Elnyugvás
(Rast)
Csak mikor nyugodni térek, a fáradtságot akkor érzem,
A végtelen úton tartó vándorlás elevenen tartja a szívem.
Lábaim nem vágytak pihenni, hideg hiábavalóság helyben állni.
Hátam nem érezte a terhet, a vihar hátulról segít, továbbkerget.
Szállásra leltem egy szénégető szerény lakában,
Ám nyugodalmat égő sebeim miatt nem találtam.
Te is, én szívem, vad és viharosan dúló harcod után
A csöndben alattomos féreg fájó rágását érzed sután.
Magány
(Einsamkeit)
Miként derűs égen baktat bánatos felhő,
Míg a fenyők koronájában leng lanyha szellő,
Úgy húzom lábam, úgy vonszolom utcámban magam,
Boldog életeken át egymagam, ha köszönök: hasztalan.
Ó, az ég milyen tiszta, s a világon mennyi fény, ó!
Mintha most is vihar dúlna, csak én vagyok oly elhaló.
A szélkakas
(Die Wetterfahne)
Szép kedvesem házán a szélkakassal játszik a szél,
Ám ő fütyül szegény hontalanra - rögeszmémben ez él.
Így a szélkakas inkább a ház büszke címerét nézi,
Nem keres a házban hű női tekintetet, mely igézi.
A szél a szívvel is játszik - mint ott kint a háztetőn, nem oly hangosan,
Miért kérdezik, mi szomorít, mi bánt, gyermekük gazdag menyasszony, az ám...
Fagyos könnyek
(Gefrorne Trenen)
Arcomról fagyos csöppek csordulnak le,
Mintha feddnének, szemeimet mért sírtam tele
Ej, könnyek, fájó könnyek, langyos könnyeim,
Mért meredtek jéggé, mint harmat hűvös gyöngyein?
Hisz mellkasom mélyéből oly izzó forróság tör ki,
Mintha a tél minden jegét fel akarná olvasztani.
Dermedtség
(Erstarrung)
Léptei nyomát a hóban hasztalan keresem,
Hol egykor a zöld rónán ő volt a kezemen,
Csókolnám, olvasztanám a havat, a jeget -
Forró könnyeimmel -, meglátnám a földet, a földet.
Hol találok virágot? Hát zöld füvet?
A virágok meghaltak, a pázsit fakó, sápadt.
Semmilyen emléket nem vihetek magammal innen?
Ha gyötrelmeim hallgatnak, ki beszél róla nekem?
Szívem már-már halott, benne hideg merevség a képe
Ha felolvad szívem, képe is szétfolyik, kipereg belőle.
Zsidó Ferenc fordításai
Wilhelm Müller: (1794-1827) Viszonylag kevéssé ismert romantikus német költő, kinek nevét elsősorban a kor zenéje élteti tovább: verseit főként Schubert és Schumann zenésítette meg. Az alábbi versek Egy semmibe vezető út huszonnégy állomása (24 Stationen eines Weges in Nicht) című hosszabb ciklusból valók. A ciklust egészében megzenésítette a költővel szoros barátságban álló Schubert, a romantikus dal német nagymestere.
