Szombati István
Félsz a nyártól, Ödi?
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 6. (500.) SZÁM - MÁRCIUS 25.

Judithnak ajánlom

 

Úgy látom, virrad. Nem ártana végre leszállni a földre, bár nemigen díjazzák a félszeg, dönteni képtelen embert. Gyula, a volt gimis barát, ha nem figyelek oda, időnként hátbavág: nem árt, ha ébrednél, özvegy Pókainé! Tudod, mi a bajod, kérdezi komoran, szúrkáló zöngékkel, az a bajod, Ödi, hogy bégetsz, mint egy bárány, mi lenne, ha próbálkoznál végre páros lábon állni? Ha úgy konganál, mint én, püfölöm a fejem, te se hőbörögnél! Ne túlozzál, Ödi, tényleg úgy gondolod, Krisztina nem látná, ha tűz lobogna benned? Makogok valamit, lógatom az orrom, mire Gyula haver megint okoskodik: azt hiszed, a vak ló nem húzná a terhét, ha pirinkót kevélyebb tudnál lenni hozzá?

Mint a hasfájósok, duzzogok magamban. Készülőben vagyok, a magzat se rúgkapál. A lehetőség szintjén igyekszem topogni... a beteljesülés felé. Ám ha „elkészülök”, tessenek rettegni; ígérem önöknek, pusztító tűz leszek! Úgy kezdem érezni, akkor már valakihez – remélem, Krisztihez – fogok kapcsolódni. Nem csak szerénységem, de az imádott leányka is szeretni fog engem! Meg fogom osztani...

– Mit fogsz megosztani? – kérdi a Gyula szeme. – Ahhoz, hogy megoszhass valakit, előbb rendelkezzél vele.

– És ha rendelkezem? Nem bírod elhinni, hogy nyakig lubickolok a forró szeretetben?

– Mi történt, Ödikém, melyik kútba estél? Krisztinának hívják? Sose féltél attól, hogy kimászik belőled? Mint a francia rúzs, ő már ismert „termék”, ő akkor is napozik, ha felhőrongyok csüngnek, minden íze üzen, akire csak pillant...

Úgy érzem, cidrizek. Ha Gyulát látom-hallom, mindig haragszom rá, bár meglehet, jó haver, segíteni akar. Miért lennék én kivétel? Miért kéne nekem azok csoportját hízlalni, akik az óvatosság oldalain állnak, akik sohase mernek ingoványba lépni? Miért óvod magad, ha kontúrok kopognak? Nem bírnál felfogni egy jelentősebb címszót, amit önmegvalósításként szoktak deklarálni? Semmit se akarsz még tudni az igazi létezésről? Tartalom nélküli, üresen kongó életben akarsz kéjelegni mindig? Milyen kapcsolatokra vágyhatnál így az imádott nővel? Nem látod még, öcsi, hogy illene már végre felfedezned magad? Vagy még úgy gondolod, nem adjuk a járt utat... Inkább a miocén korszakból szemléled önmagad? Úgy hiszed, barátom, akkor is mocoroghat benned a birtoklás vágya, ha türelmes birkaként pislogsz a kiválasztott lányra?

Ahogy körülnézek, olyan érzés szúrkál, megint szürkül a vágy. Nyakamon az este? Menjek zuhanyozni, ahogy reggel teszem, ha munkába indulok? Akkor lelkes vagyok. Bár állványon dolgozom, közel Szent Péterhez, nem árt puhának, ápoltnak lennem. Sercegtetek mindig, mint tinédzser koromban, ha nem látta nagyanyám. Abban reménykedem, hátha látom Krisztit. Mert ha nem dongják körül, ha nincsen itthon Gyula, engem is észrevesz. Mindig az építkezés felé rendezi az útját, mikor munkába megy az olasz varrodába.

– Megszorongattad már? – kérdezi kéjesen tar fejű mesterem.

– Maga nem azt tenné, ha vak lenne a neje?

– Ha zsozsót lát a mama, bármit tehetsz tőle.

– Én virágot veszek, Dezső bá’, a legszebb sárga rózsát!

– Nem félsz, hogy elhervad?

– Vízbe szoktam tenni.

– Pezsgős dzsakuziba? És hogyha elszárad?

– Akkor, akkor.... újat vásárolok...

– Milyet, Ödi fiam? – nézi bütykös ujját, s roppant rajta egyet.

Nevetek, nevetünk, kicsit kesernyésen.

Mivel félárván nőttem fel, Mamóka, anyám édesanyja vett a szárnya alá. Mint kotló a csibéit, féltett a héjától, pedig azt hiszem, önmagához képest jó férj volt az apám. De hát a kőműves, ha nem omlik a fala, mint szegény Kelemennek, ünnepelni szokott, nagy pohárból iszik. Aki, ismerte az anyám, hozzá hasonlított: halk szavú és gyáva, akár a nyulak, egyfolytában szalad. Bezzeg a papája! Izmos, tökös gyerek, mindig várat épít! Ez valahol igaz, de minek bálványozni, ha még a saját kuckójába bele se kezdett? Én, a „drága” fia, nemigen ismerem. Ha akad némi hasonlóság köztünk, legfeljebb csak annyi, hogy szeretünk piálni, ő Szeszkovics, én Cola-párti vagyok. Mivel a kis Mamóm a szenteket díjazta, sose próbált venni számítógépet, tanuljak olvasni, mondta, játszak egyszer-egyet! Így a faternek is hagyott pinduri kis esélyt: ha zsebpénzt akarsz, fiú, gyere, kavarj maltert, építész mindig kell.

Miután Mamóka is elment, akár Jézus Krisztus, feltámadt az apám. A kitiltott héja elkezdett járogatni hozzám. Alkalmi társát, valami csaposnőt, sose mutatta be. Ám egy nyári napon – nehogy elfelejtsem – becsengetett hozzám. Épp a kert végében voltam, egy falásnyi dzsakuzit próbáltam betonba álmodni. Egy ideig, mint kutya meg a macska, szemeztünk egymással. Ő kapcsolt be előbb: tudod-e, ki vagyok? Nem sok dilemma volt, az első csuklás után bólintottam felé. – Ha tudod, hogy ki vagyok, miért nem pattansz felém, Ödi?

– Ha meglesz a dzsakuzim, ígérem, pattanok!

– Rendben van, kisfiam – ritkul a csuklása –, én mindig hittem neked, amikor engedted. Csupán az nem tetszik, ha susmognak mögötted.

– Ha a fűnyíródért aggódsz, nyugi, nem adtam el.

– Igaz, hogy nősülsz?

– Ha úgy lenne, biztos tudnék róla.

– Pedig a rigók...

– Sárgák vagy feketék?

– ... olyasmit kántálnak minden kis csehóban, hogy kinézted magadnak Nyárádi Krisztinát!

– Ha a prófétát hallanám... – nyomok el egy sóhajt.

– Mi a hézag, Ödi?

– Talán Lantos Gyula.

– Az a gimis haver, az éneklő pacsirta?

– Te még elékszel rá?

– Azt hiszem, arra is, hogy volt egy csinos neje.

– Nem egy volt, fater, legalább kettő.

– Mi történt, meghaltak?

– Úgy tudom, elváltak.

– A fene a jó dolgát, még mindig ügyvédbojtár?

– Nem hinném, fater, úgy mondják, struktúrát váltott.

– Kutyasétáltató?

– Valami menedzser egy óriási cégnél. Huszonnégy órából, mint egy gyalogkakukk, harmincat úton van.

Harsányakat vakkant, miközben dörgöli az állát. – Neked, drága fiam, nincs kedved utazni?

– Miért cseszeget, fater? Adjak egy kis dohányt, akar még piálni?

Felkapja a vizet. Dühöng. Az egyik lapátba rúg. – Nem veszel komolyan?

Kiveszi tárcáját, s mint holdkóros a tetőn, kotorászik benne. Mikor megtalálja iratai között, boldogan emeli, lobogtatja felém: beutaló, fiam, a horvát tengerpartra!

Úgy teszek, hogy hideg, nem rezdül az öröm vértelen arcomon.

– Nem tetszik, Ödikém? Mi ez a hervadás? Miért húzgálod a szádat, mint egy infarktusos némber?

– Mondj egy bálnás viccet, biztos lubickolok.

– Láttad már a tengert?

– Kettőből találhatsz!

– Hány éves is voltál, amikor hármasban Mamaiára mentünk?

– Anyám szülés közben meghalt.

– Pedig akárhányszor mentem, őt akartam vinni.

– Nagyon kérem, fater, az emlékét ne bántsa!

– Akkor mi a szar lesz, nem kell ez az izé?

– Kit nyúzott meg érte?

– Nyertem.

– Kártyán vagy lottón?

– Egy hülye pályázaton.

Nem faggatom tovább, hagyok némi esélyt, ha neki kedvére van, üsse a vas végét! – Miért kell hezitálnod? Miért nem lazítsz pindurit? Ne félj, amíg odaleszel, vigyázok a házra. Mire visszajössz, ígérem, vizet is találsz majd a kicsi medencében!

Úgy tettem, hogy langyos, pedig már szikráztam. Legalább annyira, mint akit 220-ba dugnak. Alvajáró vérem injekciót kapott. Mint a kövek között botorkáló patak, csörgedezni kezdtem. Nem tudtam, hol vagyok, mi játszódik bennem. Egyszer lángra gyúltam, aztán citeráztam. Azt hiszem – jóllehet először –, mindkét pólus tetszett. Úgy éreztem magam, mint a hervadt pipacs, ha harmatcsepp puszilja. Csupán azt nem tudtam, hogy fogok festeni pipaszár virgáccsal, fekete boxerben? Hiába restellem, nem volt dolgos szerkóm, olyat sose kaptam. Vajon úgy lesz ott is, ahogy a filmekben, mindenki pucéron „kínálgatja” magát? Vigyek szemellenzőt, bújjak a homokba, ha meztelen némberek mutogatnak felém? Míg Mamóka pátyolt, szentek között éltem. Annyi volt belőlük aprócska szobájában, mint a Szent Lászlóban. Bár szuggeráltam őket, sohase vetkőztek. Szent Margit például, IV. Béla lánya, ruhában cidrizett, ha egy hordó vízbe nyomták...

Ahogy elment apám, kicsit felengedtem. Mint a dilkós srácok, ha jó feneket látnak, örömtáncot jártam. Előbb Jézus körül, aztán a kertben. Lássa, aki figyel, változik a gyerek! Figyelnél rám, világ, kérdezte a szemem, nyaralni megyek, méghozzá egyedül, a horvát tengerpartra!

Pedig repülővel mentünk, onnan a Volánnal. Ahogy közeledtünk, citerázni kezdtem: mi lesz, ha... Nem volt semmi kamu, hála az öregnek! Sőt, a félpanziós helyett négycsillagost kaptam! Picsi, pácsi, mohácsi! Akár egy süldő srác, a fellegekben jártam. A széles erkélyemről az Adria csábított hullámzó vizével, miközben valaki átszólt a szomszédos erkélyről: figyu, ifjú titán, beszélsz a nyelvünkön? Mivel magyarul kérdezett, buzgón integettem. Örömmel nyugtáztam, hogy egy kigyúrt srác és egy jó alakú nőci ölelgeti egymást. – Én is magyar lennék – próbáltam villogni –, nagyváradi vgyok!

– Akkor, ha kedved van, lépjél át hozzánk!

– De ne egyedül, öreg – mosolygott a kislány –, hozzad a párod is!

– És ha magam jöttem?

– Nagy baj akkor sincsen. Ha kinyitod a szemed, minden ujjacskádra csavarhatsz néhányat!

Annyit még megtudtam róluk, hogy szinte a Balaton mellől, Makóról jöttek. Valami marketben dolgoznak. A lány két évvel idősebb – én fordítva láttam –, az üzletlánc főnöke. Hogy ne értsenek félre, beteges fickónak, ledobtam a pólóm, hogy akár csak ők, félmeztelen legyek. Úgy látszik, gondoltam, ezeket nemcsak a meztelen napozók közt, a szobában is az éden szellői nyaldossák.

Mikor úgy éreztem, kezdetnek ez elég, hellóztam feléjük, s eltűntem a szobám hűvösében. Ők még, hogy engem bosszantsanak, továbbra is a „kirakatban”, a balkon legközepén nyalták-falták egymást egy-egy bikiniben. Mint egy kiszúrt tömlő, akkorát szusszantam: ha itt lehetne Kriszti... Csak képzeletben ölelt, míg ők a valóság tenyerén villogtak. Mivel vékony volt a panel, akár a szabad szél, sötétedés után is ingázott a hangjuk. „Kié a Jancsika, kérdezte a kislány nagyon édes hangon. Hé, már megint szunyálsz, elég voltam egyszer? Ha stagnál az állásod, hogyan játszam veled?” Azt hiszem, nem stagnált, mert a következő percben csókváltást hallottam. Ne is egyet, százat. Megyünk a perzsára, kérdezte a kislány, vagy pottyanni szeretnél, mint a tegnap este?

Remegve feküdtem. Ha mégis elaludtam, a jó testű lány mellett találtam magamat. Miért nyúlkálsz oda, kérdeztem zavartan, nem félsz, hogy megébred, hogy szétveri a képünk? Próbálj megnyugodni, puszilta a mellem, három repeta volt, engedd el magad!

Mikor a kielégülés érzése kezdett hintáztatni, megjelent Mamóka sötét ruhájában. Gyere, Ödikém! Míg leértünk a partra, fogta a kezemet, majd szigorúan mondta: ha nem akarsz megsülni, bérelj egy napernyőt! Mire visszaértem, azt hiszem, Mamókám a zimankóra gondolt, mert a fullasztó hőségben sárga garbót horgolt. Miért nem tapsikolsz, nem tetszik a színe, fessem sötétebbre? Nagyon jó, isteni, emeltem a kezem a mennyek országába, azért sötétsárga, hogy tartsa a meleget? Szemlesütve ültem, mert akár egy börtönőr, ötszáz szemmel figyelt. Merre nézel megint, nem sért a pucérság? Ha a homokban túrkáltam, bújtattam a lábom, akkor is süvített: a füleden ülsz, Ödi, nem hallod, lihegnek! Csak az úthenger volt... Itt, a tengerparton? Igazad van, Mamó, de ha se fel, se le, se jobbra, se balra, akkor merre nézzek? Keress gyerekeket, egy szép kis homokozót! Keresnék, Mamóka, te látol ilyeneket? Csend, legalább másfél másodpercig. Azok meg kicsodák, akik kergetőznek? A kedves szomszédaink, Mitolka és Lali, Makóról érkeztek. Akkor tudod mit, kisfiam, csinálj hátraarcot, hátha észrevesznek, értenek belőle! Próbáltam már, Mamó, de bármerre fordulok, mindig őket látom. Pszt! Mi történt, Mamóka? Csend lett körülöttük, látod, mit csinálnak? Bújocskáznak egy sziklánál. És?, emeli a hangját. Azt hiszem, Mamóka, a koitálás gyönyörét próbálják. Jól látod, Ödikém, pattan fel a plédről, hol a szemüvegem? Hová dugtad, csibész?...

Épp a legjobb résznél pattant ki a szemem. Mikor leszálltam az ágyról, rögtön észrevettem, hogy meztelen vagyok. Ha ezt az én Mamókám látná... Egyedül voltam. Ahogy felkaptam a boxert, rögtön megnyugodtam. Odaát kacagtak, Mitol volt élénkebb az éjszakai szeretkezés után, úgy láttam, kávéznak a szokott „szerelemben”. – Nem innál egy kortyot? – hajolt át Mitolka.

– Kösz, még ég a szemem.

– Az alvilágban jártál?

– Kirúgtunk a hámból – mondta a plafonnak, hogy ne lássák a szemem. – Az új csajom elcsalt. Azt kívánta tőlem...

– Ne áruld be, Ödi, tudjuk, mit kívánnak!

Mikor kapkodták a dresszük, kicsit felengedtem. – Foglaljunk helyet a kétpúpú sziklánál?

– Köszönöm, Mitolka, ma vitorlázni megyünk...

Nem sokkal utánuk magamra kaptam egy Pamelás pólót, s lobogni kezdtem, mint egy nőimádó. Mikor úgy éreztem, észrevett a világ, behúztam a nyakam, s akár egy tolvaj, macskatalpon mentem a homokozó felé. A kis gyerkőcök között nem muszáj vetkőzni. Sőt, „potyázni” is lehet, ha olykor oda robog egy-egy bébiszitter vagy aggódó anyuka. Ezek az apró, süldő gyereklányok még nem arra használják a gömbölyödő popsit, amerre Gyula barátom vágyai lobognak. Ha itt lenne mellettem, biztos okoskodna: a szexes játékokat korán kell kezdeni, mert sose lehet tudni, mit hoz a holnap, könnyelműség lenne úgy távozni az élők sorából, hogy szegényebbek legyünk egy izgató érzéssel...

Nem sokáig nézem a süldő szépségeket. Melegszik az idő, a szívem táján én is. Forró lett a homok és Gyula üzenete. Még lenne néhány napom, de valami azt súgja, iparkodjál haza! Ha nem lesz otthon a szívtipró, ráhajtok Krisztire! Huszonkilenc múltam, Gyula csak 28, és már kétszer is vált, én pedig... ki merjem mondani? Szóval... nem voltam úgy... se Krisztivel, se más gyöngyvirággal. Miért, kis bratyókám, hallom Gyula hangját, mert Mamóka nevelt, Szűz Mária lánya...

Mikor hazaértem, az öregem várt, bénán. Pontosabban nem várt, gyarló másnaposságát próbálta levetni. Azt hiszem, rókázott is kettőt. Mikor elejtette a sunyi jószágokat, fingott rájuk párat, utána böfögött, majd nem sokkal azután, akár egy viaszarc, simulni kezdett. – Ne törődj most velem – legyintett hanyagul –, ahogy helyrejövök, lelécelek innen.

Tudomásul vettem, le akartam lépni. Azt mondta, maradjak. Ha nagyon melegem van, a kert vége segíthet, kész van a dzsakuzi. Kösz, hogy megcsináltad, kaptam fel a szemem, mire az öreg srác kihúzta magát. – Gyulával beszéltél?

– Kellett volna, apám?

– Ide figyelj, Ödi, olyasmit gügyögött a ravasz Casanovád, hogy ha te is úgy akarod, megkegyelmez neked, lemond Krisztináról, átengedi neked...

Akár Csernobilban, robbant bennem minden. Szerettem volna a nyakamba emelni a glóriás világot! Hogy lássa az örömöm, szaltóztam egy nagyot. Nagyon kicsi híján a körcsillárom bánta. De ki a frászt érdekli, ha a szerelem bimbói rúgkapálnak bennem!

Ledobtam a pólóm, mentem a csap alá, nem nagyon érdekelt, hogy az öreg szeszkó kacarászott rajtam. Ahogy megmosdottam, besprayeltem magam, nyakkendőt kerestem, melyet nagyanyámtól, az idős Mamókától kaptam, az egyik évzáróra, mutassak valahogy a sötétkék öltönyben!

– Elment minden séród? – pillogott az öreg karikás szemével. – Tudod, hány fok van kint?

Tudtam, de aminek érdemes, adjuk meg a módját! Megvonta a vállát, mire én felkaptam. S mintha keringőznénk, perdültem néhányat.

– Viszed oltár elé?

– Ha sercegtetel kicsit, dobod a borostád, meghívlak téged is!

– Macskanyelv (így hívott, ha jókedűnek látott), tudod, én mikor álltam Szűz Mária elé?

– Mikor „legyártottál?”

– Akár egy cunami vagy ázsiai szélvész, rohantam Krisztiért. Nem sok szerencsével. Csak a kis kutyája hasalt a tornácon. Amikor észrevett, felugrott egy percre, csóválta a farkát. Nem muszáj kopognod, üzente  szeme, Kriszti nincsen itthon. Melózik megint, kérdezem az uszkárt, délutáni váltás?

Ez nyilván azt jelenti, meghúzták a vizsgán, visszament a gyárba. Mi a lóizéért ragaszkodik akkor a rohadt varrodához? Mit ígért a tulaj, az a kopasz fickó? Ha jól fognak tekerni, fizet túlórát is?

Ahogy mentem a gyár felé, egy nagy flaszterbe rúgtam. Az önsanyargatásnak lelkes híve voltam. Ha nem tudok rohanni, csak vonszolom a léptem, jobban megy az idő, nem kell ott topognom, zabálni a körmöm.

Néztem az órámat, kölyök volt az idő. Mikor fog sikítani a műszakzáró csengő? Miért nem hülyül itt senki, hogy múlassa az időt? Öreg nyanyó, hol vagy? Te, amikor nem kellett, mindig itt koslattál a hófehér botoddal: átvisztek, emberek, arra az oldalra, melyen látni lehet? Sápítozzak én is, mint az idióták, ha kényszerszerkót kapnak? Ha érezlek, Krisztikém, te miért nem lépel, miért nem próbálsz megmaradni bennem?

Ahogy megérkezem, a gyárkaputól jobbra egy gesztenyéhez állok. Jobb, ha nem lát rögtön, legyek meglepetés. Odébb kuka ásít, nem veszem észre. Pedig, lazább perceimben, eldobált flakonnal, sörösdobozokkal kezdtem el dekázni, múlattam az időt. Most az órát nézem, nem akar mozdulni. Mikor Krisztit várom, megáll az idő, szenvedéssel büntet. Szent László tornyán is annyi, amennyi nálam. Találj ki valamit, üzeni a szeme, vagy úgy gondolod, fiam, lépek én helyetted?

Intek a királynak, bocsánatot kérek. Ha nálad a tett döntött, itt mi lenne a nyerő? Láttad már, drágám? Itt jár el előtted. Mikor jó napja van, imát is mond érted. Egyszer én is bementem vele lelki templomomba. Ígértem neki, ha egyszer összeállunk, várakat építek Mamóka kertjében, azok lesznek az öröm bungalói...

Végre! Úgy hallom, van isten, visong az a csengő, mely a műszak végét jelzi. A szemközti parkból lopok egy szál rózsát. Ha Mamóka látná, letörné a kezem: nem félsz, drága Ödim, hogy látnak odafentről?

Tattara-tam! Harsonát kérek! Most lép ki Krisztina az olasz gyár kapuján! És ami igen fontos nekem, nem a kopasz tulaj gethes inasával, akitől olaszul tanul. Köldökblúzt visel, s azt a farmert hordja, amit tőlem kapott nyáron a születésnapjára. Ami mégse tetszik, hogy egy kövér bébit cipel a jobbján. Tizenkilenc éves, de ahogy elnézem, a duplájának látszik. Minek neki mankó, ha így is brillírozik? Nem bízik magában? Kevésnek érezné perzselő varázsát? Úgy érzed, Krisztikém, ha melletted a dagi, sokkal jobbnak látszol?

– Helló, Krémer Ödi! – integet két kézzel. – Eszedbe jutottam?

Eszembe? Nem éreznéd, kicsim, hogy folyvást bennem égsz? Vajon miért intett heves mozdulattal? A nyakába invitál? Próbáljak röppenni, ahogy Petőfi tette, mikor közeledett alföldi házukhoz?

Próbáltam a szárnyam, hiába, nem akart röppenni. Pedig Kriszti szeme próbált segíteni.

– Szia, drágaságom! – turbózom magamat, mire úgy veszem észre, szürkül a mosolya, fékezi a turbót: ketten vagyunk, Ödi, nem vetted észre?

Sajnos észrevettem, nyugtázom magamban. Ha nem restellném tőlük, arcon vágnám magam. Miért nam bírok egy percre olyan lenni, mint Gyula, a nyeszlett gimis haver? Miért megy a magzatvizem, ha késik a szülés? Kezdjük el elölről? Lehet ugyanoda másodszor is lépni, ahol előbb se sikerült? – Helló, Katin, helló Kriszti!

– Ez a beszéd, Ödi! Gyere, kapsz egy puszkót! Jól mondom, Katinka, te is így gondolod? – Miután megesik az „aktus”, odébb lépnek tőlem. – Remélem, Ödi, ismeritek egymást?

Mondjam azt, hogy sajnos? Zavarban vagyok, nyújtanám a rózsát, csak egy szálat loptam, akkor még nem tudtam, hogy Katinka is itt lesz. A kényszerű dilemmán egy zöld Audi segít, fél centire fékez csinos orrom előtt. – Helló, Ödi, helló, lányok!

Derült égből villámcsapás, a gimis haver, Gyula! Ahogy közelebb lép, szélesen vigyorog, mint egy fogpaszta-reklám. A lányokkal puszit vált, velem csak pacsizik, ahogy a csövesek szoktak, mikor füves cigit szívnak. Bókol a csajoknak. Nem viszi túlzásba. Énhozzám úgy beszél, hogy fáradt szemgolyóit Krisztin pihenteti.

A dilemmának vége, eldobom a rózsát. Pedig ha jól láttam, Katin mozdult érte.

– Értem jöttél, Gyuszkó? – mozdul felé Kriszti.

– Tudod, hány órát vezettem? Elvárnád tőlem, hogy veled kocsikázzam?

– Ha nem vagy nagyon fáradt...

– Azzal ne foglalkozz – hárítja el Gyula.

– Akkor?

– A barátaidat itt hagynád? – teszi ránk a szemét.

– Miért sajnálod őket? Nem vetted még észre, hogy már tűkön ülnek? Fognák egymás kezét, és... Jól beszélek, Ödi?...