A Batthyány-kormánynak már megalakulása után szembe kellett néznie az erdélyi unió körül csoportosodó problémákkal, amelyeknek több elágazása és csomósodási pontja volt. Az egyik a Partium helyzete és visszacsatolása Magyarországhoz, aztán az erdélyi politika segítése abban, hogy az uralkodó hívja össze a rendeket, és hagyja jóvá az erdélyi törvényjavaslatokat, miközben a belső rend és az ország védelme nap mint nap új feladatokat rótt a kormányra.
Észak-Partium (Kraszna, Közép-Szolnok vármegyék, Kővár-vidék és Zaránd egy része) visszacsatolásának kérdését Wesselényi Miklós vetette fel és szorgalmazta nagy kitartással. A Partiumot az Erdélyi Fejedelemség korában csatolták Erdélyhez, azonban jogilag sohasem olvadt be teljesen Erdélybe, bár követeit az erdélyi országgyűlésbe küldte. Tehát köztes terület volt Magyarország és Erdély között. Ez a kérdés a magyar politika előtt nem volt ismeretlen, hiszen már az 1830-as években foglalkozott vele a sajtó, a közélet. Wesselényi ugyan egy ügynek tartotta Erdély unióját és a Partium reincorporatióját, de taktikai okokból mégis jobbnak látta külön kezelni, mivel a visszacsatolást könnyebben megvalósíthatónak vélte, mert az az erdélyi országgyűlés megkérdezése nélkül elintézhető volt. Ezt az álláspontot terjesztette elő az 1833. évi pozsonyi diétán, de azt sem a felsőházi konzervatívok, sem Bécs nem fogadta el. Később azonban, 1836-ban ugyanaz az országgyűlés mégis megalkotta a Partium visszacsatolására a XXI. törvénycikket, de az sem kerülhetett akkor megvalósításra.
1848 tavaszán azonban Wesselényi elérkezettnek látta az időt terve teljesítésére s valóban Pozsonyban sikerült megszavaztatnia az uniót, külön azt is, hogy a Partium követei megjelenhessenek a magyar országgyűlésben, ugyanakkor Wesselényi – Szemere belügyminiszter közbenjárására – megbízatást kapott mint kormánybiztos a reincorporatió törvényes végrehajtására.
Mi volt a szerepe Batthyány miniszterelnöknek Wesselényi megbízatásában?
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen jelentős kérdés rendezése csak a felelős miniszterelnök előzetes beleegyezésével történhetett. Erre vall a már említett április 20-i levele Batthyányhoz, kifejtve véleményét az ország helyzetéről, 23-án pedig Szemere Bertalan belügyminiszter előterjesztést tett István nádornak a visszacsatolásról, s egy végrehajtó bizottság kinevezéséről, amelynek elnökévé Wesselényi Miklóst javasolta. A nádor az előterjesztést jóváhagyta és így Wesselényi a kinevezés birtokában tért vissza a Partiumba.
Szemere belügyminiszter május 2-án a kormány nevében leiratot küldött Wesselényinek, arra kérve őt, hogy „Belátás, tapintat és erély együtt” legyen, hogy a nemesség fogadja el a változtatások elkerülhetetlenségét, a nép pedig érezze a gondoskodást, ami meghozza a várt sikert, bár tudja, hogy „az elmék jelen lázas állapotában a közrendet és csendet nehéz fenntartani.” Szemere hangsúlyozta: „Öné a kötelesség, öné a megfelelő dicsőség a nemesi osztályt e törvény rendeleteivel megbarátkoztatni. Hol magasb tekéntetek előadása, a nemeslelkűségből és a megosztható, de ezáltal meg nem fogyatkozó szabadságból merítvék nem elégségesek, és hol az sem hat, hogy a nemesség az önkéntes tettel, melly azonban nem sokára megszűnt volna önkéntes lenni, világhírű dicsőséget hívott ki magának, hol mind ez nem hat, ott a gyakorlati élet fog szolgáltatni erősséget, tudni illik, hogy 12 millió nép ellenében a kiváltság belső háború nélkül nem volt fenntartható, hogy a kiváltság alapjai az idő folyásában megszűnvén, fenntartása az örök igazsággal ellenkezett; hogy a kiváltások további fenntartása már magát a tulajdont veszélyeztette; hogy midőn a nemesség a közös teherben egyenesen részt vesz, ez által a közvagyonosság emelkedvén, ennek hasznaiban is fog osztozni.” Végül kéri, hogy az úrbériség megszüntetéséről szóló törvényt a jobbágyságnak „különösen tisztán, szabatosan, kímélettel, de erélyesen magyarázza meg.„ Szemere értesült arról, valószínű nem kis részben éppen Wesselényitől, hogy a nemesség részéről bizonyos fenntartások, ellenvetések mutatkoznak a jobbágyság felszabadításával kapcsolatban, mert sokan a létüket féltették ettől a lépéstől. Wesselényi kapcsolatait felhasználva igyekezett a szilágysági nemeseket a kiváltságok eltörlésének elkerülhetetlenségéről meggyőzni, de a hangsúlyt az adott helyzetben, nem véletlenül, a volt jobbágyok meggyőzésére fordította.
Természetesen közismert, hogy Wesselényi a Szemere által hangoztatott elveket már évtizedekkel korábban könyveiben kidolgozta, s 1848-ban megvalósításukra törekedett. Ő a Partiumban megérkezése után sietett kijelenteni: a visszacsatolással a szilágysági jobbágyok felszabadulnak jobbágyi helyzetükből, éppúgy, ahogy ez Magyarországon már megtörtént, de a bejelentés nem hozta meg a várt sikert, emiatt a mozgalom lecsendesítésére fegyveres alakulatok igénybevételét is szükségesnek tartotta. Batthyány és Wesselényi politikája az úrbériség felszámolását illetően a reformkorban lényegében azonos volt, de megvalósítása 1848-ban mégis eltért: a miniszterelnök már márciusban sietett kihirdettetni Magyarországon a jobbágyok felszabadítását, Wesselényi viszont ezt össze szerette volna kötni az unió megvalósításával. Emiatt 1848 márciusában csak a jobbágyterhek könnyítését tartotta helyesnek Erdélyben és a Partiumban. Kormánybiztosként úgy módosította elképzelését, hogy a visszacsatolással együtt a Szilágyságban eltörlik az úrbéri rendszert, Erdélyben viszont az uniós országgyűlés mondja ki az úrbériség felszámolását. De az erdélyi országgyűlés késve, csak május 29-én ülhetett össze, addig Wesselényi igyekszik kormánybiztosi teendőit elvégezni, amiről május 11-én számol be Batthyánynak.
Érdekes, hogy a levél nem is annyira a Partiumról, mint a történeti Erdélyről szól, mert, amint írja, „Erdélynek Magyarhon s Corona számára meg vagy meg nem tartása forog kérdésben”, amelyről szólnia kell azért is, mert „ha közvetlen nem is, de közvetve nagyon is érdekli az én hivatalos körömet, mivel a visszacsatolás sikeres és békébeni végrehajthatása s a törvényes rendnek és engedelmességnek kötelességemben álló fentartása szorosan egybefügg azzal, hogy Erdélyben béke van-e, vagy parasztlázadás, minek ott szélén állanak.” Wesselényi tehát felmérte a növekvő veszélyeket, de ez nem akadályozta meg abban, hogy befejezze a Partium visszacsatolását, amelyről a következő jelentést küldte Batthyánynak:
„Miniszterelnök Úr!
Jelentem miszerént a vissza csatolt részbeli megyékben a törvényes rend és engedelmsség helyre van álitva. Az új polgárok most már nyugodtan viselik magokat; s az oláhok közt sincsenek az erdélyiekhez hasonló mozgalmak, sőt főkén s a csaknem mind oláhokból álló Kővárban is, a magyarok iránt minden jóra kész szellem mutatkozik.
Ezen jelentésem nem oly siető ugyan, hogy sürgönyt igényelne, de mégis azáltal küldeni helyesnek látám, mert Deák, Klauzál, Szemere és Eötvös Minister uraknak igen fontos és nagyon sürgető tárgyról kelle a végre irnom, hogy ők azt Önnek, a fenséges helytartónak s az egész Ministeriumnak igen sietve elébe terjesszék. Könyörgök önnek e végre haladék nélkül Ministertanácsot tartani, s nekünk az erdélyi országgyűlés tagjainak sietve választ adni, mert attól, hogy hamar és jó választ kapjunk, nagyrészt függ az Unió sikerülése vagy nem sikerülése.”
Alighogy kihirdette a Partium visszacsatolását, Wesselényi gondolatai már a május 29-re Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlésre összpontosultak.
Mivel az erdélyi országgyűlés összeülése késett, Wesselényi arra kérte Batthyány miniszterelnököt, hogy hívjon össze minisztertanácsot és határozzák el azt, hogy az erdélyi követek milyen feltételekkel jelenhetnek meg a július 2-ra kihirdetett (5-én megnyílt) pesti országgyűlésen.
Batthyány ezúttal is teljesítette Wesselényi kérését, összehívta a minisztertanácsot, amely meghozta az erdélyi politikus által óhajtott döntést. Ezt a miniszterelnök május 31-én közölte Wesselényivel: „… sietek főispán urat, a ministeri tanács határozata következtében értesíteni: miszerint a ministerium az ellen, ha talán a már megválasztott követek fognak a magyar országgyűlésen megjelenni, részéről semmi kifogást nem teend, – a választás módjára nézve azonban, azon kívül, mit a törvény rendel, semmi szabályozó utasítást nem adhat; nem kis mértékben óhajtván, egyébaránt, hogy ezen kérdés megoldásában az ottani lakosok közt minél csekélyebb súrlódás idéztessék elő.”
A válasz megnyugtathatta Wesselényit, hiszen az erdélyi követek (képviselők) nehézség nélkül megjelenhetnek majd júliusban Pesten. Közben az erdélyi politika is módosította álláspontját: részben az új választási törvény előírásai szerint, részben megyei választóbizottsági döntések alapján fognak Erdélyből követeket küldeni.
Lényegesen súlyosabb kérdésként merült fel az erdélyi országgyűlés összehívása, amely egyre késett, aztán az uniótörvény királyi szentesítése.
Az erdélyi országgyűlés összehívását halogató bécsi politika miatt Erdélyben egyféle ex lex állapot jött létre: a Gubernium ugyan egymás után hozta rendeleteit a rend fenntartása érdekében, de annak a régi rendszer hatóságai már nem voltak képesek eleget tenni, az újak pedig nem jöttek létre. Emiatt Wesselényi a helyzetet feltáró újabb sürgető levelet intézett Batthyány miniszterelnöknek május 11-én.
Batthyányi Lajos Miniszterelnöknek (…) Olly bajok léteznek Erdélyben, melyek annak felbomlását, megsemmisültét s oláh vagy muszka hatalom martalékává válását vonhatják maga után. A kormányzó Gróf Teleky igen becsületes jó és bölcs ember, de erély nélküli. A mostani körülményekben pedig erély egyedül az, mi a többi – bármi szép és jó tulajdonokat hasznosokká teheti. Működése a commendirozóiéval [Puchner] nem igen vágnak s hangzanak össze, s köztök, mint látszik, nincs jó egyetértés. Ebből foly az, hogy az országban lévő katonai erő kevés és gyenge (többnyire mind oláh és újonc) volta mellett a béke s engedelmesség fentartására múlhatlanul szükséges székely katonaság nem használtatik s nem használtathatik, mitől pedig lehet, hogy a legborzasztóbb parasztháború megelőzése vagy pedig kitörése és elharapózása függ.”
Wesselényi jól látta az Erdélyben fennálló zűrzavaros helyzetet: a parasztság széltében arról beszél, hogy minden változást a császár akarata ellenére tervez a nemesség s „nem akarja nekik kiadni a szabadságot, mellyet a császár már rég megadott.” Emiatt olyan intézkedésekre van szükség, amelyektől „a legborzasztóbb parasztháború” megelőzése függ. De sem a Gubernium, sem a gubernátor nem képes a rendet fenntartani, ezért teljhatalmú királyi biztost kell küldeni Erdélybe, olyant, aki „király képe”-ként jelenik meg. „Ez parancsolná – mint király vagy császár személyese, annak nevében a béketűrést s a nyugalmat ünnepélyesen és elhatározottan hirdetné, hogy minden, mi a felsőbbség részéről történik s parancsoltatik, az ő, tudni illik a király vagy császár akaratjából és parancsából történik; hogy csak úgy kapandják meg a szabadságot, ha magokat csendesen viselik.” De, teszi hozzá Wesselényi, az „eredménynek a teljes és feltétlen uniónak kell lennie főként a parasztságra nézve üdvös eredményeivel.”
Ezután tér át konkrét javaslatára: Perényi Zsigmondot, Vay Miklóst, vagy Vay Ábrahámot, esetleg Haller Ferencet ajánlja királyi biztosnak. Az említettek mind a korábbi ellenzékhez tartoztak, magas tisztségeket viseltek. Valóban, nemsokára Perényi Zsigmond Ugocsa megye főispánját nevezi ki Batthyány Erdély fő kormánybiztosának (akit gyakran neveznek királyi biztosnak is) majd később Wesselényi második jelöltje, Vay Miklós, azelőtt felvidéki kormánybiztos lép a helyébe. Nem vitás tehát az, hogy Batthyány miniszterelnök erdélyi politikájára Wesselényi Miklós nagy befolyást gyakorolt, mondhatni legfőbb erdélyi tanácsadója volt.
Batthyányt több más erdélyi politikus is informálta Erdély helyzetéről, így Kemény Dénes, Szász Károly államtitkárok, Pálffy János, a magyar országgyűlés alelnöke, Teleki Domokos Küküllő vármegye követe, s nem utolsósorban Teleki László, valamint Teleki József főkormányzó. Annak megemlítése is kérdéskörünkhöz tartozik, hogy az erdélyi politikusok, köztük Wesselényi, nem mindig a miniszterelnökhöz fordultak javaslataikkal, hanem Deák Ferencet, Eötvöst, Kossuthot, Szemerét kérték fel közvetítésre. Az sem volt ritka, hogy ugyanarról a kérdésről Wesselényi Batthyánynak, Deáknak és Szemerének írt egyidőben vagy majdnem egyidőben, hogy a kormányban nagyobb nyomatéka legyen kérésének.
Ezzel kapcsolatban egyenesen feltűnőnek találjuk Wesselényi közbenjárását azért, hogy a miniszterelnök Széchenyi Istvánt küldje királyi biztosként Erdélybe. Az történt ugyanis, hogy Perényi Zsigmond fellépését nem találta a helyzet súlyosságához mérve elég erélyesnek, s helyébe javasolta Széchenyit. „Ide erély kell és higgadt fontolás és számítás után gyors, szilárd eljárás. Perényi nem jelent itt meg eléggé királyi biztosi színben; mint csak ministeri biztos nincs és nem lehet az országban elég tekintéllyel s hatással, mert épen azon hittel töltötték el a bújtogatók az országot, hogy a ministérium csak azon pártnak orgánuma, mely a császártól elszakadt, s melynek élén István nádor áll, tehát ennek engedelmeskedni nem kell” – írta Deáknak 1848. június 9-én. Perényi helyett Széchenyit javasolja, aki szerinte kellő katonai ismeretekkel is rendelkezik, erélyes és határozott, ezért kéri Deákot, „fontold meg ezeket, szólj Batthyányval, minisztertársaiddal, főként Szemerével, közöld az eszmét Széchenyivel is.”
Két napra rá ugyanilyen tartalmú levelet küldött Wesselényi és idősb Bethlen János Batthyánynak és Szemerének. Batthyány minisztertanácsot hívott össze, s ott tárgyalták Wesselényiék kérését és megpróbálták rábírni Széchenyit, hogy vállalja el az erdélyi biztosságot, ő – sokat töprengve ugyan – de elhárította a kérés teljesítését. Hiába kérte Wesselényi is. Így esett a választás a koronaőr Vay Miklósra, akit – amint az előbbiekben már szó volt róla –, előzőleg Wesselényi javasolt volt alternatívaként Perényi Zsigmond mellé. Wesselényi egyébként megpróbálta befolyását érvényesíteni Vay erdélyi tevékenységében; mihelyt megtudta kinevezését: gyorsan tanácsadó testületet kívánt létrehozni számára, amelynek vezetőjéül id. Bethlen Jánost gondolta, de a körülmények másfelé terelték a magyar kormány erdélyi politikájának irányát. Ekkor már csökkent Wesselényi befolyása, Batthyány és a kormány inkább hallgatott Kemény Dénesre. De Wesselényi befolyása és kapcsolatai a miniszterelnökkel nem szűntek meg teljesen. Úgy látjuk, hogy különösen a nemzetiségekkel való megbékélés ügyében továbbra is érvényesült Wesselényi koncepciója.
Wesselényi már 1848. augusztusában törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűlés felsőházában, amelyben az egyházi autonómiát, a román nyelv tanítását és használatát a közigazgatásban ajánlotta az országgyűlés figyelmébe.
Wesselényinek „A román ajkúak ügyében hozandó határozata” a következő volt:
„A felsőház kifejezi, s az alsóházat is barátságosan felszólítja annak kifejtésére, miszerint a házak s az összes törvényhozás, a honunkban lakó különböző fajúak és ajkúak és azok közt az oláhok, vagyis román ok iránt rokon, testvéries érzettel viseltetik; velök a nemzet minden megosztható jogait szívesen megosztja, az alkotmányos közös szabadság s jog és kötelezettségbeli egyenlőség által, sorsukat úgy mint érdekeiket, a saját magáéihoz kívánja csatolni, s azokat az alkotmány oltalma alatt állóknak vallja. Ezen nyilatkozatnak testté tétele végett felszólítja a ház a ministeriumot: miszerint terjessze a házak elébe, mint törvényjavaslatot, a következőket: Törvényjavallat. A hon román ajkú polgárainak nyilvánult aggodalmai s óhajtásai tekintetéből rendeltetik:
1. § A görög egyesült és nem egyesült vallású polgárok a többi keresztény vallásokkal s vallásbeliekkel az egész honban egyenlő jogokkal bírván, az eddigi Erdélyben is az egyesült úgy, mint nem egyesült vallásúak, egyházi dolgaik felett a felelős ministeriumnak alkotmányos felügyelete alatt szabadon rendelkezhessenek.
2. § Ezen egyházi belügyek folytáról szóló jegyzőkönyveiket szerkezzék magyar és román nyelven.
3. § Elemi iskoláikban is a tanítás nyelve román lehet, a magyar nyelv a mellett taníttatván.
4. § A román ajkú községekben a falusi jegyzők által vinni kellető jegyzőkönyvek román és magyar nyelven szerkesztendők.
5. § A román nyelven írt kér-, köt- s más magán oklevelek mindenhol elfogadandók, hogyha latin betűkkel s ortográfiávaé írvák – mi a 2-dik és 4-dik paragrafusban érdeklett jegyzőkönyveket illetőleg is értendő.
B. Wesselényi Miklós
Azonban rövidesen bekövetkezett Jellačić horvát bán fegyveres támadása Magyarország ellen, s egyre inkább háborús állapotok alakultak ki, ami a védelem ügyét helyezte a magyar politika előterébe. Ennek ellenére azt is látnunk kell, hogy Batthyány továbbra is fogékony maradt, akárcsak Wesselényi, a román képviselők és a balázsfalvi küldöttség egyes tagjai által szorgalmazott nemzetiségi törvény iránt. Szeptember 19-én öt román politikus juttatott el javaslatot emlékirat kíséretében Batthyánynak. Batthyány késlekedés nélkül intézkedett: megbízta Kemény Dénes államtitkárt az ügy továbbvitelével. Az államtitkár már szeptember 22-én „a miniszterelnök nevében” felkérte Teleki Józsefet, az Unióbizottság elnökét, hogy a románok beadványának megtárgyalására „méltóztassék az unió iránt országgyűlésen választott bizottmányt még ma összehívni és megjelenésre tanácskozásközbeni részvétre felhívni azon románajkú egyéneket is, kik ezen bizottmányhoz a ministerium által pótlólagosan kineveztettek.”
Teleki József szeptember 23-ra hívta össze az unióbizottságot, amelyben valóban részt vettek az említett román politikusok is. Viták és kiegészítések után készült el a „Törvényjavaslat az Erdélyi románokról” című tervezet, már szeptember 23-án, amely biztosította a románok nemzetiségi és nyelvi jogainak fenntartását, nagyrészt a román tervezet szerint. De itt a tárgyalások megszakadtak, a román képviselők hazautaztak, az országgyűlés pedig ezután a védelem ügyére összpontosított. De ez már egy más tanulmány tárgya lehet.
Közismert, hogy Batthyány október 2-án másodszor is benyújtotta lemondási kérését, amelyet 3-án elfogadott a király, Wesselényi pedig szeptember 29-én elutazott régi gyógyhelyére, Gräfenbergbe. Akkor ugyanis az volt a kérdés, hogy vállalja-e Magyarország azokat a megalázó feltételeket, amelyet Bécs kiszabott: lemond összes eddig kivívott jogairól, vagy az önvédelmet választja és szembeszáll a fegyveres támadással. Ennek vezetését azonban nem vállalta Batthyány; ezután Kossuth vezetésével a forradalom átalakult fegyveres szabadságharccá.
Láttuk, hogy Batthyány miniszterelnök az Unió-törvény megerősítéséig főként Wesselényi Miklósra figyelt, aztán inkább Kemény Dénes belügyminiszteri államtitkár javaslatai befolyásolták erdélyi politikáját. Mindig a békés átalakítások érdekében cselekedett, amíg erre lehetőség volt, de nem volt hajlandó lemondani semmilyen törvényesen már kivívott nemzeti szabadságjogról. Tiszta ember, nagy jellem, rendkívül bátor politikusként a haza boldogulását mindenek felettinek tartotta. Mártírhalálával 1849. október 6-án ezt meg is pecsételte. Wesselényi Miklós, aki Erdélyt akarta megmenteni egy újjászülető, modern Magyarország keretében, ebben méltó partnere volt Batthyánynak.
