ja. Az anyag struk­tú­rá­ja még a tu­do­mány kö­nyör­te­len szi­go­rá­nak fé­nyé­ben is per­cen­ként mást mu­tat. A szel­lem (már a tu­do­mány di­a­da­la előtt) el­vág­ta sa­ját köl­dök­zsi­nór­ját.
Ki­ne­ve­ti a Ha­lál An­gya­lát. A ha­lál nem Is­ten át­gon­dolt aka­ra­ta.
A vál­to­zás esé­lye. (Hol „az in­nen és az on­nan eredője”?)… De a ha­lan­dót meg­kí­sér­tő is­me­ret­len ör­vény­től ki véd meg ezek után? A sem­mi­lyen-kor­ban.
Fel­fog­ha­tat­lan or­szág­ban hon­nan, ki­től jö­het még üze­net? S a kop­la­ló ván­dor­nak ki főz há­rom­per­ces lágytojást?
A kísér/l/tetidő (lásd: be­bú­to­roz­ha­tat­lan ga­lak­ti­ka!) haj­na­lán nincs le­he­tő­ség el­sé­tál­ni bár öreg köny­ves­pol­cod előtt. A ká­osz­ban nem csak a für­dő­szo­ba rossz víz­csap­ja cso­rog. Az Ópe­ren­ci­ás ten­ger az ágyad­dal együtt el­so­dor­ja bé­kés ál­mo­dat.
Se­hol egy pont, a ma­gas­ban egy meg­fog­ha­tó szik­la­fok, ami­re fel­akaszd di­vat­ja­múlt vagy di­va­tos ka­la­po­dat.
Bosszan­kod­ni, szen­ved­ni, re­mény­ked­ni, két­ség­be­es­ni, mo­dor­ról fe­cseg­ni, az asszony­test for­má­i­tól meg­nyu­god­ni ön­tör­vé­nyű ott­ho­nod­ban; meg­ren­dül­ni, per­sze, a sem­mi előtt job­ban le­het.
Az óce­án­ra nyí­ló kép­ze­let­ből a ró­mai csa­tor­na­rend­szer éssze­rű­sé­ge, s még mi min­den ki­esik.
Az uta­zó böl­csebb lesz, me­ré­szebb, „koz­mo­po­li­tább”. Ma­gá­ba néz­ve is jó­val töb­bet lát meg, mint a pusz­ta rész­le­te­ket.
A gö­rön­gyös út a se­bes­ség­ben el­tű­nik. De ugyan­az a por ra­ko­dik le min­den­kor s min­de­nütt. Emul­zi­ón át­ha­to­ló fénnyé vál­va meg­érin­te­ni a zse­la­tin­ba der­mesz­tett rétegeket?… Épp­olyan il­lú­zió – ha nem is ön­gyil­kos ter­ror­cse­le­ke­det –, mint fel­éget­ni-fel­rob­ban­ta­ni a tér­fo­ga­tun­kat vé­dő le­ve­gő ha­tá­rát.

Er­dei lak­ban
sze­lí­dí­tett Sár­kány

                     Pászkány Ár­pád­nak,
                     ko­holt név­nap ürü­gyén
A vá­ros fö­lött csil­lo­gó ke­reszt, vagy csak egy er­dei bo­gár mo­hos szen­té­lye. Oly­kor (egy kü­lö­nös él­mény ha­tá­sa alatt) mint­ha át­lé­nye­gül­nénk; nem ugyan­az az em­ber ér­ke­zik meg, aki út­nak in­dult. Le­het vég­te­le­nül sö­tét­egű az az út.
Mint­ha más sze­mé­lyi­ség te­kin­te­ne ki hom­lok­rán­cok mö­gül, más bő­ré­be búj­va kö­vet­nők a vé­let­le­nek, a fel­té­te­le­zé­sek lánc­so­rát, amely né­ha túl messzi­re ra­gad­ja az el­mét.
Egy bű­vös tér­ben állsz. Lá­bad­ban, ka­rod­ban, ágyé­kod­ban, egész tes­ted­ben más­ként áram­lik a vér. S az is, ami ki­áram­lik be­lő­led: vágy, el­szánt­ság, vagy csak nyu­ga­lom. Ami­nek nin­csen, nem is­mer­he­tő fel a ha­tá­ra, az tű­nik a leg­ígé­re­te­sebb­nek, a leg­iz­gal­ma­sabb­nak. Ami va­la­hol túl­mu­tat az egy­sze­rű meg­ér­té­sen.
Le­fe­lé, föl­fe­lé, ka­nyar­gó­san is van út, nem csu­pán a har­mó­nia ará­nyok­ra ké­nyes kö­zép­út­ja ve­zet­het el a vég­te­len­hez. Nem elég a kár­tya­asz­tal­nál a rit­ka sze­ren­csé­től fel­nye­rí­te­ni; vagy akár a tü­kör előtt sa­ját meg­nye­rő vo­ná­sa­ink lát­tán. Tö­rek­vés és cél rit­kán fe­dik egy­mást. S van, ami­kor a lát­vá­nyos si­ker má­so­kat vagy ön­nön­ma­gun­kat be­ár­nyé­ko­ló koc­ká­za­tok­kal jár; ha nem egye­ne­sen vi­szo­lyog­ta­tó.
Mind­ezt egy er­dei há­zi­kó (va­dász­lak) ab­la­kán ki­pil­lant­va gon­dol­hat­nád végig… Mi­e­lőtt ké­sőn hul­ló, el­sár­gult, vö­rös­be ját­szó fa­le­ve­lek sű­rű­jé­ben gá­zol­va el­hagy­nád az áhí­ta­tos hely­színt. (Föld­ben s agy­ban dö­röm­bö­lés se­hol. Föl­ocsúd­ni pity­mal­lat­kor álom­or­szág­ban; azok a nem is olyan haj­da­ni fel­hőt­len vil­lás­reg­ge­lik a P.-kúrián!… Ér­ke­zett-e va­la­mi­lyen hír Ki­dé­ből?) Ami­kor szük­ség­te­len ki­nyi­lat­koz­tat­ni (hát még ki­ve­re­ked­ni!) a bé­két. Egy len­gyel nő köny­vé­ben ol­vas­tad nem­rég, hogy nem fel­tét­le­nül vé­res harc­ban kell le­győz­nie Szentgyörgynek a Sár­kányt. Mind­egy, hogy a bűn ter­mé­sze­tünk tar­to­zé­ka vagy sem, van, ami­kor a rossz, a fe­nye­ge­tő rém már kép­te­len a ron­tás­ra. És elég, hogy­ha nem ad­juk ol­csón a bő­rün­ket. Ha nem ad­juk meg ma­gunk.
Ki tud­ja, hány­szor tűnt már úgy, hogy az em­be­ri fej­lő­dés a jó fe­lé ha­lad? A ret­te­gést ki­vál­tó dú­lás, pusz­tí­tás kí­sér­té­se-kí­sér­te­te örök, de több az esé­lyünk, ha gyar­ló ön­ma­gunk­kal szem­be­néz­ve s -szállva har­co­lunk az (el)esendő vi­lág­gal. Nem fel­tét­le­nül az ül­dö­zés, a meg­ve­tés, a gyű­löl­kö­dés, a le­szá­mo­lás a cél­ra­ve­ze­tő. Az öl­dök­lés ösz­tö­ne min­den ne­mes in­tu­í­ci­ót ki­öl az ide­gek­ből. S jól­le­het a fel­épí­ten­dő új rend messze áll majd az el­kép­zelt­től, a tö­kély­től, ak­kor ra­gad el min­dent tő­lünk a (ben­nünk) su­nyí­tó Sár­kány, hogy­ha megint a fé­le­lem az úr.
Össze­ga­ba­lyo­dó bel­ső ár­nyék­in­dák sű­rű­jé­ben hi­á­ba is ke­res­sük a ha­lál gyö­ke­rét.
2005. no­vem­ber

Mi mi­től vá­lik
em­ber­te­len
ki­hí­vás­sá?

Mennyi­vel könnyebb volt a ter­ror év­ti­ze­de­i­ben vé­de­kez­ni a „fer­tő­zés” el­len, mint a li­bi­kó­ka-de­mok­rá­cia ide­jén, ami­kor az em­be­re­ket nem a nyílt erő­szak kény­sze­rí­ti rá a ved­lés­re, ar­ra, hogy va­la­mi­lyen kül­ső (az er­köl­csi pa­rancs kény­sze­rét sem­mi­be ve­vő) kény­szer­nek en­ged­ve si­es­se­nek ki­cse­rél­ni bő­rü­ket, meg­győ­ző­dé­sü­ket. A kü­lön­bö­ző pár­tok gya­nús „át­jár­ha­tó­sá­ga” is okot ad­hat né­mi ag­go­da­lom­ra. Ám egy a Ká­dár-rend­szer­ben – az 1956-os „bű­ne­i­ért” – több évi fog­ház­ra ítélt ér­tel­mi­sé­gi em­lé­ke­zé­sét ol­vas­va, a le­tűnt bű­nök és bűn­tu­dat új­ra­ját­szá­sá­nak passzív ta­nú­ja­ként, a fel­is­me­rés döb­be­ne­te után egy­faj­ta irigy­ség fo­gott el (nem a ra­gyo­gó stí­lus, a bra­vú­ros és szel­le­mes tá­la­lás mi­att): szí­ve­sen „fel­vál­lal­nám”, át­ven­ném em­be­ri és írói di­a­lek­ti­ká­ját – nem csu­pán a ma­gam és nem­ze­dé­kem, de akár a bé­kés te­he­tet­len­ség­ben ver­gő­dő, a ro­ha­dást nem, vagy alig ér­zé­ke­lő if­jú utó­dok ne­vé­ben is.
„Vé­de­kez­ve a fer­tő­ző anyag, el­len ki­zár­tam ma­gam­ból magamat.”… Van, aki, per­sze, eb­ben a lé­lek­ke­mé­nyí­tő ma­ga­tar­tás­ban – ítél­ke­zés­ben? – túl kí­mé­let­len, „em­ber­te­len” ki­hí­vást, mi több: gő­gös („hen­ce­gő”) fel­sőbb­ren­dű­sé­get fel­té­te­lez. (Nem fel­tét­le­nül a szel­le­mi em­be­ré­ét. A meg­szen­ve­dett múlt ter­hén kí­vül – „a bör­tön­évek nem úsz­ha­tók meg gyó­gyít­ha­tat­lan se­bek nél­kül”, sze­ren­csé­re, nem min­den­ki lesz ideg­roncs vagy er­köl­csi hul­la! – más, ge­ne­ti­kai okai is van­nak en­nek a ma­ga­tar­tás­nak min­den bi­zonnyal.) „A baj az – mond­ja az (író)áldozat – …gyakran el­dönt­he­tet­len, hogy meg­öl­tünk-e va­la­kit, vagy sem… A mai há­bo­rúk­ban sen­ki sem tud­hat­ja, hogy si­ke­rült-e gyil­kos­sá vál­nia.” A bé­kés hét­köz­nap­ok egy­re tűr­he­tet­le­nebb bi­zony­ta­lan­sá­ga mon­dat­ja ezt ve­le (és ve­lünk). A ci­vi­li­zált ál­la­mok tör­vé­nyei épp­oly kö­nyör­te­le­nül vissza­él­nek a de­ma­gó­gi­á­val – va­la­hány­szor a de­mok­rá­cia hur­ka te­ke­re­dik az ál­lam­pol­gár­ok nya­ka kö­ré –, mint ahogy a dik­ta­tú­ra a fi­zi­kai kín­zá­sok­kal meg az éles­töl­té­nyek­kel. Töb­bek közt az­ál­tal is, hogy „fel­je­len­té­si kö­te­le­zett­ség­gel ter­he­lik meg” ön­tu­da­tos pol­gá­ra­i­kat. A szép-új-világhoz dör­gö­lő­dő ún. sza­bad ál­la­mok  tit­kos­szol­gá­la­ta­i­nak ha­za­fi­as szlogeneket to­vább­ra sem mel­lő­ző pro­pa­gan­dá­ja sem­mi­ben sem kü­lön­bö­zik a be­sú­gás­ra épült szo­ci­a­lis­ta ön­tu­dat sok-sok nagy- és kis­ál­la­má­nál.
Kör­kö­rös fo­lya­mat ez: min­den lát­szó­la­gos tár­sa­dal­mi me­ta­mor­fó­zis el­le­né­re, ön­ma­gun­kon – bel­ső mo­ra­li­tá­sunk ősi (a ben­nünk szunnya­dó vagy be­lénk ne­velt) pa­ran­csán kí­vül sen­ki sem véd­het meg, a vég­ze­tes fer­tő­zés kö­vet­kez­mé­nye­ként, a ránk erő­sza­kolt kény­szer­cse­lek­vés­től és a csalódástól…
P. s. Bár­mi­lyen ér­té­kes do­ku­men­tum ke­rül­jön is a ke­zünk­be, a ma­gya­rá­zat ben­nünk van.
A kint fe­lej­tett,
s ben­ne te

A kint fe­lej­tett vö­dör­ben meg­fa­gyott víz; a lép­cső­ház rossz sza­gú le­he­le­te. A kur­ta na­pok vi­gasz­ta­lan hal­pik­kely-fé­nye. Az egy­más el­len in­du­la­tos­ko­dó ba­rá­tok, a foj­tott ke­se­rű­ség, mint fog­ban a fe­ke­te lyuk.
Hol a hó­pi­hék el­nye­lé­sé­nek fa­lánk örö­me? A rozs­dás csa­tor­ná­ról le­csün­gő jég­csap­ok? A za­jos hó­go­lyó­csa­ták, a láz, korcsolyaélek kény­szer­gör­bü­le­tei a be­fa­gyott fo­lyón? A hó­vi­ha­ros es­té­ken a ter­mé­szet­tel küz­dő lé­lek s a sej­tek­be fa­gyott idő tit­ka­i­nak vat­ta-sű­rű köd­le­gen­dái, akár­csak az örök­re el­il­lant göm­böc­me­sék és a faggyú­szag?
A ke­rí­té­se­den át­má­szó, pin­ce­aj­tó­dat föl­fe­szí­tő, té­li nyu­gal­ma­dat fel­dú­ló tol­vaj is­me­rős ár­nyé­ka, vagy csak egy éh­sé­gét csil­la­pí­tó ide­gen. Kor­hadt pad­lás­grá­di­csok nyi­kor­gá­sá­ra fel­ri­adt szo­pós bé­bi; ma­gá­nyos vén­sé­gek szőr­ös aj­ká­ról vagy aranyjános-bajsza alól el­le­sett hát­bor­zon­ga­tó (so­ha­sem de­rűs és sza­va­hi­he­tő­en szok­vá­nyos) his­tó­ri­ák faj­ta­lan­ko­dó kö­zön­sé­ges kan­ca­ném­be­rek­ről vagy bes­tiá­ru­mok­ban meg­örö­kí­tett két­fe­jű, öt-hat vég­ta­gú ör­dö­gi ál­la­tok­ról, el­lo­pott vagy össze­cse­rélt hí­res cse­cse­mők­ről, föld­alat­ti rej­tek­hely­ük­ből fél­év­szá­za­don­ként elő­tö­rő, ku­ruc os­to­ru­kat kí­mé­let­le­nül csat­tog­ta­tó szépapádkorú betyárokról…
Fe­szül a fris­sen sült há­zi­ke­nyér hé­ja, fo­ga­id kö­zött ro­pog­ta­tod, úgy­szin­tén a tö­rök­mé­zes meg az ör­mény bo­de­gás meseízű nya­lánk­sá­ga­it. Hogyhogy nem ma­rad édes a túl­élők éle­te az egy­re sza­po­ro­dó gyász­nap­ok után?
Le­győ­zött (hús-vér) is­te­nek aján­dé­ka – hát ennyi len­ne az élet?…
Aki­nek jut ide­je ar­ra is, hogy vé­gig­gon­dol­ja a gyak­ran bú­csú­nél­kü­li pil­la­na­tot a sö­vény­sza­kál­las té­li éj­sza­ká­ban? S az el­ke­rül­he­tet­len ta­lál­ko­zást Va­la­ki­vel, aki egyet füttyent (le­het, még annyit se tesz), és a gá­la­es­tek nyílt vi­lá­gos­sá­ga s a ki­vég­zé­sek su­nyi sor­tü­ze vég­képp el­tű­nik sze­münk elől?!…
Ha ab­ban a más(ik)világban is te ma­gad le­szel, te­o­ló­gus menny­szak­ér­tők buz­gal­má­tól kö­rül­dong­va, vár­hatsz-e tény­le­ges meg­vál­tást? (Ki­vár­ni, amíg fel­en­ged a te­tem, s szennyes ár he­lyett a Tej­út so­dor to­va?)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében