PÉNZES ISTVÁN
Amator orbis
XX. ÉVFOLYAM 2009. 15. (533) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

(részlet)

A San Silvestro in Capite apácakolostorának komor falai egyre növekvő nyugtalansággal, de reménnyel is eltöltötték a közelben szemlélődő francia szerzetest. Amint a nehéz, kétszárnyú kapuhoz ért, egy rövid ideig habozott, mielőtt megzörgette a súlyos vaskopogtatót. A  kis kémlelő ablak hamarosan kinyílt és a kapusnővér kíváncsi tekintete jelent meg a tenyérnyi keretben. A barát még mélyebben húzta fejére csuklyáját.
„Ma nem fogadunk vendéget, testvérem. Férfiaknak különben se adhatunk szállást csak a püspök úr engedélyével. Menj tovább békével és megtalálod, amit keresel.”
Mielőtt becsapta volna a jövevény előtt az ablakocskát, a szerzetes mormolt valamit franciául aztán szó nélkül összecsuklott. A vastag kapu hirtelen kitárult és a kapusnővér lehajolt, hogy segítséget nyújtson az ájult zarándoknak, de látva annak tehetetlenségét, gyorsan hívta nővéreit, akik becipelték az elalélt testet.
Amint a furfangos barát a zárda kapuin belülre került, keskenyre nyitott szemhéjain keresztül igyekezett mindent agyába rögzíteni, amit látott. A szorgos, de rémült nővérek áthurcolták a szűk kis kerengőn, amely a cellákat elválasztotta a kapusfülkét is magába foglaló toronyszerű épülettől, majd egy keskeny folyosón sietve egy hátsó, kellemesen hűs helyiségbe vitték. Az egyik nővér valami borzalmas erős folyadékkal töltött üvegcsét tartott az orra alá, amitől a barát hevesen köhögni, majd prüszkölni kezdett. A maró gőzöktől szinte megduzzadt a torka és a legszívesebben elrohant volna, ám színlelnie kellett, hogy lassan magához tér és esetlenül elnézést kért a köréje sereglő nővérektől.
Miközben élesztgették, Fabius tekintetével Marcellát kereste, abban reménykedve, esetleg megpillantja a köréje sereglő asszonynép gyűrűjében. Helyette azonban az apátnő szigorú arcával találta magát szembe, aki föléje hajolva vizsgálgatta. Egyetlen intésére az apácák szétrebbentek és ki-ki visszavonult a saját körletébe.
Az apátnő, miután megbizonyosodott, hogy a hívatlan vendég magához tért, leült az ágy melletti székre és kíméletlenül nekiszegezte a kérdést.
„Most pedig elmondod nekem, fiam, mi vezetett erre a helyre, ahová nem léphet be senki halandó a püspök úr engedélye nélkül. Tudnom kell, miféle szándék vezérel, mert hogy nem vagy egyházi személy, az bizonyos, mert a csuhád alatt ilyen inget a szerzetesek nem viselnek. Halljam az igazat, és ne merj hazudni, a saját érdekedben.”
A főnöknő szigorú tekintete és őszintesége Fabiust hasonló őszinteségre késztette, most, hogy lelepleződött, megpróbált nyílt kártyákkal játszani, bár még egy utolsó kísérlettel próbálkozott a priorissza megtévesztésére. Elmondta, hogy egy Marcella nevű jószívű lányt keres, aki néhány nappal ezelőtt megmentette az életét és fogadalmat tett, addig nem hagyja el a várost, míg személyesen nem mond köszönetet az irgalmas hajadonnak. Arra kéri a nagylelkű apácákat, adjanak lehetőséget, hogy legalább még egyszer láthassa a kisasszonyt és leborulhasson a lába elé, aztán szép csendben eltávozik, ahogy jött.
Olyan szívhez szólóan adta elő kérését, hogy az apátnő jéghideg páncélja már-már olvadozni kezdett, és Fabius némi reménysugarat látott felvillanni a dermesztő sötétben, mely a lelkében uralkodott és a végső kétségbeesés felé taszította.
Miután a sikertelen merénylet következtében elhagyta az egyedüli bizonyítékot, a tőrt, ami hajdani családjához kötötte és mely származására valaha is fényt deríthetne, már csak az járt a fejében, valahogyan megtudja az igazságot Marcella hollétéről. Jól tudta, nincs veszteni valója, ebben a játszmában mindenképp csak vesztes lehet. Azt a magyar papot nem sikerült eltennie láb alól Giovanni határozott parancsa ellenére, és ezzel már veszélybe sodorta magát, mert ilyen hibát a gazdája nem bocsájtana meg soha – és a szíve mélyén örült is, hogy a merénylet kudarcba fulladt. Ám azóta nem mer a Colonnák szeme elé kerülni, főképpen Massimo társaságát igyekszik mellőzni.
Mindenképpen meg kell tudnia, hová rejtették a lányt, és ha megtalálja, majd módját ejti a szöktetésnek. De hát hogyan? Kihez forduljon felvilágosításért?
A megoldást a véletlen kínálta fel váratlanul. Céltalan és kétségbeesett kóborlásai folyamán francia zarándokokkal találkozott a San Pietro előtt, akik a Colonnák dicséretét zengték és akik közül az egyik elmesélte, hogy nővére a Colonnák által alapított San Silvestro templom apácakolostorában él teljes békességben és visszavonultságban. Ez az információ azonnal szöget ütött a fejébe és már tudta is, mit kell tennie.
Nem lévén más választása, gyorsan kellett dönteni. Titokban követte a franciákat szálláshelyükre, majd kiválasztotta a hozzá leginkább hasonló termetű barátot, és ékes francia szavakkal meghívta egy jó kupa toszkán borra. Nem kellett sokáig várnia; a lelkes zarándok egymás után döntögette a jótékony nedűt, és amikor Fabio unszolására elhagyták a csapszéket, dülöngélve megtett néhány métert és lerogyott a legközelebbi bokor tövébe. A többi már magától elrendeződött. Fabius, mint francia szerzetes, bebocsátást kért a zárda kapuján, abban a reményben, hogy ott találja imádott kedvesét.
Az apátnő azonban átlátott a fiatalember cselszövésén.
„Fájlalom, kedves fiam, de ezúttal nem lehetek segítségedre, mert ilyen nevű ifjú hölgy nincs e szigorú falak között. És még ha lenne is, nem állhat szóba idegennel, mert tiltja a szabályzatunk. Amit pedig az imént meséltél nekem, teljesen lehetetlen, mert az ifjú hölgy már jó ideje...” És ebben a pillanatban az apácák főnökasszonya elszólta magát, s mire ezt észrevette, már nem szívhatta vissza.
„Könyörgök, kedves anyám” – kulcsolta össze a kezeit a fiatalember segélykérően – „Csak egyetlen pillanatra láthassam őt, csak tudjam, hogy az Ön kegyelmes oltalma alatt él ez eldugott világban, és én örömmel megteszek bármit, amit parancsol nekem...”
Az apátnő most már tényleg meginogni látszott
„Kedves fiam, a te Marcellád, úgy látszik, a mi Urunk kegyeltje, mert tegnap reggel óta egy nemes úr hitvestársa és akit az esküvő után sebes hintóján elrepített palotájába. Adjunk hálát a magasságos Atyának, hogy ily nagy szerencse érte.”
Fabius azt hitte, most nyomban elnyeli a föld vagy ráomlanak a kolostor ősrégi falai. Az arca olyan fehérré vált, mint a megdermedt viasz, egyetlen hang nem jött elő a torkán, csak tántorgott ki a szabadba, szinte ösztönösen a kapu irányába, mely ki tudja, mily sugallat hatására tágra nyílt előtte, és ő fejét leszegve, mint a holdkórosok, ment, csak ment bele a nagyvilágba.
A kolostor főnökasszonya fejcsóválva nézett utána és intett a kapusnővérnek, hogy zárja kulcsra a hatalmas kaput.