"Kezdetben a magasságból gyertyák hulltak."
Kereső  »
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 24. (494.) SZÁM - DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
HÓRÁK, RILÁK, METEÓRÁK,
Szőcs István
Nézőpont az angyal érkezéséhez
"Vadat és halat, s mi jó falat"
Demeter Zsuzsa
Struccfantom-vonatok Kocsárdon
Egyed Emese
Incipit
Rápillantás
Inga
Képek
AYHAN EY GÖKHÁN
És hallgatom a híreket
Léda Váradra készül
Töredék
Költészetem
Két ember
Szent Lajos király hídja
Szálinger Balázs
Én Béríró Sebestyénem
Karácsonyi Zsolt
Íszá mosolya
Wilhelm Müller
Versek
Egyed Ákos
Batthyány Lajos és Wesselényi Miklós (befejező rész)
Bogdán László
Levelek Lídiának, nem csak a ködről
Király Zoltán
versei
Terényi Ede
Műhelyjegyzeteim - Puer Admirabilis
Januári évfordulók
 
Bogdán László
Levelek Lídiának, nem csak a ködről
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 24. (494.) SZÁM - DECEMBER 25.

V.  A tanulság
(A tibeti barlang vázlataiból)

1. Este a fennsíkon

Amikor, már a sűrűsödő félhomályban
megérkeztünk a fennsíkra,
noha láttuk a barlang ásító torkát,
mégis úgy döntöttünk
(pedig voltak gyertyáink is,
még Firenzében szereztük be őket
egy kegyszerárustól, és erős fényű zseblámpáink is,
tartalék elemekkel, nem maradhattunk volna sötétben),
hogy másnapra halasztjuk a látogatást,
a barlang feltárását, és fáradtságunkra hivatkozva
mindketten féltünk, noha ezt nem ismertük be,
még magunk előtt sem,
tábort vertünk a fennsík délkeleti részén.
Mire állott a sátor, ránk hullott a sötétség,
feküdtünk egymás mellett, hanyatt
és önfeledten nézegettük a csillagokat,
ezeket a rejtélyes égi koporsószögeket.
Arra, hogy ebben az eszelős sötétségben
(sehol, még az Urubamba völgyében sem volt ilyen sötét!)
elbóklásszunk faágakat, gallyakat gyűjteni,
nem is gondolhattunk, utunk során egyáltalán
nem is láttunk fákat,
ezért is nézegettük döbbenten,
kissé meg is rendülve,
a fejünk felett kavargó
kénsárga és karmazsinvörös leveleket.
Honnan érkezhetnek? Egy másik világból?
A tibeti istenek ajándékai?
Borszeszlámpánkon főztük meg a teát.
Kétszersültet, sajtot rágcsáltunk hozzá,
És még sokáig néztük a kiszámíthatatlanul kusza égboltot,
sorsunk csillagtérképén az X,
a hold is hamarosan megjelent,
tébolyítóan vörös fénybe borítva a tájat.
A barlang ásító fekete szájnak tűnt.
„A végén még elnyel!” – suttogta Lídia hozzám bújva,
és félelmünkbe aludtunk bele,
a vörös Buddha fejre hasonlító hold álmunkba is elkísért.

2. Felriadás

Hajnalban Lídia kétségbeesetten
rázott. „Ricardo itt a köd, ébredj, elragad!”
Azonnal kiléptem sátrunkból. Néztem
az avas vaj szagú förtelmet. Árnyalat
sem színezte át, a hideg rázott, féltem.

Árnyakat észleltem, de nem voltak emberek.
Hallucinálhattam? Szólott egy harang.
De hol? Itt templomok sehol sem lehettek.
Hangot hallottam. Nem volt emberi hang.
„Most lettünk foglyai, édesem, a ködnek.

Ez magából többé – Lídia felzokog –  
ki nem enged, lenyel, meglátod, felzabál,
akár az árnyakat, harangot, fényt, hangot,
az árnyalatokat, mindenütt megtalál,
miért jöttünk ide kísértni a sorsot?”

„Talán még sincs veszve minden – nyugtatgattam,
felrémlett előttem a barlang setéten
ásító nyílása s kezét szorítottam –,
ha oda mehetnénk!…” „A ködbe fúlt réten? –
nevetett Lídia. – A ködbuborokban?

Mégis elindultunk, nyögve, botladozva.
Sejtettük merre van. Tartottuk az irányt.
A köd még sűrűbb lett. Éreztük titokban
mégse tarthat vissza. Most minden akadályt,
legyűrünk, utáljuk az avas vaj szagát,

emlékeztet a lámakolostorokra.
Ó, ha tudtuk volna, a barlangban mi vár?
Ész nélkül futunk a sátrunkba vissza,
várni míg eléri ködszörnyünk a halál.
S a felkelő nap fénye majd felissza.

3. A tünemény

Miközben a barlang felé botladoztunk,
az egyre büdösebb ködben,
az avas vaj szaga már-már fojtogatott,
felidézve a lámakolostort,
melynek évszázados, évezredes falai között,
ugyanez a számunkra kezdettől elviselhetetlen
szag terjengett, s ahova egy Peruban élő
tibeti szerzetes ajánlólevelével látogattunk el,
segítséget kérve kalandos utunkhoz.
Az aprótermetű, kortalan férfiú tar feje
szikrázott a fényben, amint ránk tekintett
és két csészét tolva elénk vendégszeretete jeléül
( mind a kettőben forró, avas vaj volt,
az isten háta mögött élő szerzetesek tápláléka!)
választékos angolsággal kérdezte meg:
„…de mégis, mit remélünk ettől a kirándulástól?!
Az a barlang veszélyes, és azt is tudnunk kell,
ha nem tud lebeszélni és minden fenntartása ellenére
mégis oda megyünk, fölöttébb különös
legendák színhelye. A térség babonás népei
meg se merik közelíteni, messzire elkerülik…”
„Ön hisz ezekben a babonákban, hiedelmekben?” –
kérdezte izgatottan Lídia, mire a láma,
elhúzva száját, rejtélyesen mosolygott.
„Ugyan – mondotta még – de tudnunk kell –
folytatta elnézve fejünk felett és látható élvezettel
kortyolt a bűzös kotyvalékból, amelyet mi
megkóstolni se bírtunk – muszáj elárulnia,
hogy az egész szent hegyet rejtett,
feltáratlan járatok szelik át.
Ezek egy része természetes barlang,
más részét olyan lények vájhatták a hegy
feneketlen gyomrába, akiket nem ismerünk,
akikről nagyon keveset tudunk,
de akik nem is valószínű, hogy
a mai értelemben véve emberek voltak!…
Egy társuk évtizedekig, egészen haláláig
élt abban a különös barlangban, egyedül,
hatalmas sziklával torlaszolva el,
a mélységbe vezető járatokat,
ahonnan időnként különféle,
nem emberi eredetű hangok is hallatszottak,
és valakik iszonyú erővel rázták a sziklakövet,
amelynek megmozdításához tizenhárom társuk
együttes gondolati erejére volt szükség!…”
A szerzetes aggódó arca jelent meg előttem,
amikor, átölelve Lídiát,
végre kiszakadva a köd fogságából,
beléptünk a barlangba, melynek nyílása
közelről is egy óriás ásító szájára hasonlított.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében