Lászlóffy Aladár
Fehéren félreálló függönyök
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Milyen egy ilyen kék kora tavaszi este, itt, ahol élünk,
így, ahogy élünk, benne futkározik a gyermekkorunk,
benne üldögélnek, akik már elmentek innen.
Benne van minden zajos és minden kellemes.
Hideg, de nem az fáj, sötét, de nem az borít el.
És szemmel láthatóan nem árt neki ez a szél sem.
Ez itt fog még sokáig maradni.
Házak, fák, kertek és tekintetek, riadt vagy töprengő
vagy szomorú tekintetek az ablakok mögül,
a fehéren félre álló függönyök résében.
Magabiztosan kopogok végig a járdán, pedig már vannak
vissza nem kapható, örökre elvesztett helyzeteim.
A házak közt árnyék fekszik, odafenn süt még.
Egy marék földet tartottam ide a napra, s hagyom,
hogy kiperegjen az ujjaim közül.
Nem, a kezem nem könnyezik, inkább
kiszárította ez a kevés, pergő, barna sírás is.
De nem is tudna belőle építeni semmit.