Szombati István
Is­ten ke­gyelt­jei
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 7. (453.) SZÁM — ÁPRILIS 10.

Mi­vel anyu­kám idő előtt meg­halt, anyai nagy­anyám, Jé­zus­ka Má­ria gon­do­zott és ne­velt 26 és fél éves ko­ro­mig. Val­lá­sos szfé­rá­ja, mint egy szú­nyog­há­ló, óvott és be­ta­kart. Ha nem a véz­na na­gyim, a menny­bé­li atya fi­gyel­te a lép­tem, óv­ta moz­du­la­tom. Hét­köz­nap hit­tan­ra, va­sár­nap mi­nist­rál­ni jár­tam. Bu­liz­ni so­se. Tán­col­ni nem tud­tam. A lá­nyok, akár az ót­va­rost, messzi­re ke­rül­tek. Mi­vel a szá­mí­tó­gé­pe­zés is ta­bu volt ná­lunk, két­ke­zi mun­kás, kő­mű­ves let­tem. Az volt az apám is. Ren­des és ré­sze­ges. So­kan azt is mond­ták, apám fia va­gyok. Ha még­is kü­lön­böz­tünk, ta­lán csak annyi­ban, hogy ő bo­ros­tás volt, én pe­dig si­ma. Ő kis­üs­tit ivott, én meg Pepsi Co­lát.
A na­gyi­ka ha­lá­la után, akár Jé­zus Krisz­tus, fel­tá­madt az apám. Egy me­leg nyá­ri na­pon, mi­köz­ben a gyü­möl­csös vé­gé­ben dzsakuzit csi­nál­tam, be­ko­po­gott hoz­zám. Úgy lát­ta, bé­nu­lok, cö­ve­kel­ni kez­dek. Nem tu­dod, ki va­gyok, kér­dez­te ké­sőbb két kis csuk­lás kö­zött. Tud­tam. Úgy lát­tam, örül. Vi­gyo­rog­ni kez­dett, vas­tag bo­ros­tá­val. Igaz, hogy nő­sülsz? Meg­le­petten, he­beg­tem, ráz­tam si­ma fe­jem: nem tu­dok ró­la. Pe­dig a stig­lic­ek kó­rus­ban fúj­ják min­den ka­lic­ká­ban, hogy a Hu­nya­di Mancira rá­tet­ted a sze­med. Saj­nos, hú­zom el a szá­mat, Gyu­la meg­elő­zött. Az az ügy­véd­boj­tár? Ő nem­csak a ke­zé­vel, azt mond­ják, más­sal is kí­nál­ta. Nincs már fe­le­sé­ge? Most vált má­sod­já­ra. Meg­véd­te ma­gát a sa­ját bí­ró­sá­gán? Már nem pe­res ügy­véd, struk­tú­rát vál­tott, uta­zó nagy­kö­vet va­la­mi nagy cég­nél. Ha akarsz, te is me­hetsz. Mi­ért cse­sze­get, apám? Ko­mo­lyan be­szé­lek, van egy be­uta­lóm, egy pá­lyá­za­ton nyer­tem. Lát­tad már a ten­gert? Vol­tál már Ma­ma­i­án, vagy a hor­vát ten­ger­par­ton? Mint a kö­vér li­ba, ha tö­més­re fog­ják, erő­sen tá­tog­tam. Előbb me­le­gem lett, utá­na meg fáz­tam. Fogd már, ne va­ca­kolj, pi­hend ki nagy­anyád, ke­ress jó csa­jo­kat, fogd nya­kon Élet Urat, vedd el, amit kí­nál.
Alig fe­jez­te be, mint akit kon­nek­tor­ba dug­nak, szik­ráz­ni kezd­tem. Ma­gas fe­szült­sé­gek cikáztak ben­nem. Ko­cso­nyás vé­rem he­vül­ni, ci­cáz­ni kez­dett. Egy­szer láng­ra gyúl­tam, azu­tán meg fáz­tam. Mind­két pó­lus tet­szett. Úgy érez­tem, élek. Te­rem­tő úr­is­ten, kap­kod­tam ma­gam­ban a mennyek csú­csa fe­lé, hogy fo­gok ki­néz­ni boxerben, ha min­den­ki pu­cé­ron te­rí­ti ki ma­gát a vil­lo­gó nap­fény­be? Ha majd meg­pil­lan­tom a jótestű, bo­rot­vált csa­jo­kat, amint dressz és bi­ki­ni nél­kül... Ájvéból je­len­tik, fek­he­tek nap­hosszat has­sal a homokban.... Ed­di­gi éle­tem – temp­lom­ban, nagy­anyó fa­lán – csak a szü­ze­ket nyug­táz­ta. Üdék vol­tak, tisz­ták, bár azt mond­ják, hogy IV. Bé­la lá­nya so­ha­sem vet­kő­zött, ru­hás­tól me­rült min­dig a víz­tak­nyos dé­zsá­ba...
De azért örül­tem, kö­szön­tem a je­gyét, az­tán út­ra kel­tem. Pes­tig re­pü­lő­vel, on­nan Vo­lán busszal men­tem. Pi­cit ci­te­ráz­tam, de nem volt ka­mu a jegy. Négy­csil­la­gos­ba szólt. El­lá­tás, min­den. A szé­les er­ké­lyem­ről a ko­rán ke­lő nap­fény és a ten­ger üzent. A szom­szé­da­im fi­a­ta­lok, ma­kó­i­ak vol­tak. Helló, nagy­vá­ra­di! In­tet­tek, ha lát­tak, mo­soly­tól bu­zo­gó, elé­ge­dett kép­pel. A két er­kély kö­zött arasz­nyi fal pil­lo­gott. Lépj át, ha akarsz, mond­ták, ne za­var­tasd ma­gad. Akár­csak oda­lent, a szo­bá­juk­ban is pu­cé­ron lóf­rál­tak, így a ter­mé­sze­tes, már az ős­idők­ben is így mász­kált Éva, mi­kor a pa­ra­di­csom mé­lyén al­má­kat ke­re­sett...
Nem za­var­tam őket, még­is úgy érez­tem, mint­ha egy szo­bá­ban hál­nánk. Kié a kis Jan­csi, kér­dez­te Mitolka, el­fá­rad­tál, La­li, játsz­ha­tok még ve­le? Utá­na szu­szog­tak. Az­tán megint csend lett. Mi­ért ta­karsz ki, La­li, hal­lot­tam reg­gel is, ahogy pir­kad­ni kez­dett...
Mi­kor el­alud­tam, né­ha elő­for­dult, hogy őve­lük ál­mod­tam. Ül­tünk nagy­anyó­val egy bé­relt er­nyő alatt. Az öreg­lány, azt hi­szem, a zi­man­kó­ra gon­dolt, mert pul­csit kö­tött ne­kem, szí­ne­set, nap­fénnyel, hogy me­le­gebb le­gyen. Nem kel­lett na­gyon kap­kod­nom a fe­jem, bár­mer­re néz­tem, pu­cér, vö­rös tes­tek pi­heg­tek a ho­mo­kos par­ton. Mer­re né­zel, Ödi, kér­dez­te nagy­anyám, ha li­he­gést hal­lott. Mer­re néz­zek, ma­ma, kér­dez­tem vissza. Ar­ra néz­zél, Ödi, ahol csak pa­sa­sok van­nak! Néz­zem a tük­rö­met (hát­ha meg­je­len­nek?) Lá­tod ott azo­kat? Lá­tom, ker­ge­tőz­nek. Tu­dod, hogy ki­cso­dák? Igen, drá­ga na­gyi, La­jos és Mitolka, a ma­kói szom­szé­dok. Csi­nálj hát­ra­ar­cot, for­dulj el tő­lük! Már pró­bál­tam, na­gyi, de ak­kor is őket vé­lem lát­ni. Hol a szem­üve­gem? Ne ke­resd, nagy­ma­ma, mond­jam, mit csi­nál­nak? Fo­gózz meg, na­gyi­ka, úgy ve­szem ész­re, egy szik­la mö­gé búj­tak... Azt mon­dod, hogy mö­gé, kér­di gya­na­kod­va, bizti, hogy még ül­nek? Nem tu­dom, nagy­ma­ma, ha még lá­tok a hő­ség­től, úgy tű­nik, most ke­res­nek va­la­mit. Mit? Azt hi­szem, a ko­i­tá­lás rej­tett szép­sé­ge­it... Tes­sék, kér­di olyan han­gon, mint a na­gyot hal­lók, mit csi­nál­nak, Ödi? Úgy lá­tom, nagy­ma­ma, „ro­pog­tat­ják” egy­mást. Megint disz­nól­kod­nak, gyámbásszák egy­mást? Úgy lá­tom, hogy pat­tan, le­dob­ja a kö­tést. Elém áll se­be­sen. Véz­na kis tes­té­vel takargartja őket. Az­tán me­sél ne­kem, megint An­der­sen lett: ne tö­rőd­jél ve­lük, fi­a­tal há­za­sok... Az, hogy fi­a­ta­lok, rán­tok a vál­la­mon, ma­gam is lá­tom, hogy há­za­sok len­né­nek... Fe­jezd be, Ödikém, ta­kard el a szemed!...
Las­san éb­re­de­zem, ki­pat­tan a sze­mem. Te még min­dig szu­nyálsz, kér­de­zik tő­lem pu­cér szom­szé­da­im, akik­nél már lá­tom, tűz­pi­ros a bal­kon, „per­zsel” a le­ve­gő. Nem jössz le a part­ra? Ezt a fiú kér­di, mi­re a csaj is hoz­zá­tesz egy pi­cit: ha nem csip­ke­ded ma­gad, el­vi­szik a csa­jod... Azt hi­szed, nem lát­tuk, hogy nyaltad a szá­dat, mi­kor azt a sár­ga dresszes frus­kát papáltad, aki egy lab­da után nyúl­kált?
Ami­kor el­tűn­nek, fel­ve­szem a boxert. Ma a gye­rek­strand­ra me­gyek, ott nem mu­száj vet­kőz­ni, nem­igen ló­gok ki a sor­ból. Ott nyu­god­tan fal­ha­tom a haj­lon­gó pop­si­kat. Ők, a gye­rek­lá­nyok, fél­te­tett kin­cse­i­ket még csak ülés­re hasz­nál­ják. Pe­dig, mon­da­ná Gyu­la, ha mel­let­tem len­ne, az ilyes­mit nem árt szü­le­tés­től űz­ni... Mert ki tud­ja, hol­nap el­üt­het egy ko­csi, vagy kinnyiffant egy tég­la a ti­ze­dik szint­ről. Kam­pec doloresz! Úgy mész el kö­zü­lünk, hogy sze­gé­nyebb ma­radsz egy ki­vá­ló ér­zés­sel. Jól be­szé­lek, Ödi, kér­de­zem ma­gam­tól. Ho­vá né­zel megint? Mi­ért ta­kar­ga­tod az ágyé­kod táját?....
Nem ma­ra­dok ad­dig, míg le nem jár a két hét. Ha nem lesz ott­hon Gyu­la, gon­do­lom ma­gam­ban, rá­haj­tok Mancira! Hu­szon­hat múl­tam már, Gyu­lus hu­szon­öt sincs, és már két­szer is vált! Hol va­gyok én tő­le? Ma­kó, Je­ru­zsá­lem? Én még szűz­föld va­gyok, míg kö­röt­te, úgy tu­dom, puják nyö­szö­rög­nek, ké­rik a cu­mit meg a gye­rek­tar­tást. En­gem nem csak a na­gyi­kám, a szél is óvott, ke­rült, csak há­tul lö­kött raj­tam. Úgy tű­nik, nem so­kat, va­gyis nem ele­get.
Apám várt ott­hon. Nem volt ép­pen tisz­ta, bö­fög­te a pi­át. Ha ki­csit rend­be jö­vök, le­lé­ce­lek, fi­am. Ad­dig hagy­jál bé­kén, érd be a Gyu­lád­dal. Mit akart már megint? Azt mond­ta, úgy hi­szem, ha te is úgy aka­rod, át­en­ge­di Man­cit. Mint egy am­né­zi­ás ma­jom, a nya­ká­ba ug­rot­tam. Ki­gyul­ladt a sze­mem, el­szállt az agy­vi­zem. Csó­kol­tam, pas­kol­tam, uj­jong­va örül­tem. Mit gon­dolsz, pa­pus­ka, vi­gyem ol­tár elé? Nem mu­száj ro­han­nod, pi­hen­jél egy ki­csit. Én, tu­dod, mi­kor vet­tem el anyá­dat? Tu­dom, mi­kor meg­szü­let­tem...
Akár egy hur­ri­kán, ro­ha­nok Manciékhoz. Csak Bun­dás van ott­hon. A tor­ná­con elém áll, csó­vál­ja a far­kát. Hi­á­ba zör­get­nél, Man­ci nin­csen itt­hon. Úgy tu­dom, dol­go­zik, dél­utá­ni „si­ká­tor­ban”.
El­bo­rul az agyam, megint a var­ro­da? Mit ígért a tu­laj, új masz­la­got ta­lált, hogy ko­paszt­has­sa őket? Az órám­ra pil­lan­tok. Alig múlt fél ki­lenc. Mi­re meg­szó­lal a csen­gő, de­res lesz a ha­tár, meg az a né­hány tin­csem. Ve­gyem ki a ko­csit, az ócs­ka Da­ci­á­mat, amit a na­gyi­ka ha­gya­té­ka köl­csön­zött ne­kem? Nem ve­szem, dön­tök, po­rosz­ká­lok gya­log! Úgy ta­lán fog­ha­tom a ke­zét. Le­vi­he­tem szé­pen a fü­ze­sek alá, ahol Kö­rö­sünk téb­lá­bol, alig van már „lá­ba”. Ad­dig iszom egy sört, hoz­zá egy fél ru­mot. Azt mond­ta a fa­ter, ha van bent „üzem­anyag”, éne­kel a mo­tor...
Sür­ge­tem az órát, mi­köz­ben ka­vi­csok­ba rú­gok az új csu­kám or­rá­val. Min­den perc két év! Ami­kor si­et­nél, az idő is ólom­ci­pőt vi­sel. Mi­ért nem jössz, vi­rá­gom?, or­di­bál az énem. Tu­dod, hány csa­jom volt a hor­vát ten­ger­par­ton? Leg­alább két tu­cat, s én még­is ér­ted jöt­tem!
Hur­rá, vi­vát, él­jen! Úgy lát­szik, van is­ten, jól du­mált a na­gyim! Ahogy meg­pil­lan­tom Man­cit, ki­gyúl­nak a fé­nyek, éne­kel a szí­vem. És ami fon­tos, nem fi­ú­val, nem a fő­nö­ké­vel lá­tom, aki – úgy mond­ják – rá­tet­te a ke­zét! Vi­lá­gos köl­dök­blúzt, am­csi far­mert vi­sel. Min­den fe­szül raj­ta! Bár Ka­tin­ká­val, egy má­zsás csaj­jal du­mál, biz­to­san ész­re­vett! Az se na­gyon bosszant, hogy egy bri­li­áns cso­da mi­ért ra­gasz­ko­dik a fény­te­len rozs­dá­hoz? Nem bí­zik ma­gá­ban? Azt hi­szi, ha nin­csen el­len­pél­da, so­se ve­szik ész­re?
– Helló, Krémer Ödi!
– Szia, édes Man­ci!
– Ket­ten va­gyunk, Ödi! – fi­gyel­mez­tet per­zse­lő han­gon.
– Üd­vöz­légy, Ka­tin­ka! – szű­röm kel­let­le­nül.
– Is­me­ri­tek egy­mást?
– Lát­tam már pár­szor... Per­sze csak mel­let­ted.
– Itt a gyá­runk előtt? – Itt. Bó­lin­tok. Örül­nöm is ké­ne?
Mi­kor mel­lém ér­nek, sár­ga ko­csi fé­kez. Óri­á­sit szusszan, majd ki­ad­ja a lel­két. Ko­pasz fic­kó száll ki. Ki más is le­het­ne, (mint) a Gyu­la, az egy­ko­ri ba­rát, a mai vál­lal­ko­zó. – Szi­asz­tok, gye­re­kek! Ha le­het, ne néz­ze­tek, ir­tó fá­radt va­gyok. Tíz órát ve­zet­tem, ta­pos­tam a pe­dált, hogy a konkurrencia előtt hoz­zam meg a jó hírt a multis fő­nö­köm­nek...
– Mer­re to­vább, Gyu­la? – áll elé­je Man­ci.
– Be sze­ret­nél száll­ni, vi­gye­lek ha­za?
– Ha te is úgy akarod.... Ha nem vagy na­gyon fáradt.... Csak Bun­dás van ott­hon...
– És ők? – pil­log fe­lénk Gyu­la.
– Nem lá­tod, örül­nek. Nem igaz, Ka­tin­ka? Hány­szor kér­dez­ted már: mi­kor mu­ta­tod be a szom­széd kő­mű­ve­sed?