Bogdán László
A kintrekedtek - befejező rész
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 17. (511.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

(befejező rész)

Anna felül – kibújik hálóingéből, s olyan hevesen csókol meg, hogy ismét összekoccannak fogaink, s érzem a vér fémes ízét a számban. – Egész este hallgatott szegény, egészen olyan volt a félrehajtott madárfejével, mint egy beteg holló...!” „És nem is hittem volna – simogatom puhán Anna haját –, hogy gróf Rettegit is személyesen ismerte – nyelvemmel izgatom Anna megmerevedő, málnaszemekre emlékeztető mellbimbóit –, hogy látta a Woyzecket, az öngyilkost, hogy néki is mondott verset.” Megérzem Anna kezét a combomon és remegve ismerem be, hogy az életben tényleg nincsenek véletlenek, ez a beteg madárra emlékeztető fehér hajú öregember végre szembesített önmagammal. „Csak tudnám, mikor – simogat Anna és elfúl a hangja –, hiszen meg se szólalt egész este, nem is beszélgettetek... Te sem szóltál senkihez egy szót sem, Jenő bácsi meg is kérdezte a konyhában, egy óvatlan pillanatban, hogy mi van, összevesztetek, avagy megkukult a kerge színészed?! S anyucikám is megkérdezte: haragszol valamiért, vagy mindég ilyen hallgatag vagy?... Egyébként beismerve azt is, hogy pillanatnyilag ez az egyetlen vonásod, ami tényleg kedvére van... Rokonszenves, hogy nem locsogsz össze-vissza, mint ez a kelekótya Jenő, hogy nem mondasz, ha kell, ha nem bárgyú és ostoba vicceket, hogy nem akarsz örökösen a társaság középpontjában lenni, mégis az az érzése, talán néha, mint most is, túlzásba viszed a hallgatást, noha ez, ismeretlen környezetben, még indokolt is lehetne, ha nem sugározna rólad valami ismeretlen fájdalom... Ha nincs úgy, édes leányom, ha csak játszik itten nekünk a te Attilád, akkor mindent visszaszívok (s elismerve, hogy valóban tehetséges színész, nem hiba, bűn lemondania a hivatásáról!) s azt tanácsolom, fejezd be vele minél hamarabb. Hiszen egy színlelő művészt egy életen keresztül lehetetlenség elviselni...” Egymással szemben ülünk az ágyon, jóga-ülésben, most még nem is érintjük meg egymást. És én, suttogom elveszetten, és annyira kívánom Annát, hogy elfullad a hangom, de elhatározom, most mégsem kezdeményezek, s rekedten ismétlem meg, „és te mit válaszoltál?” De Anna tudatáig bizonnyal már el sem jutnak szavaim, egyetlen pontos és célszerű mozdulattal, hanyatt dönt, hogy végtelennek tűnő percekre maradjon mozdulatlan ismét. Mellei ott harangoznak arcom előtt, az elszabaduló hajzuhatagtól semmit nem látok, érzem, hogy alig érzékelhető mozgásba kezd, miközben rekedten dúdol egy valaha hallott, valahonnan borzongatóan ismerős melódiát, amit egyszerűen képtelen vagyok azonosítani, végtelen mezőn suhanunk, örökre összekapcsolódva a madarakkal és a füsttel, valami tébolyítóan valószerűtlen narancssárga fényben, amely szétporlasztja csontjainkat és végérvényesen összeolvaszt bennünket. Nem, ennek nem lehet soha vége, mégis a kelleténél hamarabb vége lesz, mert egy halk de erélyes kopogás zökkent ki a kábulatból. Megmerevedünk, de még nem válunk szét, érzem Anna tehetetlen szorítását, boszorkánygyűrű – gondolom kábán –, mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? – „Mi van, mama? – hallom szerelmem rekedt hangját. – Baj van? Rosszul vagy?”. „Valaki jár az udvaron, kislányom – hallja a madárcsontú asszony álmos, fátyolos hangját. – Vitéz pedig ilyenkor soha nincs idehaza. A faluban lehet, biztos udvarol. Viszi a nagy természete... kódorog. Kérd meg Attilát, nézzen ki.” „Feküdj vissza, mama, kimegyünk!” – bontakozik ki az ölelésből a didergő Anna. Nevetni akarok, de rájövök, nekem is ütemesen koccannak össze a fogaim. Felugrom, kapkodva öltözöm és kimegyek a sötétlő szobából, végigbotorkálok a folyosón, az ebédlőn, nem gyújtok villanyt, neki is megyek egy széknek, éles fájdalom hasít a térdembe, kinyitom az ajtót, kissé megdöbbenek, hogy nincs kulcsra zárva, és máris a teraszon vagyok, leguggolva, a falhoz tapadva várok. Semmi zajt nem hallok, kábultan nézelődök, a holdat felhő takarja, nem látok semmit, nem észlelem az ismeretlen betolakodó mozgását. Hosszú percek telnek el, bal lábam elzsibbad, térdem sajog, arra gondolok, hogy talán első álmából riadva fel képzelődött szerelmem amúgy is rossz idegállapotban levő édesanyja, amikor hirtelen motoszkálás hallatszik az istálló felől. Megmerevedek, de képtelen vagyok eldönteni, hogy embertől vagy állattól, macskától, menyéttől származik-e az alig észrevehető zaj?! Az ebédlőben ebben a pillanatban gyúl fel a villany, és az ajtóban hosszú fehér hálóingében, zseblámpával a kezében megjelenik Anna. „Láttál valakit?” – kérdezi, s hirtelen futó lábak dobogása hallatszik, nyikorogva nyílik ki a kertkapu, Anna odavilágít, de az ismeretlen betolakodó árnya a fák közé vész. Azonnal felugrom én is, rohanni kezdek, de tudom, teljesen értelmetlen, akárki is volt a nem várt vendég, behozhatatlan előnye van. Lihegve dőlök neki a kertkapunak és nézem a sötétben foltokká, kivehetetlen torz alakokká átváltozó fákat. „Ha nem gyújtasz villanyt, talán elkapom – magyarázom bosszúsan a mellém érő, még mindég vacogó nőnek –, a fény és a hangod elriasztotta.” „Ne haragudj – simul hozzám bűnbánóan Anna. – Olyan gyorsan eltűntél a sötétben, hogy megijedtem, aztán az a csend, mintha a föld nyelt volna el, féltettelek!” Bezárom a kertkaput, átölelem és visszasétálunk a házba. A zseblámpa sárgás fényköre ki-kiszakít egy bútordarabot a sötétségből, valószerűtlenné téve a székeket, a szekrényeket s a szekreteren álló, meglepően nagy kínai vázát. „Ti nem zárjátok be éjszakára az ajtót?” – kérdezem érdeklődve, kétszer is elfordítva a kulcsot a zárban. „De, de bezárjuk!...”. „Mert most nyitva találtam, akárki is volt itt, a házba is simán behatolhatott volna!” Visszamegyünk a szobába, lefekszünk, de már semmi nem ott folytatódik, ahol abbamaradt. „De hogyan hallotta meg, mama, amikor bevette az altatót?” „Lehet, még nem vette be, az is lehet, atyáddal társalgott?! Vagy egy titokzatos hetedik érzéke ébresztette fel! Van ilyen.” „Nem is tudom – merevedik meg Anna. – Félek. Ki is rabolhattak, meg is gyilkolhattak volna? S ha arra gondolok, hogy a mama egyedül van, megőrülök a tehetetlenségtől.” „Ha kiabál vagy sikoltozik, meghallja epekedő szomszédja.” „Jenő bácsi? – nevet Anna. – De hát ő tök süket. Legtöbbször azt se hallja, amit neki mondanak... nemhogy... Azért is beszél annyit, hogy szégyellt és gondosan titkolt testi hibáját leplezze!...” „Reméljük, csak egy piti tyúktolvaj volt!” – igyekszem megnyugtatni, de Anna remegése nem szűnik. „Meghűltem – suttogja, nyakig magára húzva a takarót. – Ráadásul a torkom is egyre jobban szaggat.” Fölemelkedek, s magam számára is váratlanul kezdem el a ki tudja mióta nem ismételt szöveget, amit még húsz esztendeje hallottam a színművészeti főiskolán, és ami már akkor megejtett barbár szépségével:

,,Föld édesanya,
Teneked mondom először:
Ennek ez torkában
erős pörös torok,
Ereszködett torok – gyíkja.
Béka – levelegje,
Nyak – foga
Oszoljon, romoljon,
Benne meg ne maradhasson,
Erős, pörös torok – gyíkja,
Béka – levelegje,
Nyak – foga,
Disznó – szakája,
Kelevénye
Oszoljon, romoljon,
Istennek hatalmából –
Boldog anya
Parancsolatjával.”

„Ez mi volt?” – hallom szerelme hangját. Bájoló ének – suttogom, de már nincs kinek meg is magyarázni, Anna közelebb fészkelődik hozzám, lélegzete egyenletessé válik, szokása szerint azonnal elalszik, már én is az álom peremén egyensúlyozok, ingó toronyból akarnak kidobni, kétségbeesetten próbálok megkapaszkodni, amikor meghallom Vitéz ugatását, megérkezett végre a bajnok, a ház őrzője, gondolom még, nyugodtan aludhatok tehát, és közelebb simulva, a halkan, meghitten szuszogó Annához, két combja közé préselve bal kezem, azonnal el is alszom. Álmom, mint mindég, amióta együtt alszunk (a harmadik közös éjszakájuk ez, ki hitte volna?) mély és nyugodt, néptelen, széljárta mezőkön kóborolok, én vagyok a déli szél, könyörtelenül perzselek fel mindent magam körül, aztán szárnyas ló hátán repülök, egy hatalmas tó felett, egyre magasabbra emelkedek, közeledik a sugárzó-szikrázó napkoronghoz, de nem félek, hogy elolvadnak viaszból készített szárnyaim, a ló eltűnt, volt-nincs, gyanútlanul, boldogan emelkedek egyre magasabbra, hogy feloldódhassak a sugárzó fényözönben, hogy fénynyé válhassak én magam is, szikrázó, boldog fénysugárrá. „Maga már fenn van? – fogad a törékeny, kicsi asszony, amikor nyomomban az ugrándozó, csapzott Vitézzel (kis tétovázás után ő is bement a vízbe és megfürdött) visszaérkezem a folyópartról. Szokásom szerint hajnalban ébredtem, nem akartam zavarni a csendesen alvó Annát, kibontakoztam az öleléséből, s kezemben ruháimmal, lábujjhegyen óvatoskodtam ki az ajtón. Vitéz farokcsóválva fogadott, akkor még nem is sejtettem, merre megyünk, eredetileg a kertben akartam megvizsgálni a titokzatos behatoló nyomait, de nem látszottak áruló jelek, a fejveszetten menekülő idegen nyomait elmosta az éjjeli eső. Felvettem a vizes fűből egy almát, beleharaptam, sercegett a fogaim között, hátrasétáltam a kert végébe, és váratlanul, nem is túl messzire, megláttam a folyót jelző füzeseket is, s egy kiskaput, valószínűleg itt hatolhatott be  a látogató, talán a sértett Tóni lehetett, s terepszemlét tartott, mit lehetne elemelni, leshette a házat egész este, hiszen ahhoz, hogy bemerészkedhessen, meg kellett várnia, amíg Vitéz elindul szokásos kóborló körútjára. Három férfival is találkoztam a mezőn, amikor gondolkodás nélkül indultam a folyó felé, kissé furcsán, csodálkozással, vegyes idegenkedéssel néztek, láthatólag fogalmuk sem volt arról, hogy ki lehetek és hogy hová igyekszem, de buzgón adjonisteneztek. A folyóparton levetkőztem és gondolkodás nélkül mentem be a vízbe. Nem is volt olyan hideg, mint amilyennek gondoltam, szembeúsztam az árral s egyre a sugárzó fényözönre gondoltam, aki én voltam bizarr álmomban, aztán a maga körül mindent kiszárító, kegyetlen déli szélre. Vitéz egy ideig sértetten, majd kétségbeesve, ide-oda rohangálva szűkölt a parton, majd keresett egy helyet, ahol biztonságosabban tudja megközelíteni a folyót, lefetyelve ivott, bánatosan nézte a vizet, majd dühösen ugatta meg, végül egyre beljebb merészkedve ő is úszni kezdett, szembe a sugárzó napkoronggal... Egyszerre kapaszkodtunk ki a partra, s legnagyobb meglepetésemre (Vitéz dühös morgása figyelmeztetett már arra, hogy vendégük érkezett) ruháim mellett megláttam a kissé kapatos Tónit. ,,Mi lesz, ha elveszem a ruháidat, nagyokos? – tegezett le váratlan indulattal, és nadrágom felé nyúlt. „Próbáld meg” – nevettem és igyekeztem elkapni a szűkölő kutya örvét, de nem sikerült, Vitéz nekiugrott a riadtan hátralépő alacsony férfinak és a földre döntötte. Kiképzést kaphatott, mert szerencsére nem harapta meg. „Parancsolja vissza már ezt a fenevadat!” – könyörgött Tóni. „Azonnal, ha válaszolsz egy kérdésemre!” „Akár ezerre is.” „Te voltál az éjszaka az Annáék udvarán?” „Én nem – kezd el istenkedni Tóni. – Én egész éjszaka a Kék lagúnában ittam a pajtásaimmal, ők is tanúsíthatják...” „Így is jó – legyintek – , de ajánlom, édes Antalom, hogy ne próbálkozz, mert megjárod. Képzeld el, mi történik, ha otthon lesz Vitéz?” „Hol volt? – fogad, percekkel később, meglepetten Anna édesanyja. „Úszni voltunk.” – mosolyodok el. Hét óra van, a teraszon ülünk, a fényben, a rádió híreiben kiemelt helyen szerepel az oszét túszdráma, az orosz lapok egyre élesebben vetik fel Putyin felelősségét, az elnök népszerűsége, a veteránok nyugdíjának érthetetlen kurtítása miatt, amúgyis megingott. Hiába próbálja globálissá növeszteni és Al-kaida-akcióvá maszkírozni az iskolai vérengzést, minden szál Csecsen-földre mutat. Ideje lenne már rendezni az áldatlan csecsen helyzetet és befejezni a háborút. Hiszen ami az iskolában történt, bármikor, bárhol megtörténhet. „Ó, az erőszak – zárja el váratlanul a táskarádiót az asszony. – És mindég az árvák, a tehetetlenek, az ártatlanok szenvednek... Szereti maga a lányomat?” – vált hirtelen témát. „Látja, nem?” – zavarodok meg, mire az asszony váratlanul, gyengéden simít végig a kezemen. „Csak a vak nem látja! Amit én nem értek, az a maga szomorúsága, Attila. Olyan forr a világ bús tengere, ó magyar hangulatban van. Mi bántja? Meg sem szólalt egésze este! Csakugyan igaz amit az atya mondott, hogy ott akarja hagyni a színházat, vagy már ott is hagyta? – és rámnézett szürke tekintetével és újra végigsimított a kezemen. – És nem is ivott, noha azt hallottam, maga sokat iszik, részegen randalírozik, botrányokat kavar, s tartottam tőle, hogy hamar összevitatkoznak ezzel az én szószátyár Jenő szomszédommal, aki áldott jó ember különben, ha vajból lenne, kenyérre is lehetne kenni, de nem is lenne muszáj forró pirítósra, különben is elolvadna, de nem, maga, barátom, csak ült, hallgatta Antal atyát, aki még tőle is szokatlan szókimondással elemezte ki magát, nyilván azzal a határozott pedagógiai célzattal, hogy történt, ami történt, de semmi sem jóvátehetetlen, és ő igenis visszatéríti magát a színpadra. Az öreg – beismerem, néha nyugtalanul, megengedhetetlenül erős kifejezéseket használt, de a maga beteg magyar komédiás szíve közepébe alighanem az a nyílvessző találhatott be, amely a gyávasággal volt felcímkézve. Ne szépítsük, az öreg pap gyávának nevezte magát, barátom, olyan embernek, aki megfutamodik a Feladat elől, aki fél a lehetőségeitől és ezért mindenféle magyarázatokat talál ki, nemcsak a világot vezeti tudatosan félre tehát, hanem megpróbálja becsapni önmagát is!... Amikor itt tartott, ez az én szegény boldogtalan leányom ki is rohant a szobából, nem bírta elviselni, hogy ilyen megengedhetetlen és brutális módon becsméreljék legújabb bálványát. Maga viszont meg sem szólalt, mintha védekezni se tartotta volna fontosnak! – hallgatott egész este,  maga elé meredve mint egy szobor...” „Nézze, asszonyom, nem várhatom el, hogy megértsen, én sem értem magam. Antal atya szavai, számonkérései nagyon mélyen érintettek. Huszonegy esztendősen láthattam példaképemet, mesteremet gróf Rettegit, a Woyczekben. Akkor már a színiakadémián vitézkedtem, neves művészek igyekeztek rávezetni a jóra, csak épp mozogni, beszélni, gondolkodni nem taníthattak meg. Egy nappal a bemutató előtt Mesterem, egy kiskocsmában, arcát a malinája tükrében hosszasan elnézegetve (így hívták ama málnalikőrnek csúfolt löttyöt, amit akkoriban ivott), résztvevően mondta: nulláról indulunk, előttünk a sivatag, a senki földje, a zsúfolásig teli vagy félig üres színházterem. Mindegy. A kövér hölgy és a szikár, gyomorbajos külsejű férfi – telve önsajnálattal és önutálattal, sérülten és sértődötten amúgy is ott ülnek. Ha őket meghódítod, ha az ő hangulatukat megváltoztatod – győztél. A színész olyan, mint a gyurma, a viasz. De olyan a néző is. Formálnak bennünket körülményeink, rögeszméink és a rendezői elképzelések, de az, hogy a néző ugyanolyan hangulatban megy-e ki a színházteremből, mint ahogyan bejött, csak és kizárólag rajtunk múlik. Kiitta poharát.  Ars poeticám, fejtegette, minél többet tudni az emberről. Legalább annyit, mint amennyit aznap tudunk a Fogalomról... Ezek persze, tudom, szavak, de aztán másnap a színházi előcsarnokban, rezzenéstelenül, mereven nézett egy pontra, nem vett tudomást senkiről és semmiről, mintha kiesett volna az időből, egyenesen ebbe a ketrecbe, ami Ezra Pound ketrecére is emlékeztethette volna a nézőket, már akik egyáltalán hallottak erről a balszerencsés amerikai költőről, akit hazája serege árulás vádjával zárt ketrecbe Pisában, már a háború után, az úr 1945-dik esztendejében... És aztán jött az előadás! Egy jelenete bennem van, mint Svédországban élő anyám arca, nem tudom elfelejteni, kitörölhetetlen:
a sötét színpad előterében, némi hulló fényben egymással szemben (mint szembefordított élő tükrök, egymás sorsának tükörképei) két katona: Woyczek és a társa, sok szempontból sorsképletének másik variációja, béketűrőbb belenyugvóbb – mert a adottat elfogadó, nem gondolkodó, helyzetére tehát nem is reflektáló – alteregója: az Örök Megalkuvó.
Kiverve a díszlépést indul a Katona Woyczek felé, odaér, feléje fordul, vedrének tartalmát a Woyczek vedrébe önti, hátraarc visszamasírozik a helyére.
Döng a színpad.
Woyczek arca merev (mint a ketrecben) most ő indul el, akkurátusan emelve lábát, verve a lépést, már-már a náci csizmák kimért, örök-egyforma csattogását idézi, mintegy hallucinálva a nézőt, megáll, megfordul, vödrének a tartalmát a Katonáéba önti.
Hátra arc.
És ez a hátborzongatóan konkrét jelenetsor addig ismétlődik (émelyítően egyforma a rituálé!) amíg a két színész már tényleg imbolyog, a kifejtett erőfeszítés miatt is, (,,hiperrealizmus”), de akkor is, mintha rugóra járna kezük-lábuk, verik a díszlépést, masíroznak, öntögetik kitartóan a vedreket.
Ha Woyczek lázadni akarna, az lenne az alkalmas pillanat, de nem, ő hihetetlen erőfeszítéseket téve, elhitetve, hogy tényleg utolsó energiatartalékait is mozgósítja – veri a díszlépést és töltögeti a vedreket, arca merev
Nem, nem lázad!
Viszont lázít alakítása!
Ez a döngő, majd rogyadozó léptű ide-oda masírozás, a teljesen céltalan és értelmetlen vedertöltögetés vádirat a szoldateszka MINDEN válfaja ellen.
A maga puritán és céltudatos szigorával, a rítus által behelyettesített, funkcionalitását tehát elveszítő cselekvés ellen!...
Hiszen a cselekvés értelme kilúgozódik, helyét betölti az értelmetlen (mert tökéletesen funkciótlan! ) cselekvéssor.
De a díszlépést még kiverik, a vödrök még felemelkednek, kiürülnek, megtelnek MEGINT, a színpad döng, nincs megállás!
Innen távol van a humanizmus, elérhetetlen a túlsó part, álom az Értelmes cselekvés, holdbéli távolságra van a béke.
Úgy jöttem ki az előadásról, mint akit fejbe kólintottak. Szédelegtem. Inni kezdtem, jöttek a vodkák egymás után, akkor merült fel bennem először, hogy abbahagyom, kész, vége, mert mikor leszek én erre képes, hiszen az ,individualizmus’ (én önző módon egy kollektív tébolyban erre tettem fel az életemet, s attól elválaszthatatlan színészi létemet!) úgy halt meg Rettegiben, a Woyczekkel való totális azonosulása közepette, hogy kihívóan teljesítette ki önmagát egy Kollektív Értelmetlenségben, a Parancs dróton rángatott bábujaként. Tudtam én, erre az azonosulásra soha nem leszek képes, hiszen azt se tudom, ki vagyok valójában, hogyan adhatnám fel akkor önmagam, egy akármilyen szerep kedvéért. De kellett még húsz év, számtalan siker s még több kudarc, hogy ez tudatosuljon bennem, hogy végleg hátat fordíthassak a színháznak!...” „És most mihez akar kezdeni?” – kérdezi csendesen az asszony, szemét nem véve le rólam. „Szeretni akarom a kedves lányát!” – mosolyodom el, de nem tudom részletezni, mert fehér hálóingben, borzasan és mezítláb, mint egy élő számonkérés, megjelenik Anna. – „Hát te úgy otthagytál engem, édes Attilám, mint Szent Pál az oláhokat.” „Leugrottam a folyóra, úszni, és...” „Jaj, igen – szól közbe izgatottan az asszony. – Az éjjel járkált valaki az udvaron, Vitéz persze a hetedik szomszédban kóvályoghatott, mert különben nem tehette volna ide be a lábát.” „Elriasztottuk, mama. Elfutott a kerten át.” „De ki lehetett? Ebben a faluban negyven éve élek, de még nem loptak. Nyugodtan nyitva lehetett hagyni ajtót-ablakot éjszakára.” „Csapdát állítok a tolvajnak – jelenik meg Jenő, rövidnadrágban, csörömpölő, egymásnak ütődő sörösüvegekkel kis kosarában. „Csapdát? – hökken meg az asszony. – Miféle csapdát?” „Rókacsapdát. Sejtem én, hogy a hátsó kiskapun jön be, mert még arra is dög, hogy átmásszon a kerten. Ha belelép a csapdába, majd megismeri a magyarok istenét.” „De hát az ember, Jenő, könyörgöm, nem róka! A lábát is eltörheti a csapda!” „Legalább megtanulja, hívatlanul ne menjen sehova, és ne kívánja meg, ami a másé!...” „De akkor is olyan barbár dolog az a csapda!”. „Iszik sert, művészkém – fordul felém a férfi. – Csalódtam magában, elterjedt, hogy mekkora szivacs, ehhez képest még egy pohár bort sem ivott meg egész este. Mi van, beteg? Undorodik a világtól?! No, Isten-Isten – nyomja kezembe az üveget. – És Annácska? Kér? Mert Mariskám, tudom, hogy nem.” „Éhgyomorra?” – fintorog Anna, és elnézést kérve tűnik el a házban. „Én sejtem, hogy ki lehet…” – kezdeném, de nem tudom befejezni, mert az utcán kocsi dübörög el, és a hangosbemondó, önmagát ismételve hívja fel a figyelmet arra, hogy megérkezett a fővárosi nagycirkusz, táncoló fókákkal, kínai kardnyelőkkel és fehér elefántokkal! Minden érdeklődőt szívesen várnak. „Na, ez hiányzott, semmi egyéb – kortyol söréből a szálas termetű állatorvos –, mintha nem lenne így is egyetlen állandó cirkusz az életünk.” „Megyek, hozok valami harapnivalót – szól vissza az ajtóból az asszony. – Biztos, maga sem reggelizett még Jenő. Mit tud felhozni a mentségére?” „A lőcsöt a szekérből, kedves Mária.” És ezen már lehet nevetni. Én is iszom. Tagadhatatlanul jól esik a sör, nagy kortyokban nyelem, miközben a szomszéd bekapcsolja a táskarádiót, ide-oda viszi a keresőt, az egyik, egyelőre azonosíthatatlan adón az oszét túszdráma fejleményeit elemzik. Egy nő és egy férfi vitatkoznak, ha nem is egymással. ,,El kellene engedni Tatársztánt, Dagesztánt, Ingus- és Csecsenföldet – állapítja meg szigorúan a hölgy. – Erővel aligha lehet egybetartani a birodalmat. Megy széjjelfelé, mint a pogány Süttő fia Süttő, Örkény egypercesében.” ,,Ez a néhány nap bebizonyította – fejtegeti a férfi – az orosz fegyveres erők tehetetlenségét, már-már nevetséges tesze-tuszaságát. Igen, a bárgyúságig tehetetlenek!... A parancsnokok kretének, mindenki a saját feje után megy. Nincs fegyelem, s a pénteki vérengzés is bizonyította, hogy semmi nem volt megszervezve, semmi nem volt eltervezve. Esztelenül támadtak, mint a színházbéli túszejtők esetében, kockára téve a fogva tartott gyerekek, nők, öregek, az Ártatlanok életét...” „Már a Veres Hadsereg se a régi – bont fel egy újabb üveget Jenő. – Bezzeg, amikor elmentek Berlinig erőszakoskodva és fosztogatva, feldúlva fél Európát, akkor nem így beszéltek róluk. Sajátságos.” „Nem is lehet tudni, hányan haltak meg, jelentésről jelentésre változik az áldozatok száma, vannak hírügynökségek, akik hétszáz halottról beszélnek. – Az asszony megteríti az asztalt, sajtot, kolbászt, szalonnát hoz, kenyeret, uborkát, paradicsomot. – Mindig az ártatlanok halnak meg, azok, akiknek nem kellene…” A rádió zenét sugároz: Vivaldi négy évszakjából az őszt. Félrehajtott fejjel, lehunyt szemmel, átszellemülten hallgatom, míg meg nem zavar a ház előtt másodszor is eldübörgő hangosbemondó. „Milyen lehet az a fehér elefánt?” – kérdezi elmélázva Jenő, de nem felelek, Vivaldi zenéje megint elragad, szőlőbokrok között kóválygok egy domboldalon, sugárzó fényben, nem tudom hol, azt sem, hogy mikor, de nem is érdekel. Fönn a dombtetőn, sugárzó fényben egy hatalmas hársfa alatt vár a Madonna, aki Annára hasonlít, már-már futok, hogy minél hamarabb megérinthessem, hogy azonnal a lába elé borulva vallhassak elrontott életemről...”Vigadjunk tehát – üti sörösüvegét az övéhez az állatorvos. – Eltelt százötven esztendő Világos után, már serrel is lehet koccintani!”