Dimény Lóránt
A kút
XX. ÉVFOLYAM 2009. 5. (523.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

::: Intro

Végül csak annyit tudott kinyögni, amennyi őszinte gondolat rövidnek jósolt, de annál ikrásabb élete folyamán agyráncaiba lerakódott, csak ennyit tudott előkaparni az iszapos falakról, de azt olyan őszintén, hogy hosszantin végigfutott a hideg a gerincén: mély vagyok, mint egy kút, próbáld ki!

Így kezdődött minden, egy aljas provokációval, és a hölgy halálával, egy télbe forduló őszi estén. Amikor az eset után néhány nappal a faluba érkeztem, hogy bekapcsolódjak a völgy nyugalmát felpiszkáló gyilkosság nyomozásába, délre lehullt az első hó, és a cipőm belesüppedt a latyakos fűrészporba, ahogy kiléptem az autóból nagyanyám háza előtt, nem messze a pálinkafőző düledező fészerétől. Családi kötelékek is kapcsoltak tehát a faluhoz. A vérvonal útjából nem lehet kitérni, mondogatta sokszor nagyanyám, az ember olyan térben mozog, ahol a nedvek folyása mutatja az utat. Alázattal hallgattam végig, bármiről mesélt. Főként azokért az időutazásokért szerettem nála lenni, amelyekre bármikor sor kerülhetett a ház körül, ha kutatni keztem az első szoba szekrényei érintetlen mélységeit, a lógó szalonnák alatt az évszázados kacatokat, vagy a csűrben a szerszámok között. Amikor benyitottam kékre festett, salétromos falú házának ajtaját, éppen ebédelni készült. Bár két hete látott utoljára, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, az égnek hálát adva derült fel arca, amint megpillantott a novemberi pilinkázásban. Mondtam, nem fogok vele tartani az ebéddel, mert munkaügyben jöttem ezúttal, a gyilkosságban nyomozok. Bármennyire is kívántam a gőzölgő húslevest, elköszöntem, és elindultam a templom mellett a patak irányába. A libapimpón tollászkodott néhány lúd, cipőm alatt pókhálót szőtt a spriccelő hólé, ahogy befordultam a Bolon Pista kunyhója mellett a gyümölcsösbe. A pálinkafőző kéményén feketés füst csordogált a patak irányába, és arcomba csapott a meleg szilvahús illata.

Az ajtó nyitva állt, kitámasztva egy rúddal. Bolon Pista háttal állt a bejáratnak, és valakinek egy menyét lenyúzását magyarázta dadogva, és nagy hévvel, ugyanúgy, mint annak idején a lányokról mesélt, amikor halászat közben először találkoztam vele. A vén Dankuly az ágyon volt elnyúlva, nagyot kurjantott, ahogy megpillantott, és rögtön a cérnaszálban csurdogáló nedű alá tartotta a csuprot. Körbe járt a csupor, és az öreg sandítva simította végig sárguló bajuszát. Tudta, hogy őt keresem.
Amint elhallgatott a Vornicu kertjében a tóka, és a sánc fölött esti lepkék indultak vadászni a hosszú böjtben lefogyott legyekre, lenge szél kezdett fújdogálni a gyümölcsös felől a kultúrház irányába. Suttogó hangokat hozott a gyümölcsösből, talán csak lélekvándorlások neszét, gyökerek surrogását, tömény puskapor és kajszibarack szagát. A vén Dankuly mesélni készül.

Látom, keresi a szavakat. Tölt még egy csuporra valót. Az egyébként nagyhangú pálinkafőző rojtos torkán a hangok gurgulázva buggyannak elő. Mesélni képtelen, a sorok erőtlenek, mint idén a törköly. Mondja, nincs ereje félrehajtani az idő bozótját, lecsapdosni egy jó nagy késsel az elfajzott hajtásokat, az emlékek eres ágaiba nem mer mélyen belevágni, úgy, hogy ott többé ne folyjon édes nedű. Néha eltűnődik, hogy majd egy évszázad alatt mintha semmit sem tanult volna, ugyanolyan bátortalan, sőt, félénk a percek valósága előtt. Elővesz egy-egy szót, nyammog rajta, forgatja és cuppogtatja, mint cukorkát a fogak nélküli szájban, aztán percek után harákolna, de visszanyeli, hogy a múlt nyúlós váladéka visszacsúszszon oda, ahol annak a helye, hogy a váladék maradjon a sötétség folyóinak partján, bűzös kanálisok sodrásában, hogy a felszíni hűs szobák mélyén a föld lepárlott illataiban úszva, finom hölgyek csevegjenek színekről és dallamokról. Erre utasítást kapott, és szigorúan be is tartotta, merthogy a mélyek meg a bugyrok lakóival cicázni nem szabad. Nem bírja, ahogy éjszaka rátörnek a régi képek, zsigereibe markolnak, és csavarják, tépik, ő meg nyivákol kínjában. Aztán megfeszül, látom rajta, hogy nem egyszerű történet, amit mesélni akar, tördeli ujjait, túrja a haját, tesz a tűzre a hasogatott bükkfából, végül annyit mond, hogy nem is történetek ezek, hanem legendák, valami meseszerű, könnyed foszlányai annak a lepelnek, amellyel az idő ezt a völgyet védeni akarta. Egyszeri elmondás, ahogyan az őseitől hallotta.
::: 1

Becsapták, gondolta Lucretius Lamentus, és az éjszaka szakadozó fátyolán keresztül a legyet bámulta a reggeli fényben. Hűvös volt, igazi északi tavasz. A légy ott melegedett az ablakon. Az ígéretek szintjén sohasem volt hiány a Birodalomban, no meg az a sok nyájas terv, amellyel északra csalogatják őket. Hihetetlen, hogy ilyen lázálmokkal lehet nyújtani a mézesmadzagot. Egy Birodalom, egy császár! Röhejes. Évek óta, távol a hazától, távol a tengertől, hidegben és büdösségben. Ő pedig eddig tűrte, szó nélkül haladt a légióval. Immáron tíz kerek esztendeje állomásoznak, várják az újabb parancsokat.
 
Felült az ágyban. Ködfoszlányok hullámoztak a völgy fölött, és a tábor fölötti szirt mögött a Nap füstölgött, mint egy sápadt pecsenyehús. Bebújt szőrmepapucsába, vállára borította a kecskebőrt és kilépett a teraszra. Lucretius Lamentus villája ott állt a tábor közepén, közel a patakhoz, nem túl nagy, de azért tekintélyes, kőből és fenyőfából épült légióparancsnoki lak.

A kénes levegőben őszi almák és erjedt szilvák illata terjengett, ezt szippantotta be a borostás parancsnok, amint végigtekintett  a völgyön és szemlélte keleten a reggeli őrségváltását. Arra a napra gondolt, amikor majd hozza a követ a leváltási utasítást illatos, kövér pecséttel és széles aláírással ellátott borítékban, magától a császártól. Veterán parancsnokként privilégiumok garmadája áll majd rendelkezésére, hogy élete végre megváltozzon, és végre szenvedélyének, a zenének hódolhasson minden porcikájával, edzett inaival, és a hideg hadjáratok során testét beborító fekete prémjével. Életének beteljesítése járt tehát Lamentus parancsnok fejében, miközben elindult a szilvafák között megépített fürdőhelye felé, szájában egy szem húsos szilvával, hogy a szerény méretű termában reggeli fürdőjét vegye.

A terma személyzete két bárgyú tekintetű, de pedáns katonából állt, akik a tisztítást, az esetleges javítási munkálatokat, a fű kaszálását végezték az ösvény mentén, és a fürdési rituálé alapos előkészítésében foglalatoskodtak, és az amúgy léha katonai szolgálatban nem vettek részt. Ma reggel is még napfelkelte előtt a fürdő bejáratánál gyűjtötte össze az alacsonyabbik, szőke hajú, és szeplős, áttetsző bőrű gall a szilvafa lehullott leveleit. Amikor kinyitották a vasalt fenyőfaajtót, meleg, sós levegő buggyant ki a reggeli hűvösbe, és a két katona rosszallóan magába szippantotta a sós gőzt, megízlelték tüdejük rózsaszínű, nyers lebenyeivel, és nedves homlokuk mögött egyszerre bomlott ki a hasító felismerés, hiszen katonák voltak, és tudták, hogy ilyen szagot áraszt az emberi hús, ha több napig ázik a meleg vízben.
::: 2

Amint az angyal a völgybe ereszkedett, tekintete elidőzött a buja növényzeten, az ég kékje után borostyánokra és vadszőlők kusza szövetére úszott. A szilvafák ágairól szárazon lógtak alá a kiszáradt szőlő hajtásai, közöttük aszalt szilvaszemekkel, amelyeket hamis darazsak zsigereltek nappal, éjszaka pedig a fagyok, amelyek együtt érkeztek a völgybe azzal a népséggel, amely belegázolt a kis tanyák évezredes nyugalmába.

Az angyal gyapjúszállal foltozott szárnyait megborzolta a bükkös felől fújó jeges szél, és hófehér homlokán kocsonyásan fodroztak a ráncok, amint a kénes fuvallat üvegtiszta bolyhait végignyalta. Beleborzongott a gondolatba, hogy neki ebbe a vögybe kell ereszkednie.

Varvara összegyűjtötte a kertben az elhullott egereket. Egyedül élt a völgy mélyén egy nagy kőházban, távol a csürhe népség táborhelyeitől, hatalmas kertjében gyümölcsfák, végében pedig a patak folydogált. Ezt a hatalmas kertet, amelynek árnyékos zugaiból krizántémok szaporodtak el az oldalban, Gecsemáné kertnek nevezték el, miután az öregasszonyt többen is látták egy fehér lepelbe burkolt idegennel társalogni a kert homályos mélyén. Azóta sok száz év telt el, a Varvaráról szóló történetek legendák lettek, hiszen senki sem tudta, milyen is volt egykor az asszony, aki egy ködös reggelen a kerten keresztül a patak felé botorkált, és a kútból, amelyet régi falak, valami fürdőhelyiség maradványai vettek körül, egy hang szólt ki, és segítségért könyörgött.

A csürhe társaság, amely a völgyben ütötte fel tanyáját, néhány évvel ezelőtt érkezett, valahonnan a távoli keletről, a nagy szultánságok kietlen pusztáiról. Legalábbis ezt beszélték róluk, akik hallva beszédüket, ormótlan szavaikban, durva, rángatózó mondataikban valami roszszat sejtetőt, hamisat véltek. Lótejszagú sátraikat hatalmas ökrösszekereken hozták, rajtuk asszonyaik, szőke gyermekeik, és körülöttük legelészve nyájaik. Így jöttek be a völgybe ezelőtt néhány évvel, és azóta laknak jurtáikban a tanyákon túl. Egy valaki értette csupán kortyogó beszédüket: Varvara.

Az angyal tudta, hogy Varvara kénes kertjében közelebb kerül a mélység bugyogásához. Leült hát egy tuskóra a patak partján, kezébe vett egy elhullt egeret, és farkától fogva szórakozottan forgatni kezdte, közben pedig, hogy még jobban álcázza izgalmát, fütyörészni kezdett. Amikor a vénasszony kibotorkált a kúthoz, odalibbent az egyik kőre, és magabiztosan megköszörülte a torkát. Varvara oda sem fordította a fejét, hanem flegmán intett, hogy minden sínen van, türelem. Aztán miután ivott, megkérdezte a dohos szagú vendéget, nem-e kérne a vízből. Felemelt a földről két szem szilvát, az egyikből kinyomta a magot, és cuppogva a szájába vette a vérmes húsú szemet, aztán intett a tollászkodó idegennek, hogy hát ő készen állna.

::: 3

Amire rendet rakott a sekrestyében, a kápolnából még a lábatlan Pintyó is felszívódott. Ezek voltak azok a percek, amikor János atya maga is imádkozhatott. Levetette magáról a naftalinos kazulát, alaposan kiegyengette a vállfán, ráakasztotta a stólát, és a kis mécsessel kezében kilépett a kápolna petróleumszagú padlózatára. Döngött mögötte a sekrestye ajtaja, amint a sötétben becsapódott, ő pedig kitapogatta a nagy viaszgyertyát, amit a püspöki követtől kapott, és óvatosan meggyújtotta. A fény félénken sercent fel, és bevilágította a kis teret, amelyben a falu alig néhány lakója a szomorú faszobrokkal közösen az éghez fohászkodott, és kért oltalmat minden baj, legfőképpen a pestis ellen.

A kis kápolnát az első nagy pestisjárvány emlékére, az isteni gondviselés magasztalására sajátkezűleg emelték a völgybeli parasztok, tizennyolc év fáradtságos munkája árán. Igy egy tikkasztó nyári napon, a vén moldvai asztalos, akit Púposnak csúfoltak, hívatta az atyát. Amint az atya belépett a bogaraktól és zizegő rovaroktól zajos kertbe, és megpillantotta a szilvafák között a kis kápolnát, amint fedve, kereszttel a tetején a földből nőtt együtt a sarjúval, és kis tornyával a távoli Pantokrátor felé mutatta az utat, a földre borult, és megcsókolta a köpcös asztalos szőrös kézfejét.

Azóta áll a kis kápolna, és azóta hirdeti benne János atya Isten segedelmét, a hatalmas égi szellemek birodalmát, és azoktól az időktől gondolják úgy a völgy görbülthátú parasztjai, hogy a Mennyország kapuja ott áll a patak mellett, a gyümölcsöskertben, a nyírfaoltár mélyén, ahonnan fortyogás, meleg, és kéngőz tör fel, akárcsak a pokol kapuja lenne, ám János atya szerint nem átok ez, hanem egy régi jóslat beteljesedése: megterem bennetek az égi birodalom, egyenként lesztek Isten háza, és köztetek lesz a kapu, amelyen beléphettek a lelkek völgyébe.

Így üldögélt János atya, a szentek arcán ugráló fényekbe veszett tekintete, arcára sok év szolgálata lohadt, gyomrában a föld teremtő lelke fortyogott, hajára az ég deres párlata terült, alázatosan és bután lesütötte a szemeit, és nézte azt a jóságban úszó fényt, elmerült benne. Minden hiábavaló. Halvány ernyedés ült a plébános arcára, zavartan az oltárra terelte tekintetét, a kerubok szilvafából teremtett másaira.

Egy élet Isten szolgálatában, ott, ahol a bükk eléri a fenyvesek határát, ahová ritkán téved idegen, ahol törökbúzát eszik a medve és pityókát a vaddisznó. Isten szolgája fáradtnak érezte magát, és összerezzent a fagyos templon padján. Imáját ugyanaz a bágyadt fortyogás zavarta meg, amely akkortájt gyakran hallatszott a szertartások alatt. A pára a kőoltár repedésein beszivárgott a kápolnába, hozta magával a mélység lélegzését, a Gondviselést, amellyel az Úr megáldotta ezt a kis falut. János atya beleborzongott. Felállt, odacsoszogott az oltárhoz, és mint egy nagy fehér szitakötő, kitámasztotta karjaival magát, és lassan térdre ereszkedett. Megölelte a kőoltár talapzatát, és fejét félrefordítva halántékát a repedéshez érintette, mire a pára cseppekké változott hajszálai között, és végigfolyt az arcán. A csodák, amelyek bennetek laknak, és a Mennyország, amely belétek költözött. Én vagyok az Úr, ti pedig az én nyájam vagytok. Mormogott valamit. A pillanat, amikor hússá változott a kenyér, és vérré a bor, az akkor volt, akkor újra, hiszen a Föld és Ég végtelen barlangjain keresztül, a földalatti és mesebeli vizek iszapjaiban ott szemcsésedett a kénes levegő, amit a régiek beszívtak, magukban hordtak, és aztán kilehelltek. Ott, a szilvafák között.

::: 4

Lassan kibomlottak a képek, úgy simultak ki a fejében, mint az összegyűrt és kukába hajított újságpapír, eltávolodtak egymástól a szélek, a betűk, az erővel összekuszált mondatok újra szárba szökkentek, eltűntek a sajnálatos ráncok, gyűrődések, a szilvapálinka szépen kivasalta annak a bizonyos estének az emlékeit. Már az ebéd óta csak ittak, szét volt zilálva az egész front, a tisztek sehol, csak a Fürdőről küldte a százados az utasítást, hogy a lövészárkokban rostokolni, és készenlétben maradni. Egy áldott jó ember, a kicsi Lajcsi hozta a szilváspálinkát, a derék katonáknak, akik ma reggel óta a patak mellett ásott lövészárokban heverésztek, és hallgatták a madarakat. Borháncs Viorel úgy tartotta a kezében a flaskát, mint egy gránátot, és az emlékek kanóca már robbanásra állt, ezért még mielőtt áthajította volna a patakon, kiragadták a kezéből. Ő meg csak állt, mint egy zsíros cövek, és a Leányerdeje irányába bambult, eszébe jutott az a bizonyos este, amikor egykori szeretőjét, mai feleségét, drága Maricáját, kihúzta a kútból. Ott állt akkor a kávánál, mint egy zsíros cövek, a kút mélye megbabonázta, nézte a kavargó mélység fekete ikráit, karjai, mint fagyos kappanlábak, míg végre magához tért, agyában a hasító gondolattal, hogy ragadjon meg egy deszkát.

Maricának sokáig olyan szaga volt, mint a mélytengeri halaknak, olyan volt a tekintete, mint a keserű epe, mintha nagyon mélyen, valahol a földi kamrák legmélyebbjeiben járt volna, hangjába rejtve az ódon csatornák bongását, amelyekben az éjszaka lényei kóborolnak. Ugyanezt a fémes hangot hallotta Borháncs tizedes, amikor a lövészárok ásása közben az ásó éle egy kőnek ütődött, és a kő körül a földet kénszagú víz itatta át, mint posztót a vér. Egy forrást találtak, vize kissé kénes volt, akárcsak a levegő ebben a völgyben, de iható, ezért kis vályut alakítottak ki egy cseresznyefa törzséből, és kivezették az árokból a szilvafák közé.

Borháncs Viorel a lövészárokkal együtt, az elmúlt hónapokban valóságos alagútrendszert vájt szőrös mellkasa alatt az inak szövevényébe. Nekidőlt a legelő felőli falnak, szájába fogta a flakon trutymós száját, és hagyta, hogy a szilvás nedű, amelynek érthető módon enyhe záptojás szaga volt, átrágja magát a torkán, lefolyjon a gyomrába, és szétáradjon zsigereiben, mint az égető emlékek tömege, gyermekkorának hurkás álmodozásai a hidegségi esztenán, a bákói iskola penészes csendje, a forró nyarak képei Maricával, a végeláthatatlan füst és szagos éjszakák, kaszárnyákban, pállott sátorvásznak alatt, vagy csűrökben, a lövészárkok huzatos vájatai, a falon Szent Visszarion töredezett képével. Az alumíniumcsuprot a csorgó alá tartotta. Mintha nyomna, olyan volt a víz, mintha lökne, tolna, vagy szakítana, hűvösen édeskés, mintha. Mintha átfolyna és egy buja nyirokrendszeren szűrődne át, mintha sárgult tüdőn át bugyogna fel. A délutáni fojtott égésben távolról tompa puffanások hallatszottak. Borháncs tizedes ivott. Dongtak a bogarak, és a háború még visszasütött, mielőtt lebukott volna a vár mögé, a bágyi dombok fölött.

::: 5

Fogta a kicsi szekeret, kihúzta a pincéből, és gondosan belehelyezett négy cserép húsos krizántémot. Két fehéret és két kéket. A résekbe betömködött két kenderzsákot, hogy majd hazafelé hoz füvet a két kicsi nyúlnak. Felakasztott a szekér oldalára egy sarlót és egy vászonkabátot. November volt, a hidegek és a füstök éjszakái, a sötétség, amelyben össze-ért a kicsi falu lelke a nagy völgy álmos szusszanásaival, kénes szeleiben az a néhány lélek bolyongott, amelyet idén ősszel lehelltek ki magukból a pálinkagőzös kőfalak.
Bolon Pista gondozta a temetőt. Lekaszálta a füvet, kitépte az otrombább gyomokat a sírokról, összegyűjötte a száraz ágakat, és a kapu előtt tüzet rakott belőlük. Minden napra akadt tennivaló, nagy volt a temető, összes zugát maga Pista sem ismerte, főként a fenyvesbe nyúló részben nem járt soha: oda már nem lehetett bejutni. A fenyők alá temették azokat, akiket jobb volt minél hamarabb elfelejteni. Volt olyan, aki fölött a pap elmondta a békítő, feloldozó imát, álmos szavai még ki sem hunytak teljesen, de a fenyvesek alján az avar, az eleven bozót már magába fogadta a megboldogultat, beszőtte, mint pók a puha legyet, és nedvei tavasszal a friss fenyőhajtások ereiben csöpögtek már, édesen és hűvösen, mint fodormenta az odorban.

Összegyűjtötte a szilvát. A temetőben a szilvák szép kövérre értek. Egyik kenderzsákját félig teleszedte szilvával, néhány birskörtével. Amikor a Nap lebukott a völgybe, leszállt a köd, és a párával együtt felélénkült az erdő. A bozót mélyéről eleven csörtetés zajai, zsibongás, felvillanásokkal járó sikkanások hallatszottak. Ezt szerette a legjobban Pista, ilyenkor elővette zsebéből a pálinkás flakont, belekortyolt, és közben  a visszaszűrődő fényben a temető alsó felét pásztázta, majd onnan vág füvet a két kicsi nyúlnak.

A nyirkos sötétség leszállt a völgyre, Bolon Pista leült megpihenni a drótkerítés mellé, és ivott a flakonból. Minden nap kijárt a temetőbe. Útban hazafelé hozott néhány zsák füvet, jobb esetben lóherét a kicsi nyulaknak. Ma este csak az egyik zsákot töltötte meg. Hallgatta a nyivákolást az erdőből, és hallgatta a vízi állatok szortyogását a patakban. Pista boldog volt ebben a hűvös esti kocsonyában, ami a völgy fölött lélegzett. Szemcsés arcán vad borosta nőtt, mint valami gyomok, mindig nedves ajkai mögött néhány barnás fog lógott. Most Pista elhúzta lepcses száját, és kajánul a bozótbeli duhajkodást fürkészte, mint egy edzett macska az egérfészket a fészerben. Bólogatott magában Pista, és vigyorgott. A flakonra tekerte a kólás dugót, és behajította a bozótba.

Pista a pálinkafőző mellé épített fészerben lakott. Volt a kertjében egy kút, ebből vittek a pálinkafőzőbe is, ha kellett, és ebből ivott Pista is. Amikor hazaért a temetőből, és ledobta a zsákokat, fogta az alumíniumcsuprot, és a kút felé botorkált. Megállt a kicsi nyulak előtt, hallotta a rágcsálást, tudta ő jól, hogy szeretik ezek a torzsát. A kút ott feketéllett a lüdérces estében, mint egy nedves csontváz. Húzott egy vederrel. Belemerítette a csuprot, és ivott. A kútból meleg, párás huzat csapta szembe. A pokol szele, hasított Bolon Pista fáradt agyába. Kénes és meleg, húsos hernyók fészkének dohos szaga, százlábúk sötét vackának alvadt, kocsonyás bűze. Pista visszahőkölt, és lesuppant a fűbe.
A kis falu temetőjében nemcsak a helybéliek pihentek, ahogy azon a vidéken szokás volt. Bárki, akit a völgyben ért utol a végzet, lett lészen tősgyökeres helybéli vagy csak vendég, akit meglegyintett a völgy kénes szaga, vagy akár csak átutazóban volt a patak mentén, a falu mindig nyitva tartotta a fenyves aljában a temetőt. Meleg szívvel, mondhatni saját otthonukba temették el, beengedték a föld alatti világba, hogy lángoljon, vigye magával a tüzet, ő legyen az út a mélybe, amely bevilágítja a gyökerek világát, átszivárog a hajszálerek rengetegén, felkúszik a kéreg alatt, és pára lesz belőle, amit a kénes szelek felfelé hajtanak, az acélszínű fellegek felé, hogy ott beépüljön a lelkek makacs szféráiba: innen már nincs menekvés.

::: Colophon

A közelmúltban üdülőtelepet építettek a kertbe. Nyugdíjas ízületek, fájós derekak, reumás lábak áztak a földből feltörő vízben, és leltek megnyugvást az idő omlós hullámain. Jöttek fürdőjegyekkel az öregek, az egész országban híre kelt, hogy ott, abban a kénes völgyben az örök ifjúság lakozik. Aztán parlagon maradt, ahogy összeomlott a rendszer, füvek és eleven indák házává, menyétek és gyíkok otthonává, sötét árnyékok mérges fészkévé vált a telep, mélyéről fortyogás és morgás hallatszott, bár a közelben kaszáló emberek szerint nem ártott senkinek. Így lett az enyészet bölcsője az elmúlt évek alatt a kert, amelynek bozótjában egy kis sírhant alatt Bolon Pista ponyvaszagú teste pihen, megbékélve a sötétség árnyaival, és belevegyülve egy szilvafa nedves gyökerei közé.

Azóta az egykori üdülőtelep helyén lakópark épült, és az erdő alatti völgyben, az iszapos ház mindig korhadó keretének helyén ma egy kút áll, azt mondják róla, hogy feneketlen, és a Paradicsomba vezet. A kávézó teraszán ültünk, valahol a kút fölött, és ahogy az őszi napon az arcát néztem, pontosan olyannak tűnt, mint amikor először láttam, egy nyári vakáció végtelen terében. Gondoltam, behívom nagyanyám házába, ennyit kibírnak még azok a falak. Amint hűvösen, puha csápjaival a múlt salakját felkavarta, látszott rajta, kissé megjátssza magát, hogy a vékony nájloningecske alatt mellei remegve lapultak, mint a kocsonya, és végső soron csak a magakelletés fortélyos eszközeit gyakorolja rajtam, legszívesebben most rögtön elheverne a patak mellett egy tisztáson, mondjuk ott a pallónál, a cigánysor fölött, és hagyná, hogy rávonatkozó indulataimat áttetsző, vézna kis csermelyekben csempésszem fülcimpáin túlra, és végül apró acélszigonyaimat kilőjem a múlt zsigerei felé, és úgy akasszam bele az inakba, hogy fájjon, hogy egyre jobban tépje, hogy bomlasszák a nyirokkal felé úszó émelygő ízek, és nem törődve a körénk gyűlő purdékkal, torkaszakadtából ordítsa: mély vagyok, mint egy kút, próbáld ki!