Bogdn Lszl
Hutera Bla utols utazsa
XVII. VFOLYAM 2006. 7. (453.) SZM — PRILIS 10.

(folytatás elz számunkból)

Dél volt, bo­rús volt az ég, nya­kuk­ba lóg­tak a fel­hk, lé­le­gez­ni is alig le­he­tett. Tó­bi­ás amo­lyan ,,forr a vi­lág bús ten­ge­re ó ma­gyar “ – han­gu­lat­ban ro­hant a fo­lyó­hoz (ak­kor döb­bent rá, hogy a fo­lyó sok­kal töb­bet je­lent­het ne­ki, a ci­ni­kus vi­lág­uta­zó­nak, mint bár­ki is, el­é­le­te is­me­re­té­ben kép­zel­het­te vol­na) le­gug­golt, te­nye­ré­be mer­ve a vi­zet, ned­ve­sí­tet­te meg az ar­cát s be­szél­ni kez­dett a fo­lyó­hoz, mint­ha HáBé je­len se lett vol­na. Hogy je­len­lé­té­rl meg­fe­led­ke­zik, akár a bi­za­lom je­lé­nek is fel­fog­hat­ta vol­na, de ezen se töp­ren­gett hossza­sab­ban, mé­lán néz­te a sö­tét­szür­kén höm­pöly­g vi­zet, a túl­só part fái kö­zött is­me­ret­len, nagy tes­t fe­ke­te ma­da­rak száll­dos­tak, lom­hán, lát­szó­lag cél nél­kül. Oda­ment Tó­bi­ás mel­lé, le­gug­golt, és is meg­ned­ve­sí­tet­te az ar­cát. A víz hi­de­gebb volt, mint hit­te. “ Ilyen­kor a leg­csú­fabb – mu­ta­tott a Du­ná­ra köz­vet­le­nül Tó­bi­ás –, de né­hány hét s be­in­dul a ter­mé­szet új­já­szü­le­té­se, el­kö­vet­kez­nek a zöld meg­un­ha­tat­lan rob­ba­ná­sai és hir­te­len meg­vál­to­zik a fo­lyó is, föl­éb­red té­li ál­má­ból, kü­lö­nös bölcs lény a Du­na, be­val­lom, én be­szél­get­ni is szok­tam ve­le.” A túl­só par­ton vá­rat­la­nul lö­vés dör­rent, a ma­da­rak si­e­t­sen száll­tak fel, s már a fo­lyó tük­re fö­lött le­beg­tek, újabb lö­vés dör­rent, de a va­dá­szo­kat vál­to­zat­la­nul nem le­he­tett lát­ni, s azt se le­he­tett el­dön­te­ni, hogy a fe­ke­te ma­da­rak­ra lö­völ­döz­nek-e, vagy va­la­mi ap­ró­vad­ra a túl­só part cser­jé­se­i­ben, bo­zó­to­sá­ban, az­tán vá­rat­la­nul majd­nem pon­to­san ve­lük szem­ben meg­je­lent egy ku­tya, egy né­met vizs­la, vak­kan­tott né­há­nyat, s be­le­sza­gol­va a le­ve­g­be ro­hant to­vább. Még két ku­tya tnt fel, szin­tén vizs­lák, az­tán egy töm­zsi alak, pus­ká­val a ke­zé­ben. Mind­ez Tó­bi­ást nem lep­te meg, le­het, tu­do­mást se vett ró­luk, egy­re a Du­na ki­is­mer­he­tet­len, sze­szé­lyes ter­mé­sze­tét tag­lal­ta, mert iga­zi n ez a fo­lyam, szép és szang­vi­ni­kus, el­ra­ga­dó és ki­szá­mít­ha­tat­lan, akár­csak a fe­hér ru­hás spic­ces lány, aki most térd­re es­ve sze­de­ge­ti össze szét­gu­ru­ló zse­ton­ja­it, a biz­ton­sá­gi rök is se­gí­te­nek ne­ki, de így se va­ló­szí­n, hogy az egé­szet si­ke­rül a ta­sak­ba me­ne­kí­te­ni, hogy a kasszá­nál be­vált­has­sa. So­kan fog­nak ma zse­to­no­kat ta­lál­ni. ,,Minden év­ben el­jö­vök ide, mi­ó­ta la­banc let­tem” – vi­gyo­ro­dik el Tó­bi­ás. S oda­sé­tál­va a tér­de­l, két­ség­beeset­ten ke­res­gé­l lány­hoz, le­ha­jol­va, a tér­de­l lány méz­szí­n jobb lá­ba mel­ll, comb­jai kö­zé nyúl­va, moz­du­la­tá­val két­ség­te­le­nül za­var­ba hoz­va  az el­vö­rö­sö­d le­ány­zót, föl­vesz egy zse­tont s mé­lyen meg­ha­jol­va nyújt­ja át. Né­hány száj­tá­tó ven­dég ne­vet és tap­sol. A lány fel­emel­ke­dik, s mel­lé­hez szo­rít­va a rek­lám­szaty­rot el­in­dul ki­fe­lé, bi­zo­nyá­ra meg­ke­res­ni a kasszát. ,,És mi­ért?” ,,A mi­li – mu­tat kör­be Tó­bi­ás. – Az ar­cok. a kap­zsi­ság torz ar­cai. Rend­kí­vül le­ny­gö­z fi­gyel­ni köz­vet­len kö­zel­rl a játékosokat…” Ki­sé­tál­nak. A ka­szi­nó eltt ott áll a fe­hér­ru­hás lány, most nem rek­lám­szaty­rát, ha­nem de­gesz­re tö­mött re­ti­kül­jét szo­rít­ja mel­lé­hez, szár­nyas fe­hér bun­dá­ját le­beg­te­ti a már­ci­u­si szél. Nem le­het el­dön­te­ni, vá­ra­ko­zik-e va­la­ki­re, vagy egy­sze­r­en nem tud­ja, hogy mer­re in­dul­jon. ,,Uram – for­dul köz­vet­le­nül Tó­bi­ás­hoz – ne le­pd­jön meg, de len­ne egy nagy kérésem…” ,,Hallga-tom, kisasszony!…” ,,Nem kí­sér­né­nek el ko­csi­káz­ni. Egye­dül, ennyi pén­zel, ami most ná­lam van, elég ve­szé­lyes. Min­den vá­gyam az, hogy vé­gig­hajt­has­sak Bádenen…” ,,Kérem – hajt fe­jet Tó­bi­ás és füttyent egy fi­á­ker­nek, gá­lán­san se­gí­ti fel a lányt, is fel­száll, s int Huterának, jöj­jön. k a lánnyal szem­ben ül­nek s meg­adó­an be­mu­tat­koz­nak, HáBé ke­zet csó­kol, kis té­to­vá­zás után Tó­bi­ás is. A lány fran­cia. “Ma hagy­ta el a fi­ú­ja, de két nap­ra még ki­fi­zet­te a szál­lo­dá­ját. Bá­na­tá­ban meg­it­ta a ma­ra­dék visz­ki­ket és sö­rö­ket a h­t­bl, s az utol­só ga­ra­sá­val el­jött a já­ték­te­rem­be, ahol lát­hat­tuk – nyert. Épp ide­je te­hát, hogy fi­á­ker­be ül­ve hajt­son vé­gig a Habs­bur­gok haj­da­ni für­d­he­lyén, amely olyan, mint egy me­se­vá­ros. Ré­gi ál­ma ez, ide­je tel­je­sí­te­ni. Csak­hogy egye­dül félt ne­ki­in­dul­ni, ennyi pénzzel…” „Ré­szük­rl a sze­ren­cse, ked­ves Anne Marie – mo­so­lyo­dik el Tó­bi­ás –, a ba­rá­tom is ide­gen, ne­künk is volt egy ilyen öt­le­tünk, ké­ré­se te­hát ka­pó­ra jött. De mi­u­tán vé­gig­haj­tat­tunk Bádenen, azt ajánl­ja a ked­ves lány­nak, aki az uno­ká­ja le­het­ne, hogy a pénzt vált­sa át két–háromszáz dol­lárt le­szá­mít­va és te­gye be egy bank­szám­lá­ra. Egyéb­ként mennyit nyert?” „ nem is tud­ja – za­va­ro­dik meg a lány, lát­ha­tó­lag meg­döb­ben­ti a kér­dés, vé­de­ke­zn szo­rít­ja mel­lé­hez pi­ros re­ti­kül­jét, de ha Jean meg­tud­ja, ami­lyen szá­mí­tó éhen­kó­rász, biz­to­san vissza­tér. Va­jon mennyi le­het? – néz HáBé-ra és vá­rat­la­nul az ölé­be bo­rít­ja a ban­kó­kat. – 8000 – 10000? So­ha nem is lá­tott ennyi pénzt.” „S ha Jean vissza­jön, szó­ba áll még ve­le?” – kér­de­zi ked­vet­le­nül Tó­bi­ás. HáBé még hall­ja a lány til­ta­ko­zá­sát, de már nem tud­ja kö­vet­ni, zu­han. Az úton az os­tor­lám­pák fé­nyé­ben Sissi lo­va­gol szem­be ve­lük, méz­sze­r kosz­tüm­ben, s nem is néz rá­juk, ami­kor el­vág­tá­zik mel­let­tük, ka­lap­ját el­rö­pí­ti a szél, ha­ja ki­bom­lik, zász­ló­ként lo­bog, az aj­tón is be­csa­pó ers szél meg­moz­gat­ja a kocs­ma fa­lán a ván­dor­zász­ló­kat. Meg­reb­ben a ki­tö­mött ba­goly szár­nya is. Mint­ha el akar­na száll­ni. De a szi­kár, agár­ar­cú fér­fi nem for­dul meg, hogy be­csuk­ja az aj­tót, mert ész­re­ve­szi Tó­bi­ást, és ki­tárt ka­rok­kal in­dul fe­lé­je, mint aki nem hisz a sze­mé­nek és több­ször is raccsol­va ör­ven­de­zik: ,,hát te élsz kéhlek, Tó­bi­kám, tengehészek gyön­gye! ez nem le­het igaz! …Hát te élsz. Én azt hit­tem kéhlek, mi­lyen a pahaszt, hogy te máh hégen sza­gos áhtó fü­ve­ket ka­szálsz az el­ága­zó ös­vé­nyek kehtjében. Oh, ihgalom any­ja, ne hagyj el…” ,,Edém, bohókám – élén­kül meg Tó­bi­ás is és fel­emel­ked­ve ün­ne­pé­lye­sen in­dult el, a te­rem kö­ze­pén ta­lál­koz­tak össze, meg­ölel­ték egy­mást. A ven­dé­gek szót­la­nul bá­mul­ták ket s a kocs­má­ros ké­rés nél­kül ra­kott elé­jük egy-egy po­hár bort. ,,A bá­ró úré­ból” – mon­dot­ta tel­je­sen fe­les­le­ge­sen, mert sen­ki sem fi­gyelt rá. Tó­bi­ás és a bá­ró egy­más­hoz koc­cin­tot­ták po­ha­ru­kat, it­tak, s ba­rát­já­nak csak ez­után ju­tott eszé­be, hogy t is be kel­le­ne mu­tat­nia ré­gen lá­tott ked­ves is­me­r­sé­nek. „Bé­la ba­rá­tom Er­dély­bl” – mon­dot­ta, s a bá­ró acél­szür­ke sze­me már­is rá­sze­ge­z­dött. “ Nagy bal­hé van Mahosvásáhhelyen – mon­dot­ta és uta­sí­tot­ta a les­ben ál­ló, egy­re kész­sé­ge­sebb kocs­má­rost, hogy új­don­sült ehdélyi bahátjának is hoz­zon egy poháh boht, hogy koc­cint­has­sa­nak a homán-magyah bahátságha, amely ép­pen ezek­ben a na­pok­ban hagyogva tel­je­se­dik ki, még­hoz­zá úgy, hogy a k kö­vön és elvtáhs elvtáhsnn nem mahad…” ,,De hát mi tör­té­nik ott?” – kér­de­zi Tó­bi­ás, nyel­vén for­gat­va, ha­rap­va a bort. ,,Nem tu­dom, utol­já­ra ak­kor hall­gat­tam rá­di­ót a teg­nap­eltt, ami­kor ta­xi­val men­tem a vár­ba, hogy ve­led ta­lál­koz­has­sak.” „Majd meg­hall­gat­juk az es­ti hír­adót – nyug­tat meg a bá­ró, s ren­del egy hi­deg­tá­lat: sajt, son­ka, olaj­bo­gyó, pickszalámi … so­rol­ja, s köz­li ve­lük, hogy –  tehmészetesen ma máh nem uta­zunk se­ho­va, az szehetett ven­dé­gei le­szünk az ked­ves phésházában, meht ha van hely a vi­lá­gon, ahol éhdemes idz­ni, az egy több száz éves bohospince…” Köz­ben meg­jön Málik, in­gat­ja a fe­jét „Sen­ki sem is­mer egy ilyen ne­v ha­ran­go­zót!” De a bá­ró, ami­kor meg­hall­ja, hogy ki­rl van szó, ne­vet, s a po­ha­rat Málik ke­zé­be nyom­ja. „A soföhöm el­visz kéhlek, hogy sze­mé­lye­sen táhgyalhass ve­le és pehsze, tehmészetesen vissza is hoz. Mi ad­dig elhemegyünk…” koc­cin­ta­nak, isz­nak, meg­je­le­nik a kocs­má­ros is a hi­deg­tál­lal ,,Fehi – szól át a szom­széd asz­tal­hoz a bá­ró, ter­met­re Málik nagy­sá­gú fi­a­tal­em­ber emel­ke­dik fel. – Át­vi­szed az uhat, megkehesitek Il­lést, be­szél ve­le s utá­na ha­za­ho­zod, a phésházban le­szünk. Éhtve van…” ,,Igenis! “ – kat­tan össze a fiú bo­ká­ja, s el­re­in­dul. Málik né­mán kö­ve­ti. ,,Idegenlégiós volt a gyehek – ma­gya­ráz­za a bá­ró büsz­kén –, lá­tod Tó­bi­kám, nem­csak te ihtottad az ahabokat, de meg­un­ta a si­va­ta­got, ha­za­jött s fel­fo­gad­tam soföhnek és testhnek, aki bohhal keheskedik, so­ha nem jó­zan tel­je­sen, s üz­le­ti vi­ták­ba is bonyolódhat…” ,,De ma­gad­ról be­szélj! Ha­za­köl­töz­tél, édes Edém…” ,,Ha­za. Ami­ó­ta Kláhi meg­halt, nem volt éhtelme sem­mi­nek, el­ad­tam a föl­de­ket, a há­zat, csak a bé­csit tahtottam meg, ha­von­ta egy he­tet ott va­gyunk Fehivel, nem tu­dom nél­kü­löz­ni az opehát s a ká­vé­há­zat. Itt sz­l­ket vet­tem, épí­tet­tem egy ka­csa­lá­bon fohgó kas­télyt, s bohban uta­zom, ha nagy­apám csak it­ta, háment a csa­lá­di öhökség fe­le, én áhulom is, hogy gyahapodjon máh véghe a Csekonics nem­zet­ség. Mi­kor ki­men­tem 56-ban, sem­mim sem volt, min­dent el­vet­tek, a föld­bl csak annyi ma­radt, ami két csehépben elféht, de ahogy ki­ju­tot­tunk, váht az öhökség oszthák hésze, de hi­szen tudod…” ,,Igen – in­gat­ja a fe­jét Tó­bi­ás, mint aki va­ló­ban min­dent tud és a regensburgi ud­var­ra be­tán­col kis kék pettyes ru­hács­ká­já­ban, vi­rág­gal a ha­já­ban Pi­ros, kö­röz az ud­va­ron, lát­ha­tó­lag a met­sz már­ci­u­si szél­ben sem fá­zik. „Egy­ál­ta­lán – kér­de­zi han­go­san – fáz­nak a kí­sér­te­tek?” „Nem tud­ja – vá­la­szol Tó­bi­ás –, még nem volt kí­sér­tet, sok min­den volt már ka­lan­dos éle­te so­rán, de szel­lem még nem, de ami ké­sik, nem mú­lik – rö­hög s be­megy a ház­ba, hogy be­kap­csol­ja a me­le­gí­tést. Azért – for­dul vissza – be­gyúj­tunk a kan­dal­ló­ba is, ha lúd, le­gyen kö­vér, vág­hat­nál ad­dig fát, há­tul van a szín az udvarban…” Pi­ros fél­re­haj­tott fej­jel hall­gat­ja be­szél­ge­té­sü­ket, most nem t­nik el, igaz, vál­to­zat­la­nul né­ma, hi­á­ba be­szél hoz­zá, csak szép fe­jét in­gat­ja, kér­dé­se­i­re nem vá­la­szol, egy pil­la­na­tig sem áll meg, vál­to­zat­la­nul nem tud­ja meg­érin­te­ni, de le­het, iga­zán nem is akar­ja, fél, hogy szel­lem­tes­tén aka­dály­ta­la­nul ha­tol át a ke­ze. A ker­ti tör­pé­ket fi­gye­li, oda röp­pen az egyik­hez – ne­vez­zük Sá­mu­el­nek – és si­mo­gat­ni kez­di a fe­jét, az­tán csó­kol­ni kez­di a má­si­kat is, ne­vez­zük Áb­ra­hám­nak. A foly­ta­tást HáBé már nem vár­ja meg, nyög­ve emel­ke­dik fel és a szín fe­lé in­dul. Most va­la­mi­vel fris­sebb­nek ér­zi ma­gát, mint az el­múlt na­pok­ban, nagy uta­zá­suk ké­pei össze­foly­nak, fo­lya­ma­tos ál­mos­sá­ga­i­ra em­lék­szik s ar­ra, hogy na­gyon sok­szor ve­szí­tet­te  el tár­sal­gás köz­ben a fo­na­lat, ahogy Málik ál­la­pí­tot­ta meg ag­gód­va ’ mint­ha ki­zu­hant vol­na az id­bl s most csak néz­ne ki a fe­jé­bl.’ Nap­ról nap­ra – ez tény – el­eset­tebb­nek, gyen­gébb­nek érez­te ma­gát, de ezt egyet­len pil­la­na­tig sem is­mer­te be, düh­ro­ha­mot ka­pott, ha óva­tos és ér­te ag­go­dal­mas­ko­dó ba­rá­tai szó­vá tet­ték egy­re ag­gasz­tóbb ál­la­po­tát, s ami­kor Málik ja­va­sol­ni me­ré­szel­te Tó­bi­ás­nak, hogy vi­gye el or­vos­hoz, bi­zo­nyá­ra van­nak nagy tu­dá­sú or­vos is­me­r­sei, ha­ra­go­san ki­tört, hogy nem be­teg, az igaz, hogy lá­to­má­sai tá­mad­nak és idn­ként har­minc esz­ten­de­je ha­lott sze­rel­mé­vel tár­sa­log, de  ez még nem je­len­ti azt, hogy fi­zi­ka­i­lag va­la­mi ba­ja len­ne, a lel­ke pe­dig ki­zá­ró­lag rá tar­to­zik, az övé s nem azért lá­to­gat Auszt­ri­á­ba és Né­me­tor­szág­ba az arany­kor­sza­ki ka­ran­tén után, hogy or­vo­sok lá­to­ga­tá­sá­val tölt­se drá­ga ide­jét, nem, Bécs­ben, a Burgban azt az ál­lí­tó­lag ki­ál­lí­tott kar­dot sze­ret­né kö­zel­rl is megnéz­ni, ame­lyik­kel Zrí­nyit és Frangepánt há­rom­száz egy­ne­hány esz­ten­de­je le­fe­jez­ték, mert ál­lí­tó­lag ki­ál­lí­tá­si tárgy mu­tat­ván, hogy va­la­mi­kép­pen mi bar­bár és ku­ruc ma­gya­rok is je­len va­gyunk a bol­dog Auszt­ria tör­té­ne­té­ben. Ami­kor a szín­ben fel­eme­li a fej­szét, a hó­hér kard­ja kép­z­dik meg elt­te, s hi­á­ba húz­za nya­kig ma­gá­ra a pok­róc­cal bé­lelt ta­ka­rót, össze­koc­can­nak a fo­gai, ak­kor lát­ja meg az ab­lak hal­vá­nyu­ló négy­szög­ében az el­s var­jút. Ká­rog­va kö­röz a kert dió­fái fö­lött, mint­ha tár­sa­it hív­ná.  Pi­ros is fel­fi­gyel rá,  oda­megy az ab­lak­hoz, el­ta­kar­ja a ká­ro­gó var­jút, de egy id után is­mét el­t­nik, sem­mi­vé fosz­lik, és HáBé is­mét meg­lát­ja az ab­lak ke­re­té­ben szál­lon­gó, fá­rad­ha­tat­la­nul ká­ro­gó var­ja­kat, kér­d­je­le­ket, fe­ke­te kér­d­je­le­ket for­máz­nak az ón­szür­ke ég­re. A ker­ti, nem is olyan tá­vo­li dió­fa ágai fur­csán csip­ké­zik is a ké­pet, lá­tó­szö­ge (döb­ben meg Há­bé és iszo­nyú er­fe­szí­tés­sel pró­bál meg el­for­dul­ni, de nem ké­pes meg­moz­dul­ni, néz­nie kell)! meg­sem­mi­sí­ti és át­ala­kít­ja a tá­vol­sá­go­kat, a var­jak, mint­ha a dió­fa ágai kö­zött ke­ren­ge­né­nek, le­ál­lít­ha­tat­la­nul. Még­is si­ke­rül le­huny­nia sze­mét, ál­má­ban to­vább ká­rog­nak a vén var­jak, be­lát­ha­tat­lan me­z kö­ze­pén áll, fi­gye­li, ho­gyan las­sí­ta­nak kö­rü­löt­te az iszo­nyú­an, el­kép­zel­he­tet­le­nül hosszú sze­rel­vé­nyek­bl ál­ló vo­na­tok. Fe­ke­te me­le­gí­t­ru­hás fér­fik ug­rál­nak ki a va­go­nok­ból, a ’89 de­cem­be­ré­ben ga­ráz­dál­ko­dó, majd nyom nél­kül el­t­n, fel­szí­vó­dó ter­ro­ris­ták­ra em­lé­kez­tet­nek és lö­vés­re kész ol­dal­fegy­ve­rek­kel in­dul­nak fe­lé­je, ki­a­bál­nak is va­la­mit, de az iszo­nyú ká­ro­gás­tól sem­mit nem hal­la­ni. Az­tán egy­szer­re dör­dül­nek meg a fegy­ve­rek, s hir­te­len ön­ma­gát lát­ja meg egy fél­ho­má­lyos te­rem­ben, ra­va­ta­lon. ,,Gyakran szok­tál ájul­doz­ni, édes Bé­lám?” A pa­rancs­nok hang­ja vic­ces ugyan, de sze­mé­ben ag­go­da­lom. ,,Szíves vagy” – ér­dek­l­dik Má-lik, s vi­zes ru­há­val tö­rül­ge­ti az el­ké­pedt sá­padt ar­cát. Igen, per­ce­kig azt sem tud­ja, hol van, azt sem, hogy mi tör­tént. Hogy kál­vá­ri­á­ja fel­idé­zé­sé­nek csúcs­pont­ján egy­szer­re csak le­for­dult a szék­rl, s így hall­ga­tó­sá­ga nem tud­ta meg, hogy mi lett a disz­nó­val ak­kor, fel­s­tá­bo­ri szám­ze­té­se el­s nap­ján, meg­be­ret­vál­ta-e vagy nem, no­ha ez nem is volt fon­tos, hi­szen azok, akik ki­e­szel­ték, min­den­kép­pen gon­dos­kod­tak ar­ról, hogy az t ha­tá­ro­zot­tan rossz szín­ben fel­tün­te­t le­gen­da el­ter­jed­jen a szol­ga­lel­k és gyá­va bor­bély­ról, aki, csak­hogy meg­sze­rez­hes­se a fa­lu ve­ze­t­i­nek bi­zal­mát, ké­pes volt egy disz­nót is meg­be­ret­vál­ni. Igen, Szikszai, Fel­s­tá­bor ak­ko­ri kis­ki­rá­lya gon­dos­ko­dott ró­la, hogy az eset ki­szi­vá­rog­jon és nem te­he­tett ar­ról, hogy nem szá­muk­ra ked­ve­z­en ala­kult a do­log, a fel­s­tá­bo­ri­ak ugyan­is a bi­zarr eset­ben nem az gyá­va­sá­gá­nak és szol­ga­lel­k­sé­gé­nek tra­gi­ko­mi­kus bi­zo­nyí­té­kát lát­ták, ha­nem a ha­ta­lom he­lyi le­té­te­mé­nye­se­i­nek agya­lá­gyult­sá­gát,  ve­ze­t­ik vég­ze­tes el­hü­lyü­lé­sé­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ul idéz­get­ték, rö­hög­ve az ese­tet, amely így az kre­tén sza­diz­mu­suk újabb je­le volt, s a szé­pen ala­ku­ló le­gen­dá­ban - ahogy egy es­tén a ma­li­ci­ó­zus An­tal atya meg­je­gyez­te, az Bé­la ba­rát­ja már - már meg­di­cs­ül, de leg­alább­is a leg­jobb úton van a meg­di­cs­ü­lés fe­lé, akár a vi­hán­co­ló tz­ol­tók, akik él­tes ko­ru­kat meg­ha­zud­tol­va fröcs­köl­nek, ri­csa­joz­nak, az rü­let ha­tá­rá­ra ker­get­ve az egy­foly­tá­ban sí­po­ló úszó­mes­tert, aki vég­s el­ke­se­re­dé­sé­ben az­zal fe­nye­ge­t­zik, hogy csend­há­bo­rí­tás mi­att hív­ja ki a rend­r­sé­get, ha nem fe­je­zik be!…Ne spric­cel­je­nek, zsi­va­joz­za­nak, hi­szen za­var­ják a für­d nyu­ga­lom­ra vá­gyó ven­dé­ge­it. Pi­ro­st fi­gye­li, egy­re in­kább át­t­nik a fény­be, volt, nincs. Málik, nya­kig búj­va a g­zö­l víz­be, egy­re a so­fr­rl be­szél. “ Va­la­mi Je­n?  mo­men­tán most nem jut eszé­be a ne­ve, az arany­ru­da­kat tar­tal­ma­zó lá­dá­val ál­lí­tott be ab­ba az alag­so­ri kony­há­ba, ahol a se­be­sül­te­ket ápol­ták és a pa­rancs­nok urat ke­res­te.’ Mi ké­ne, ha vóna?’ -  tré­fál­ko­zott Sasvári fá­rad­tan s meg­húz­ta ku­la­csát, de már a rum se tud­ta fel­me­le­gí­te­ni, na­pok óta ráz­ta a hi­deg. De Je­n, a pes­ti va­gány vet­te a la­pot, egy né­ger n, mon­dot­ta, pu­cé­ran, cit­rom­mal a szá­já­ban. Az most mo­men­tán nin­csen. Hát ak­kor it­ten van az arany!– és Je­n az asz­tal­ra tet­te a lá­dát. Olyan volt, mint a vegyesízes lá­dák, de nem lek­vár volt ben­ne. Milyen arany? – ér­dek­l­dött vész­jós­ló han­gon Sasvári. – Meg­buggyan­tál, édes fi­am. Már Csóri vaj­da se ta­lál­ta meg A nagyidai cigányokban… De igen! – így Je­n, és ki­nyi­tot­ta a lá­dát, s a sá­padt fény­ben sár­gán vi­lá­gí­tot­tak a táb­la cso­ko­lá­dé­nál va­la­mi­vel na­gyobb s vas­ta­gabb arany­la­pok. Min­den­ki oda­gylt, olyan csend lett, hogy tisz­tán le­he­tett hal­la­ni az ab­lak­üve­gek kö­zé ve­sz légy hal­ku­ló züm­mö­gé­sét. Hon­nan van? – kér­dez­te szi­go­rú­an Sasvári. – Ho­va tör­tél be, édes fi­am? A nem­ze­ti bank­ba?!? És Je­n, kö­zel ha­jol­va a pa­rancs­nok úr­hoz el­ad­ja az egy­szer vol­tam Kr­zus éle­tem­ben cí­m hs­tör­té­ne­tét, ame­lyik egy va­gány ma­gyar ka­to­ná­ról szó­lott, aki­nek a had­se­reg arany­kin­csét, tar­ta­lé­kát kel­lett vol­na az egyik hely­rl a má­sik­ra szál­lí­ta­nia és ott sza­bály­sze­r­en, pa­pí­ron át­ad­nia egy ez­re­des­nek. de a front már kö­ze­le­dett, és tel­jes volt a zr­za­var. Át­ad­ta vol­na szí­ve­sen az ara­nyat, ha lett vol­na ki­nek, de hát nem volt. Odüsszeája nem várt for­du­la­tot vett, ezért azu­tán Sop­ron mel­lett meg­ál­lott az or­szág­úton. (Rá­jött elbb-utóbb, vagy a nyi­la­sok kap­ják el, vagy a né­me­tek, vagy az oro­szok?) Az ez­re­des – aki­nek sza­bály­sze­r lel­tár­ral kel­lett vol­na át­ad­nia az egész, va­gyont ér szál­lít­mányt – már nem volt se­hol, el­tnt, fel­szí­vó­dott a kö­dös no­vem­ber­ben és egy lá­da ara­nyat si­e­t­sen kap­kod­va el­ásott. Hogy fel­dúlt ál­la­po­tá­ban sem meg­za­va­rod­va cse­le­ke­dett, bi­zo­nyít­ja, hogy 11 év és ti­zen­egy hó­nap után meg­ta­lál­ta s el­hoz­ta, hogy a ha­za üd­vé­re, a for­ra­da­lom szent cél­ja­i­ra for­dít­has­sák, és úgy gon­dol­ja, hogy tisz­ta­szí­v, ön­zet­len cse­le­ke­de­té­nek bi­zo­nyí­té­ka hogy az arany most itt van, még csak nem is gon­dolt ar­ra, hogy hasz­nál­ja fel, hogy át­lép­jen a lá­da arannyal a ha­tá­ron és meg­ala­poz­za éle­tét a sza­bad vi­lág­ban, nem, ben­ne ilyen gon­do­lat meg se for­dult, rög­tön tud­ta, hogy a sors be­in­tett: itt az id, most vagy so­ha, s ma haj­nal­ban csó­na­kos mo­tor­ke­rék­pár­ral ment le utá­na, nem is kel­lett so­kat ke­res­nie, ben­ne volt az a hely a domb­ol­da­lon, az or­szág­út­tól 25 lé­pés­re egy vad­kör­te­fa alatt. Egy­bl rá­ment, ki­ás­ta, hozta… Ar­ra nem gon­dolt? – kér­de­zi t­nd­ve a a pa­rancs­nok úr –, hogy mi tör­tént vol­na ak­kor ha a fát eset­leg ki­vág­ják vagy vil­lám csap bele… De er­re is gon­dolt – vi­gyo­rog Je­n – a ki­lo­mé­ter­k­tl számította… S a te­her­au­tó­val mi lett?  – szólt köz­be megint a pa­rancs­nok úr s ál­ma­ta­gon bá­mul­ta a sár­gán de­ren­g arany­la­po­kat. Ké­sbb be­ál­lott öt­ven má­sik ka­to­nai te­her­au­tó kö­zé, le­sze­gez­te a pony­vát és el­t­zött, szá­má­ra ott és ak­kor ért vé­get a háború… Málik só­hajt és fe­jét is be­le­dug­ja a for­ró víz­be. ,,Hát ezt a lá­dát rej­tet­te el K­bá­nya pin­ce és bar­lang út­vesz­t­jé­ben va­la­mi jó hely­re a pa­rancs­nok úr, csak­hogy – prüsz­köl Málik – to­ló­ko­csi­ban nem me­het utá­na, ezért a fel­adat – mu­tat Huterára – ránk vár… Ez is ránk…Ha vissza­jössz Auszt­ri­á­ból, meg­ke­res­sük. Én ad­dig be­szer­zem a kel­lé­ke­ket.” ,,Nem ér­tem – in­gat­ja a fe­jét döb­ben­ten Tó­bi­ás – mi­fé­le, kel­lé­ke­ket?” ,, Elem, és vi­har­lám­pá­kat, fák­lyá­kat, mi­vel ot­tan sö­tét van, ahogy Bé­la mond­ja, sö­tét, mint a bi­ka szar-vában…” ,,S tér­kép, ilyes­mi van?…” ,,Nincs, csak a pa­rancs­nok úr egye­bek­ben bá­mu­la­tos me­mó­ri­á­já­ra ha­gya­koz­ha­tunk. Ez nem sok, de még­is ki­in­du­ló­pont lehet…” ,,És Sasvári r­nagy úr mi­hez akar kez­de­ni a lá­da arannyal?” ,,Én még olyan had­vi­selt ma­gyar féhfit, aki kü­lö­nö­sen Libeh atyánk ne­d­jé­nek ál­dá­sos ha­tá­sa alatt ne kez­de­ne ló­dí­ta­ni, még nem lát­tam – ne­vet a bá­ró, vég­re fel­fog­va  a fél­re­ér­tés lé­nye­gét, az­tán meg­kí­nál­ja test­r­ét is egy po­hár bor­ral. Ül­nek a gyer­tyák lo­bo­gó fé­nyé­ben, s Fe­ri, a ve­te­rán ide­gen­lé­gi­ós is be­le­sod­ród­va a tör­té­net­be, rez­ze­nés­te­len arc­cal rész­le­te­zi, hogy mi­lyen ijedt volt az a ha­ran­go­zó, mint­ha nem is har­colt vol­na vé­gig egy há­bo­rút, mint­ha nem is ta­pasz­tal­ta vol­na meg sze­gény fe­je Recs­ket, s még az­eltt az orosz ven­dég­sze­re­tet a ha­di­fog­ság­ban.” ,,Tlem ijedt meg sze­gény – t­n­dik Málik, nyel­ve he­gyén ízel­get­ve a bort. – Azt hit­te, el­jött a számonkér szék, és , aki min­dent túl­élt, most be­fe­je­zi föl­di vo­nu­lá­sát.”  “ A sek­res­tyés­sel ül­dö­gélt a pa­don, a temp­lom­kert­ben – foly­tat­ja Fe­ri –, és ami­kor egy­szer­re fel­ma­ga­sod­tunk elt­te Ist­ván bá­tyám­mal, nyel­ni se tu­dott, köp­ni se.” ,,Maga Il­lés Jó­zsef? – ve­szi át a szót Málik. ,, Én va­gyok.” ,,Maga tü­zér­tiszt.” ,,Már ho­gyan len­ne tiszt – rö­hö­gött a hely­ze­tet él­ve­z sek­res­tyés, aki­nek fel­gyl­het­tek az el­szá­mol­ni­va­lói Il­lés ko­má­val. – Ti­ze­des volt , az se so­ká­ig, mert fog­ság­ba esett. meg­kér­tem az ip­sét, kus­sol­jon, nem rá va­gyunk kí­ván­csi­ak. ,,St – te­szi hoz­zá Fe­ri – húz­zon el, ez az egész nem rá tar­to­zik. Ha va­la­ki­nek el­mond­ja hogy lá­tott min­ket, az egér­lyuk­ba is el­búj­hat, oda is utá­na­me­gyünk. Hát el­hú­zott az ür­ge, és Ist­ván bá­tyám el­kezd­te a resz­ke­t fe­j öreg ki­hall­ga­tá­sát. Nem ment könnyen, össze-vissza hablatyolt sze­gény fe­je, f­ként, ami­kor ki­de­rült, hogy Hutera úr­ral va­ló kva­ter­ká­zá­sá­ról is tu­do­má­sunk van…Ekkor már szin­te sírt sze­gény, meg is saj­nál­tam és Ist­ván bá­tyám is meg­saj­nál­hat­ta, mert ki­fej­tet­te, mit bú­sulsz ke­nye­res, mi­kor sem­mid sin­csen, ha­zud­tál ez igaz, de nincs vesz­ve Óbu­da, míg szar­ni tud a ma­gyar, s ne­hogy azt gon­dol­ja, hogy csak a tisz­tek em­be­rek. se volt tiszt, r­mes­ter volt,  de nem is ez a fon­tos. Jó ka­to­na le­gyen, me­leg­szí­v, könnyed lép­t, za­va­ros a Nyárád…” ,,Hívtuk – jegy­zi meg Málik –, hogy jöj­jön ve­lünk, ta­lál­koz­hat Hutera úr­ral is, de res­tel­ke­dett. Az­tán fel­ug­rott, hív a kö­te­les­ség! – mon­dot­ta – kell men­ni harangozni…” ,,Én is kel­lett vol­na men­jek veletek…” ,,Nem, Bé­lám, az még rosszabb lett volna…Aztán a há­zi­gaz­da te­le­töl­ti a po­ha­ra­kat s a bor fi­gyel­mez­te­t­en csil­lan meg a száz­éves töm­zsi üveg­po­ha­rak­ban, ,,amelyek – ne­vet a bá­ró – ak­kor se töhnek el, ha a bús ked­v zelegoh magyahok úhi sze­szé­lyük­ben a fal­hoz vag­dos­sák ket. Él­jen a poháh, ame­lyik so­ha nem töhik el...” ,, Er­dély­bl jött el, né­hány éve, mert már nem bír­ta to­vább. Kép­zett­sé­gé­re néz­ve pszi­cho­ló­gus. Már az egye­te­men rá­jött, hogy  Ceausescu Ro­má­ni­á­já­ban lé­lek­tan­ász­ra sem­mi szük­ség nin­csen, s úgy dön­tött, más­hol kezd új éle­tet. Egy tár­sas­uta­zás­ra fi­ze­tett be, sze­gény nagy­any­ja min­den meg­ta­ka­rí­tott pén­ze rá­ment, de meg­ér­te. Utol­só nap ma­radt le a cso­port­ról, s ak­kor kez­d­dött a kál­vá­ri­á­ja. Ha ezt sej­ti, ész nél­kül megy ha­za, nem vál­lal­ja, de az élet­ben az a gyö­nyö­r, hogy so­ha nem tud­juk még el­kép­zel­ni sem, hogy mi vár ránk. – A kis­asszony­ok tál­cá­kon ér­kez­nek a sü­te­mé­nyek­kel. – Önök ura­im – só­hajt a lány – ma­gyar­or­szá­gi­ak, ha jól sej­tem, ezért el sem tud­ják kép­zel­ni mi­lyen re­mény­te­len, mi­lyen si­vár és mi­lyen unal­mas volt az élet Er­dély­ben. A Ceausescu és a Ká­dár kö­zöt­ti kü­lönb­ség dik­ta­tú­rá­juk­ban is meg­mu­tat­ko­zott, rá­adá­sul nem is he­lyez­ked­het­tem vol­na el kli­ni­kai pszi­cho­ló­gus­ként, nem volt pro­tek­ci­óm, me­het­tem vol­na ta­ní­ta­ni va­la­me­lyik sá­ros mold­vai fa­lu­ba, mert az volt az úzus, hogy a ma­gyar or­vo­so­kat, ta­ná­ro­kat ki­zá­ró­lag ro­mán vi­dék­re he­lyez­ték. Hát ezért ta­nul­tam meg és né­me­tül és an­go­lul s ezért búj­tam éjt nap­pá té­ve a szak­iro­dal­mat. Én tény­leg lé­lek­gyógy­ász sze­ret­tem vol­na len­ni, ura­im, de a sors köz­be­szólt s a vé­let­len le­té­rí­tett a pá­lyám­ról. De az is le­het, nem is volt vé­let­len. Vé­let­len? Mi az. A fi­lo­zó­fia kép­te­len de­fi­ni­ál­ni. De t ez nem iz­gat­ta so­ha. a sza­bály­sze­r­sé­gek­ben sze­re­tett vol­na hin­ni, le­ny­göz­ték a mo­dern lé­lek­tan le­he­t­sé­gei, így ké­s­re vet­te ész­re, hogy rossz he­lyen tett rossz ló­ra. Mind­egy ez – kez­di mo­hón ka­na­laz­ni sü­te­mé­nyét. – Nem is rá­juk tar­to­zik, ne ha­ra­gud­ja­nak, hogy ki­bo­rult, és ha tény­leg ma­gyar­or­szá­gi­ak, ak­kor amúgy sem ér­te­nek sem­mit, még ha akar­nák se ért­het­nek meg egy er­dé­lyit. Ez két kü­lön vi­lág! – Da­rab ide­ig hall­gat, si­e­t­sen kap­kod­va fal­ja a tor­ta­sze­le­te­ket,  szív ala­kú ar­ca ki­pi­rul, tart egy kis szü­ne­tet, kor­tyol na­rancs­le­vé­bl. – A lá­ger, igen. A fo­lya­ma­tos ki­hall­ga­tá­sok. Unott, szi­go­rú em­be­rek fag­gat­ták, leg­in­ti­mebb tit­ka­i­ra is kí­ván­csi­ak vol­tak, dip­lo­má­ját hüm­mög­ve néz­ték, lát­ha­tó­lag nem tud­tak ve­le mit kez­de­ni, me­he­tett vol­na Ka­na­dá­ba, ez igaz, de nem akart,    ma már kész­sé­ge­sen be­lát­ja, os­to­ba volt és ma­kacs, Bécs­ben sze­re­tett vol­na pszi­cho­ló­gus len­ni, ki­de­rült, ha tény­leg azt akar­ja, megint be­irat­koz­hat az egye­tem­re. Azt per­sze sen­ki sem mon­dot­ta el ne­ki, hogy mi­bl? Az­tán az al­bér­let, az élet, ami itt nem ol­csó. Egy ide­ig ta­ka­rí­ta­ni járt, be­irat­ko­zott az egye­tem­re, nyo­mor­gott, de bol­dog volt, hogy azt csi­nál­hat­ja, amit akar, s ak­kor je­len­tek meg kö­rü­löt­te is­mét a fi­gye­l, t kö­ve­t fi­gu­rák. El­ment a hi­va­tal­ba, pa­naszt tett, de ki­rö­hög­ték, vé­let­le­nül ki­hall­ga­tott egy be­szél­ge­tést a ve­le kap­cso­la­tot tar­tó, az hely­ze­té­vel tisz­tá­ban lé­v, ró­la min­dent tu­dó 50 év kö­rü­li szi­go­rú hölgy mo­so­lyog­va mond­ta kol­lé­gá­i­nak: még ez akar pszi­cho­ló­gus len­ni, ami­kor szo­rul­na se­gít­ség­re, hi­szen ül­dö­zé­si má­ni­á­ja van a bal­fá­cán­nak. Hát ki­cso­da , hogy még itt is ve­le fog­lal­koz­zon a ro­mán securitate… Elrohant a hi­va­tal­ból, ak­kor es­te hív­ta fel el­ször egy ér­des fér­fi­hang és meg­fe­nye­get­te, túl so­kat nyü­zsög, túl nagy he­lyen van, de tud­ják (ezek már ott­hon is min­dent tud­tak), hogy ne­he­zen él, k meg tud­nák könnyí­te­ni a hely­ze­tét, ha vál­lal­na bi­zo­nyos ap­ró szol­gá­la­to­kat. ,Mire gon­dol­nak?’ – kér­dez­te ide­ge­sen, mi­re a fér­fi ki­fej­tet­te, hogy olyan tár­sa­sá­gok­ban mo­zog, ahol ér­de­kes (leg­alább­is ket ér­dek­l) sze­mé­lyi­sé­gek is meg­for­dul­nak, ket kel­le­ne meg-figyelni… – Már ment a tás­ka­mag­nó, fel­vet­te az egé­szet. Be­sú­gás­ra kény­sze­rí­te­nek itt, a sza­bad vi­lág­ban? Higgyen amit akar! – vált dur­vá­vá a hang. – De vi­gyáz­zon, min­den­kit ér­het baleset… Más­nap le­játssza a szi­go­rú hölgy­nek a fel­vé­telt. Nem kel­lett for­dí­ta­nia, a tiszt­vi­se­l­n Nagy­sze­ben­bl jött el, ki­vá­ló­an be­szélt ro­má­nul. Azon­nal oda­hív­ta fe­let­te­sét, meg­hall­gat­ták a fel­vé­telt, buz­gón for­dí­tott, a 60 év­kö­rü­li ke­dé­lyes bé­csi pol­gár ar­cán za­var su­hant át, fel­jegy­zett va­la­mit, s együtt­ér­zé­sé­rl és vé­del­mé­rl biz­to­sí­tot­ta t. Es­te ter­mé­sze­te­sen szólt a te­le­fon, be­telt a po­hár, te kis ri­banc! – csak ennyit mon­dott a szi­go­rú fér­fi,  ké­sbb ba­rát­n­je hív­ta Ko­lozs­vár­ról, hogy szo­mo­rú hírt kell kö­zöl­nie: meg­halt a nagy­ma­má­ja, egyet­len csa­lád­tag­ja. Ült az al­bér­let­ben és úgy érez­te, vé­ge, nincs to­vább, ha be lett vol­na ve­zet­ve a gáz, ak­kor bi­zo­nyá­ra nyit­va is hagy­ja, de nem volt be­ve­zet­ve. Fe­küdt a há­tán a sö­tét­ben s el­kép­zel­ni sem tud­ta, hogy ho­gyan lesz to­vább?! Hir­te­len csú­szott ki aló­la a ta­laj, el­ve­szí­tet­te (ho­gyan is fe­jez­ze ki ma­gát?) a biz­ton­ság­ér­zet­ét, egye­dül ma­radt, vég­ér­vé­nye­sen egye­dül, rá­adá­sul el­len­sé­ges kör­nye­zet­ben. S nem tá­masz­kod­ha­tott senkire!…”

(befejez rész következik)