Testvérem Mehmed,
az élet korsóját nem emberi kéz tölti üríti, száraz levélként engem is messze hordott a sors. Itt maradtam és a kán előtt hiába is védeném magam, inkább egy történetet mondok el, amit Erdel tartomány hegyei között hallottam Íszá próféta 1680. évében.
Mint az már lenni szokott, ez a történet is egy férfi és egy nő története. A férfi középmagas, egyenes testtartású, de napja már a hegyek csúcsán túljutott, haját a dér belepte, a másik föld árnyékai lépdelnek tekintetében. Ő a Dervis, aki IV. Mehmed Giráj seregéből eltűnt és azóta sem hallottunk felőle. A felhők rétegein, a már indulni készülő első hópelyhek között, emberi fül által mindezidáig nem hallott hang szüremlik át, és a férfi a Próféta szavait hallja. Átszellemülten néz a szürke és teljesen közönyös felhők felé. A hang egyre nehezebben érthető, távolodik, már csak a szél surrogását hallani az időközben esővé enyhülő havazás cseppjei között. A férfi fejére húzza kaftánját. A kopott menyétszőr gallér alatt, ekkor nézhetnénk először a szemébe, de senki se csodálkozzon, ha nem sikerül mert: „hamarabb kapod el a repdeső darázs fulánkját, mint egy igazi dervis pillantását.”
A pícsi padisah arcán se láttam annyi fenséget, mint a Dervis homlokán átfutó mély barázdák között (a szeme alatt lefutó két éhezési árok szinte párállott az érzelmek hevétől).
*
A pícsi padisahhoz nehéz eljutni. Ott ülhetsz napokig a Fehér Bárányban, vagy az Arany Struccban, a hajóhíd mellett, anélkül, hogy bárki is szólna hozzád. Eszed, amit adnak, kevert bort iszol, mert a vizük egyszerűen ihatatlan, nézed a város falait, és arra gondolsz, bárcsak olyan szerencséd volna, mint Ahmed agának, akit Gonzaga herceg még színházba is elvitt. Aztán ha Lipót császár, pícsi padisah színe elé kerülsz és a leveleket átadtad miközben arra is jutott időd, hogy megfigyeld a padisah húsos, lefittyedt alsó ajkát, mehetsz poklokra, vagy éppen oda, ahova a pícsi kutyák kívánnak küldeni.
*
Mennyire más érzelmek töltik meg a lélek poharát, ha a Dervis arcát veszi szemügyre, mert a Próféta igazságát hirdetve, arcvonásai finomabbak lettek Szinani mecsetjének karcsú vonalainál is. Nem csoda, ha a lány, aki hamarosan belép a történetbe, harmatosan, ahogy csak Bahcsiszeráj rózsái harmatoznak a kelő nap fényében, amikor az első sugarak elérik az Aleviz Kaput – nem csoda, ha a lány is szép volt, és pillantása még a kelő napnál is tündökletesebb. Mert életem poros irháját már a halál porolja, holnap már hamuvá leszek a sivatagban, de én, Kültaze aga, a kán követe, bízvást állíthatom, hogy földi asszonyban akkora szépséget még nem láttam. Pedig, jóval a történet ideje után találkoztam vele, amikor (a környékbeliek azt mondják) már csak a hajdani szépségnek még a ráncok sűrű, sötétlő völgyein is átszivárgó fénye tartotta életben. A lány, aki nővé érett, asszonnyá lett, gyermekeket szült, leélte életét, legvégére ért sorsa fonalának, Íszá házában kapott menedéket. Mi is ott húzódtunk meg. A hideg jégfogú fenevadjai elől csak Íszá háza védett bennünket. Mi pedig ültünk némán, hallgattuk az öregasszonyt, aki újra és újra elmondta a történetet, egy másik, fénylő koronájú asszony szobra előtt.
A lány, aki fáradt szemünk előtt belép a történetbe éppen a nyári mezők harmatjára gondol, apjára, aki eltűnt, és bátyjára, aki a Krímből, Sudak száraz dombjai közül, már évek óta könyörög váltságdíjért, amit a megroppant család képtelen előteremteni.
A lány hátát nem görnyesztik a gondok, a baj és bánat ólomsúlya még könnyedebbé teszi lépteit, hosszú köpenyének szegélye csak néha súrolja az egyre nedvesebb, de már régóta felgyülemlett avart. Minden mozdulat száz kecses ugrás, zerge-vidámság.
A lány, nem látja a férfit, és a férfi sem látja a lányt, a lassan sűrűsödő sötétségben csak az öregasszony hangját hallani. Íszá jele előtt még égnek a gyertyák.
A lány fülébe húzza vadmacska szőréből varrott süvegét. Felnéz a felhőkre. Azok szürkén és közönyösen néznek vissza rá. Hangot hall. Rögtön megérti, hogy Íszá próféta hangját hallja, de csak gyengén, és töredezetten, nem érti szavait. A tisztáshoz ér ahol, két éve egy részeg apródot tépett szét a medve.
Az apród szerette a lányt és szenvedett, a lány nem is sejtette, de a medve tudta. Az apród szívét három darabra tépte a vadállat éles, hatalmas karma. A késő ősz ritmusai közt, apró rágcsálók, bogarak kezdték bejárni a lélek üresen hagyott lakását, két éhes hiúzkölyök végezte el a munka nagyját. Tavaszra már csak a vékony, fehérlő csontok között fénylő, ezüst markolatú tőr jelezte a szerelmes apród tragédiáját.
A férfi még nem látja a lányt, és a lány sem látja a férfit. A férfi összecsavarja a szőnyeget és az iszákjába rejti. Még egy tőr sincs nála, ha jönne a medve. Látja a dühöngő Mehmed Giráj arcát, aztán Erdel tartomány megfutó vezérét. A Krím felé tartó rabok arca szürke, kifejezéstelen.
A csupasz ágak és a felhők mozgásából, az esőcseppek betűiből bárki megtudhatja mi a történet folytatása, bárki, ha éppen akkor ott van. De ha nincs ott, akkor csakis itt, e levél betűi fölé hajolva láthatja a férfi és a nő arcát, ahogy ott állnak Erdel tartomány és Kara Bugdan országának határán. Egy apró zavaró tényező elég lenne ahhoz, hogy a történet visszatérjen a kihasználatlan lehetőségek országába, de a völgy torkolatában még nem jelenik meg a holnap hajnalban érkező lovascsapat, és a mókus is csak délután ugrik át a lány melletti ágra.
*
Régen jártak erre Batu dicsőséges hadai, de az emberek elhúzódnak mellőlünk, gondolom, ha nem lennénk követek, ezek az otromba parasztok előszednék a vasvillákat és ránk rontanának. De János pap, Íszá házának őrizője kedvesen fogad, sajtot ad és kenyeret. Szegény vidék, ezt mondja. Alacsony, sovány, tekintetében nem tűz lobog, fénye még annál is erősebb.
Az öregasszony hangja egyre rekedtebb, Erdel és Kara Bugdan országának határán erősödik a szél.
*
A férfi ismét hangokat hall, de a hang ezúttal belülről jön. Lovak patája csattog a szívben. Először lépésben haladnak, aztán gyorsul az iram, egy almásderes nagyot horkantva a csapat élére tör, lovasa előrehajolva nyomokat kémlel a hóban. Hirtelen megálljt parancsol, a ló két lábra ágaskodik, és a Dervis szíve megáll egy pillanatra.
Ez az egyetlen pillanat éppen elég ahhoz, hogy kitavaszodjon, apró sárga virágok jelenjenek meg körülötte, évek teljenek el, ebben az egyetlen, csak a kívülálló számára röpke pillanatban. A közeli völgyben ház épül, a ház mellé malom, a malom lassan megáll, lapátjait benövi a moha. Három ismeretlen katona lép a házba, a férfi kardot ránt, mint a régi időkben, fáradt tagjai ez egyszer még megcselekszik amit meg kell tenni, így is sebesülten ér ki a tornácra, Az egyik oszlophoz támaszkodik és látja, hogy fiait már hurcolja is tovább egy lovascsapat. Aztán már csak egy íj húrjának halk, de mégis egyértelmű hangját hallani, és a halálos pontossággal kilőtt nyílvessző sebesen közelgő surrogását.
A nő, aki még leány inkább, lassú léptekkel indul tovább. Az apród tisztásának túlsó felére érve lódobogást hall, egy fáradt mén habzó szájú nyerítését. A fák között megreccsen egy ág, és a nő, aki még leány inkább, megpillantja a férfit. Magasnak látja és derűsnek. Nem látja a kaftán alatti ősz hajszálakat, csak tavaszi rétet lát, apró, sárga virágokkal, és egy malom mohos lapátját, amelyről apró énekesmadár száll le a patakpartra.
A férfi nem látja a lányt, de megérzi a közelségét, hallja a hosszú köpeny surrogását, a lépteket, amelyből már sejti: egy asszony jár a fák között. Nem emeli fel tekintetét, csak halkan, de jól érthetően, megszólal Erdel tartomány nyelvén, és a nő nevét kérdi.
*
Íszá próféta 1680. évének tavaszán IV. Mehmed Giráj komor arccal ült a trónteremben, fülembe súgta a titkos üzenetet, amit csakis a pícsi padisahnak mondhatok el, miközben megérintem a kaftánja szegélyét. Három év múlva, ez volt az üzenet. A pícsi padisah úgy tett, mintha nem is hallaná szavaimat, a fogadtatás hűvösebb volt mint valaha. Az ajándékos ládát ki se nyittatta, a lovat, amit hoztunk meg se nézte. Győrig kísértek, mint máskor, de szalmát már nem kaptunk az utolsó állomáson, a fogadós is elfelejtett tüzet gyújtani. Jobbnak láttuk, ha nem haladunk tovább északnak, és Erdel tartomány felé fordítjuk lovainkat. Felkészültünk rá, de Allah kegyes volt, és nem esett bántódásunk, igaz, nem is fogadtak sehol. Láttuk, hogy lovasok követnek bennünket, de amikor közel értünk Kara Bugdan országához, azok is elmaradoztak.
Ott háltunk meg, ahol tudtunk, a szegényes szobákért is sokat fizettünk, amíg ide, egy eldugott faluba értünk. Még fogadó se volt, az emberek szótlanul, komoran néztek ránk. Így húzódtunk be Íszá házába, ahol csak János papot találtuk és a nőt, aki már akkor is ott térdepelt, a fénylő koronájú asszony szobra előtt.
*
A nő nézi a férfit, elmosolyodik, kacagni kezd, közelebb jön és megáll a férfi előtt. A szürke és közönyös felhők alatt csak ezt a nevetést hallani. A férfi megérzi a nő leheletének mézes illatát és ráemeli tekintetét. A nőt nem érdekli a férfi neve, lehúzza fejéről a kaftánt, átöleli és beletúr a dervis őszes, már gyérülő hajába. Sokáig állnak így, aztán a férfi lassan, vontatottan, beszélni kezd. Nekik csak néhány percnek tűnik, de évek telnek el. A család néma, elutasító, aztán egy napon a lány öregapja bort hoz és a dervist Íszá házához kíséri. Napokig nem tudni róla semmit, de amikor visszatér, azonnal látni, hogy arcán az éhezés két komor árka, feloldódott, megszelídült.
*
Az asszony szavai elhalkulnak. Még látni a malom mohos lapátját, amikor rémült parasztok rontanak be Íszá házának ajtaján. Kardot rántunk, a parasztok idegesen magyaráznak valamit. János pap megnyugtatólag emeli fel kezét, én már akkor tudom, hogy nem soha többé nem távozom innen. Kilépünk a ház elé és szótlanul nézzük, ahogy az 1680. esztendő decemberében fénylő csillag vágtat át az éjszakai égbolton. Visszanézek az asszonyra, és észreveszem, hogy Íszá rámosolyog a térdeplőre, aki békésen, bölcsen lehunyja szemét.
