Nagy Koppány Zsolt új novelláskönyvére
Kezdem úgy, ahogy nem illik: magammal. Én emiatt a Nagy Koppány Zsolt miatt nem írok prózát. Remélem, most jól érzi magát. Abból indulok ki, hogy egy normális íróember eleve nem írhat mást, mint amit maga, normális nem-íróemberként, szívesen olvasna. Ugye ismerős az érzés: ej, de jó lenne, ha nem én írtam volna: milyen szívesen elolvasnám, csak úgy, mint bárki más! Nos, én pont ilyen prózát akarnék írni, mint ez a Nagy Koppány Zsolt, és az, hogy ő teszi a dolgát, helyettem, nekem roppant kényelmes. Megszabadít valamennyi önemésztéstől, hajnali hányingertől – ahogy tudom, vesegörcstől is. És ennek az általa elvégzett piszkos munkának a végeredménye: az enyém, mindenkié, csak az övé nem, mert tőle a sors eleve megvonja azt az érzést, hogy rácsodálkozhasson ezekre a novellákra. Úgyhogy először is köszönöm Zsolt, csak dolgozz tovább, szenvedj, én olvasok, jó ez így.
Nyolc vagy kilenc éve ismerem Kolozsvárról. Mint egyetlen prózaíró a költők között, a szuterénben, a kiadó raktárában lakott, és könyvekből vetett magának ágyat. Nem mondanám, hogy védőborítókkal takarózott, de másként: írd és mondd. Könyveken aludt. Az a szuterén volt a fiatalkorunk, az ő szállása volt mindannyiunk munkahelye és világot jelentő első szuterénje, ahol könnyű volt kitűnni. Mindig úgy képzeltem, hogy én megírom a verseit, amiket ő akarna, ő pedig megírja az én novelláimat. Mert valamelyikünk úgyis kasszát robbant egyszer. Tudjuk, hogy egyikünknek sem sikerült. Ráadásul mostanában mindketten egyre többet halljuk, hogy hej, de fiatal vagy, szinte előtted az élet – de abból, hogy szinte, meg hogy már örülünk ennek, tudjuk, hogy nem vagyunk azok. A begyűjtési szakasz véget ért nőkből, barátokból, inspirációkból, az alaprajz megvan – kb. innentől jön a fölélési szakasz. Gondolom én.
Ezért zavaró, hogy ez a Nagy Koppány Zsolt még mindig meg tud lepni. Mert nem ver sátrat, ahogy ilyenkor kellene, hanem még mindig fel tud próbálni és le tud vetni alkotói alapállást, lelkesedni tud értük és meg tudja unni őket. Még mindig begyűjt. Huszonkét novella – vagy tizenöt nyelv, szemlélet és csel. Honnan került ekkora padlás? Honnan a hadsereg, ami lehetővé teszi az expanzív gazdálkodást a nyelv területén? Hogy lehet, hogy eltervezek egy olvasmányélményt (amit, ugye tehát, ő Béríró Sebestyénként helyettem ír meg), és én mást kapok? Miféle béríró az ilyen? Műveli, vonszolja, húzza maga után az ügyfeleit. Hogyan hozhat olyan helyzetbe, hogy tetsszen is? Hogy kényszeríthet arra, hogy a novellák olvastán én magam is azt higgyem, hogy még mindig nyitva előttem a világ? A válasz valószínűleg annyi, hogy csak. Valaki repülni tud, valaki meg ehhez ért.
Egy helyen viszont tévedett. A Karinthy-nyelvezetű Nagy Endre-imitátor konferansz ceruzájának hegye mégsem törik ki az utolsó vonal előtt, mert még dolga van: tényleg meg kell csinálni a nagy művet. Ahogy én gondolom, ez a könyv a területváltó-letaroló nomád gazdálkodás utolsó rúgása – ez a Nagy Koppány Zsolt pedig nemsokára megáll egy medencében, körülnéz, és otthon érzi magát.
