Karácsonyi Zsolt
Kerékpárral a semmibe
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 19. (513.) SZÁM — OKTÓBER 10.

A világ nagyon egyszerű ahhoz, hogy egyszerű legyen. Ilyen és ehhez hasonló paradoxonok is megfordulhatnak a néző fejében, ha megnézi a Kolozsvári Állami Magyar Színház Három nővér című előadását. A Tompa Gábor által rendezett Csehov – darabban ugyanis látszólag egyszerű helyzetek bonyolítják a szereplők életét, mert minden, ami természetszerűen működhetne – működésképtelenné válik. Ilyen a három nővér élete is. Egy évvel apjuk halála után még mindig az apa óriási, vagy az emlékeikben óriásira nőtt alakja határozza meg mindennapjaikat. Erre utal az előadás elején a színpad közepére helyezett óriási kabát, amely mellett a három nővér eltörpül, kisszerűvé, már-már jelentéktelenné válik. A cselekvés férfias keménysége eltűnik a családi házból a tábornok halála után, és ez nem csupán a nővérekre (Olga: Kali Andrea; Mása: Kézdi Imola; Irina: Péter Hilda), de Andrejre, a fiúra (Hatházi András) is igaz.
Az úri ház kiművelt szellemű, túlságosan is kifinomult lakói képtelenek arra, hogy uralják a környezetet, ami elvileg, gazdasági és szellemi értelemben is egy alsóbb társadalmi lépcsőfokon helyezkedik el. Éppen ezért az előadás úgy is felfogható, mint kórkép, amelyből egyértelműen kiviláglik, hogy az elit átadja helyét és a hatalmat a szellemi és társadalmi értelemben is alsóbb rétegeknek. A szellem, az apa szellemének felhajtó ereje nélkül Prozorovékra csak a süllyedés, a lassú halál vár.
Tompa Gábor rendezése, innen nézve, felszínre hozza a csehovi szöveg mélyén rejtőző olyan értelemezési lehetőségeket is, melyek szerint a három nővér tulajdonképpen a cselekedni vagy nem cselekedni, lenni vagy nem lenni hamleti kérdésével szembesül, és az apa szellemi értelemben való elvesztése miatt (ők maguk távolítják el azt, a színpad, vagyis az életük középpontjából) szükségszerű, hogy a nemcselekvés és a nemlét irányába haladnak a továbbiakban. De a néző az előadás kezdetén még nem is sejtheti, nem fogalmazódhat meg ez benne így. Egyelőre csak három fiatal nőt lát, akik igyekeznek fenntartani a korábbi élet formáit ám azok egyre inkább leépülnek az előadás folyamán. Csebutikin (Dengyel Iván) egyre részegebb és szemtelenebb, Andrej adósságot adósságra halmoz, ám a romlást mégis egy kívülről érkező erő teszi végzetessé és egyértelművé, a nagyon is férfiasan határozott Natalja Ivanovna (Skovrán Tünde).
A három törékeny nővér a mai világ föléjük magasodó faragatlan, műveletlen, erőszakos képviselőjével találja szemben magát, és nem találnak ellenszert, védekezési módszert e feltörekvő, gátlástalan energiával szemben. A három nővér cselekvésképtelensége, e cselekvésképtelenség hangsúlyozott színpadi megjelenítése a mellékszereplőknek, a lendületesebben megnyilvánuló külvilágnak biztosít fontosabb szerepet. Így történhet meg az, hogy a három címszereplő szinte elhalványul a mellékszereplők között. Az elhalványulást itt nem a színpadi jelenlét hiánya vagy a nem kellőképpen átgondolt szerepmegformálás okozza, az előadás egészében érzékelhető, hogy itt a három nővérre ható erők játszák a főszerepet, a gépezet, amellyel nem tudnak küzdeni, amit képtelenek uralni. Még Irina sem képes elindulni Moszkvába, a párbajozni készülő Tuzenbachot sem próbálja megállítani, ha nem is a szavak, de legalább a gesztusok szintjén, ellentétben Másával, aki a szó szoros értelmében, ha néhány pillanatra is, de felveszi a harcot, belekapaszkodik Versinyinbe (Bogdán Zsolt), ám az elmenekül, halad tovább a maga útján. Sokatmondó az, hogy Olga ülve, maga elé nézve próbál harcba szállni Natalja Ivanovnával, nem igazi szembenézés, szembászállás ez sem.
Ezért válik Tuzenbach (Bodolai Balázs) az előadás egyetlen minden értelembe pozitív és ugyanakkor cselekvő hősévé, hiszen ő az, aki megválik a katonaságtól, hogy eszméi és érzelmei által vezetve valóban új élethez kezdjen, ő az, aki valóban a három nővér világához tartozik és a másik, feltörekvő, durva világgal szembeszáll. Bodolai Balázs finoman romantikusra vett szerepmegformálása energiákkal telített, Szoljonijjal szemben mindig is képes érzékeltetni, hogy társadalmi rangban felette áll és Szoljonij kénytelen meghátrálni minden esetben. A szalon, az úri ház világában gyakorlatilag nincs ellenfele, bár korban és katonai rangban Versinyin fölötte áll, a szalon világában mégis egyenrangúak. Jó példa erre az a jelenet, amikor egy üvegajtó két oldalán egymás szavába vágva filozofálnak.
A fentiekben a cselekvésképtelenségről, a pusztulásról, a magasabb, műveltebb, kifinomultabb világ pusztulásáról, a három nővér lassú süllyedéséről esett szó, ám az előadás nem csak a tragikumról szól, hiszen a drámai felhangok mellett számtalan humoros, vidám, néző-kacagtató jelenet színezi az előadást. Ezek közül szinte minden esetben megmosolyogtató, nevettető az Orbán Attila által megformált Kuligin, aki fecskefarkú öltönyével, burleszk gesztusaival, üdítő humort visz az előadásba, akárcsak a nagyszerű, bohócpárosként is értelmezhető Molnár Levente (Fedotyik) és Sinkó Ferenc (Rode), akik grimaszaikkal, cirkuszi bohóctréfákba illő szaladgálásukkal az előadás komikus vonalát erősítik. De a komikus maszk mögül mindhármuk esetében előbukkan a tragikum is, mert Kuligin olyannyira esetlen, hogy még az őt felszarvazó Versinyinnel is képes kezet fogni.
Versinyinnél, Csebutikinnál is érzékelhető, hogy a színészek felerősítik a szerepben rejlő komikus vonásokat, ám a komikum felé hajló előadás visszájára fordul a drámai, szürreális záróképben, amely szinte szükségszerű, ha az előadás egészét visszapörgetve, felfigyelünk arra, hogy a tragikumot és komikumot finoman ötvöző színpadi realitásba, miként szüremkednek be a különböző, szürreális felé hajló elemek, mint az apa hatalmas kabátja, vagy a szalon falán elhelyezett tájkép, amelynek hátterében a szereplők is felsejlenek olykor. A zárójelenetben ugyanis az új generáció, amelyhez Tuzenbach is tartozott, angyalszárnyakkal ékesen kerékpározik tovább, a pusztulásba, a semmibe. Egy egész generációról és annak pusztálásáról is szól tehát ez az előadás, egy olyan generációról, mely nélkül a három nővér teljesen magára marad – szemben a lassú pusztulással, a feltörekvő faragatlanok uralma alatt.

Csehov: Három nővér. Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendező: Tompa Gábor. Dramaturg: Visky András. Díszlettervező: Both András. Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. A dramaturg munkatársa: Bíró Eszter. Szereplők: Hatházi András, Skovrán Tünde, Kali Andrea, Kézdi Imola, Péter Hilda, Orbán Attila, Bogdán Zsolt, Bodolai Balázs, Bíró József, Dengyel Iván, Molnár Levente, Sinkó Ferenc, Barkó György, Kakuts Ágnes, Györgyjakab Enikő, Szűcs Ervin. Zenekar, katonák, tűzoltók: Balla Szabolcs, Buzási András, Galló Ernő, Fogarasi Alpár, Laczkó Vass Róbert, Farkas Loránd, Albu István, Köllő Csongor.