Jancsó Miklós
A gázrezsó
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 9. (455.) SZÁM - MÁJUS 10.

Jó húsz éve már, hogy egy bátor vagy talán inkább hősies pillanatomban a konyhámban, a főzőkályha mellé – azt mintegy kiegészítőként – egy gázrezsót szereltettem fel. Merészség volt ez részemről, mert a diktatúra éveiben tilos volt, egyebek mellett, bármiféle nem engedélyezett gázszerelés, plusz gázégő bekötése. Az engedélyt pedig csak sok utánajárás után – és persze, nem kis protekció igénybevételével – lehetett elintézni. Engedély nélkül üzemeltetett gázfogyasztó alkalmatosságok esetén a rendszer súlyos büntetést helyezett kilátásba- és, persze, életbe is léptette azt, ha éber vigyázók leleplezték az engedélynélküli, szabálytalankodó polgárt. Gázszerelő barátom, aki egy éjjel nagy titokban és még nagyobb csendben látogatott el hozzám, megesketett, hogy ő ugyan felszereli nekem a rezsót, de ha kiderül rendszerellenes akciója, akkor letagadja még azt is, hogy ismer engem, mert neki gyerekei vannak, nem akarja legszebb éveit fogolyként tölteni, mint sokan hasonló bűnökért, de úgy sem szeretne járni, mint az apósa, akit tetten ért a gazdasági rendőrség 14 liter felhalmozott repceolajjal( jegyre adták már a havi fél liter olajat) és mutatták a TV-ben, mint spekulánst, csupán korára való tekintettel úszta meg a Duna-Deltát, stb. Megesküdtem hát barátomnak, hogy bármi történik is az elkövetkezőkben, vállalom tettéért a felelősséget, akkor is, ha megkínoznak, ha magánzárkába dugnak, ha kiírnak az újságban mint leleplezett osztályellenséget, aki a dolgozó nép vérét és gázát szívja…egyszóval: lebukás esetén én leszek a bűnbak. Ezek után, úgy-ahogy megnyugodva, hozzáfogott a munkához: mérte a kabátja alól kihúzott, frissen szerzett gázcsöveket, reszelt, csiszolt, tömítéseket tett a csatlakozásokhoz, miközben sűrűn magyarázta nekem: Ha kérdi a rendőrség, hogy tetted be ezt a könyököt, mondd meg, hogy kombinált fogóval szerelted. Ha kérdi a rendőrség, honnan loptad a könyököt, mondd meg, nem loptad, vetted az ószeren, ha kérdi a rendőrség, honnan van a gázcső, mond azt, hogy a padláson fedezted fel egy nagytakarítás közben, az előtted lakó kacatjai közt találtad... Az üzletből nem vásároltál semmit, mert a vásárlás ellenőrizhető, ezt ne felejtsd el, ne legyen másnak is baja a te rezsódból kifolyólag, továbbá szomszédaidat, barátaidat, szeretőidet ne engedd ki soha a konyhába, csak ha letakarod alaposan a rezsót, mert tőlem tudd, legjobban a szomszédoktól és a barátoktól kell félni, stb. – Reggelre készen voltunk a munkával. A gázrezsó pompásan működött: nem eresztette a gázt sehol, illetve csak ott, ahol kellett neki ereszteni, szép kéklánggal világított és melegített – szóval, szívet gyönyörködtető látványt nyújtott. Elbúcsúztam barátomtól, bűntársamtól, akihez, tudtam, életem és gázrezsóm lángjának elhunytáig egy szörnyű titok köt, olyanformán valahogy, ahogy jobb összeesküvőket életre- halálra összetart a kehelybe csorgatott vér. Minket azonban nem vér, hanem rezsóból sziszegve kiszivárgó földgáz tett örök bűnszövetségesekké, kis létszámú, de óvatos konspirációs szervvé, mely a maga szerény eszközével lékelte a szocialista gazdaság gáz-és energiatartalékát. Félelmünk a Rend őreivel szemben jogos volt. Már harmadnap délelőtt ugyanis – éppen otthon tartózkodtam – csengettek- úgy, ahogy csak a Hatalom vagy a Hivatal tud csengetni és betörni a kisember életébe: határozottan, hosszan, türelmetlenül. – Ki az? – kérdeztem félelemtõl elcsukló hangon. – A gázasok – volt a rövid válasz. Ajtót kellett nyitnom. Ellenőrzés miatt jöttünk – mondta a két gázas közül az egyik. – Nem-é folyik (Curge) valahol a gáz és nem-é veszélyezteti az ön, vagyis a lakó biztonságát. – Jómagam is értek a gázszereléshez – kezdtem – a gázszerelői diplomámat ugyan elvesztettem, de garantálom önöknek, hogy minden rendben van magánéletemben, már ami a kályhákat illeti. A legjobb minőségű kenderrel szigeteltem a csatlakozásokat meg a könyököket is, amiket annak idején az ószeren vásároltam, vadonatújan. Hagyják most azonban a munkát, látom, fáradtak, szeretném megkínálni Önöket egy pohár pálinkával – garantált minőség, ugyanis kéz alatt vásároltam, házi főzés. Hirtelen elhallgattam – ezt nem kellett volna mondanom, hiszen vallomásom tetézte leleplezés előtt álló gáz-törvénytelenségemet. De a gáz, illetve a szabályok őrei már a pálinka szótól megenyhültek, nem is figyeltek annak elkészítési, illetve beszerzési módjára tett meggondolatlan kijelentésemre. – A konyhát megnézzük mégis – mondotta az idősebbik, majd fontoskodva megjegyezte: ott történik a legtöbb baleset. Hevesen vert a szívem, de mit volt, mit tennem, betessékeltem őket a konyhába. Elejét véve mindenféle “tettenérésnek”, hanyagul megjegyeztem: – A napokban felszereltem egy rezsót. Hogy spóroljak az ország gázával. Ugyanis eddig, ha kávét akartam inni, a nagy kályhába kellett begyújtanom, amíg az kimelegedett, már a kávéivástól is elment a kedvem. Kérem, ellenőrizzék, jól kötöttem be az égőket? – Engedélye van a gázrezsóra? – kérdezte az idősebbik (úgy látszik, ő a főnök). – Hát kell engedély? – lepődtem meg –, hiszen én csak jót akartam az államnak… – Természetesen kell engedély – válaszolt gúnyosan a gázas. – Maga hogy is képzeli, hogy ebben az országban lehet valamit módosítani engedély nélkül? Rendnek kell lennie. – Ez igaz – mondtam – viszont emberek vagyunk, tévedhetünk, ne legyen harag ezért szívünkben. Engedelmükkel – sajnos csak a vizespoharak tiszták, azokat ugyanis ritkábban használom – töltök Önöknek a pálinkából. – Jelentenünk kell az esetet – komorult el az idősebbik gázas. – Hát persze, hogy jelenteniük kell – helyeseltem lojálisan-eszembe sem jutott, hogy nem kell jelenteni. Addig is teletöltöm a vizes poharat. Úgy jobb a szemnek is… Töltöttem, ittunk, beszélgettünk. Este már mint legjobb barátok váltunk el. Én aránylag józan maradtam, még másnap is emlékeztem, hogy háromszor ittuk meg a pertut, négyszer ürítettük poharunkat a Rendszerre, a Rendre, aminek muszáj lennie, este pezsgővel szenteltük fel a gázrezsót: hozzácsaptuk a bal égőhöz a spárgára kötött pezsgőt, igaz, csak az üres üveget, de hát a gesztus volt a fontos, nem egyéb, úgyis pukkant, és ez volt a fontos. A napok múltával gázrezsó-félelmem lassan oldódott: elvégre vannak barátaim a gázasoknál (igaz, a nevükre nem emlékeztem már), akik megmentenek a bajtól, ha újra fény derülne a pompásan működő, nem mindennapi merészségemre emlékeztető gázrezsómra. Magamnak sem mertem bevallani, hogy rezsóm nagy adag bátorság-illúzióval töltött el: a diktatúra éveiben úgy éreztem, illegális partizánakciómmal megtettem a magam puskalövését a rendszer ellen. A rezsó volt hát életemben a lángoló, lélekerősítő bizonyíték: van bátorságom a magam feje után cselekedni, nem félek semmitől, imé a kézzelfogható és begyújtható bizonyíték. Jó másfél év után, egy borús októberi reggelen, újra jelentkeztek a gázművektől. Ezúttal is két úr jött, ellenőrzés végett. Persze, hogy azonnal lecsaptak a rezsómra, szegény, engedély nem védte, ártatlan szerzeményemre. – Ennek megint berúgás lesz a vége – gondoltam beletörődve , de- tévedtem. A két antialkoholista ellenőr józan volt és szigorú. Megpirongattak, hogy nem tartom be a törvényt, büntetést helyeztek kilátásba, mire én szomorúan és bűnbánóan lehajtottam a fejem és magamba roskadtam. Alakításom olyan jól sikerült, hogy a kávé után már ők vigasztaltak engem: – Ne vegye annyira szívére a szabálytalanságot – így egyikük- még itt elsírja magát nekünk, nem vagyunk mi vadállatok… Szerencsémre nemrég kaptam Magyarországról csomagot, így viszonozni tudtam kávéval, piros paprikával, szalámival azt az immár elvitathatatlan tényt, hogy látogatóim nem vadállatok, hanem tisztességes, megértő férfiak, akik egy kis rugalamsságért nem mennek a szomszédba. Mondanom sem kell, legjobb barátokként váltunk el. Újabb ismeretségre tettem szert – állapítottam meg nem túl lelkesen, miközben szomorúan bámultam megkopasztott kamrám két leüresített polcát. Most már azonban okkal hihettem, hogy immár a fél gázhivatal ismer engem és szeret, nem lesz, nem lehet bántódásom, ha mégis valami véletlen leleplez tiltott szalonnapirítás vagy krumplifőzés közben. Reménykedtem, most már évekig nem jön hozzám ellenőr, talán nincs is több belőlük. Tévedtem. Ugyanis két év múlva újra gázellenõrzés áldozata lettem, pontosabban nem én, hanem a frissen füstölt és pácolt szalonnalerakatóm. 3 tábla illatos, füstölt szalonna újra legalizálta kopott rezsómat. Igaz, újabb barátokkal bővült amúgy is gazdag ismeretségi köröm. És ez sem semmi – vigasztaltam magam. Könnyen barátkozó, társaságkedvelő típus vagyok, így meg sem lepett, hogy a rezsóellenőrzések egyre gyakoribbá váltak szerény lakásomban. Bizonyára elterjedt híre a hivatalban, hogy én szeretek enni-inni az ellenőrökkel, nem nézem le őket, megbecsülöm a munkájukat, értékelem szorgalmukat, tisztelem megértő szívüket stb. Annyira összemelegedtem a gázosokkal, hogy már akkor is be-bejöttek hozzám egy kávéra, baráti beszélgetésre, ha nem hivatalosan vetődtek arra a környékre, ahol lakom. Így éltem, ha lehet úgy mondani, állandó, de mégis baráti megfigyelés alatt. Egyszercsak jött a forradalom –tudjuk, 1989-ben vége lett a diktatúrának. Megváltozott az életem: megnősültem, boldog voltam, és mikor ajtómon csengetett a gázhivatal, szélesre tárt szívvel és szájjal, nyitott lélekkel fogadtam az ellenőröket. – Uraim, remélem Önök, a demokraták, nem büntetnek meg azért, mert felszereltettem titokban az elnyomatás éveiben egy gázrezsót és így aláaknáztam a magam szerény módján az immár végképp megdőlt diktatúrát? – Ugyan, dehogy – nevetett az egyik gázas ( a fiúk újra kettesével járnak – villant át rajtam – vajon miért?) – nem foglalkozunk efféle bürokráciával. Az már az átkos múlté. – Engedjék meg, hogy ennek örömére koccintsunk. Pálinkát, bort tölthetek? – Köszönjük, mindhármat. Ugyanis ma még nem kávéztunk. Felejthetetlen, forradalmi nap volt életemben. Telefonon beteget jelentettem munkahelyemen, így gondtalanul koccinthattunk a Szabadságra és hasonlókra, ami elé néztünk az 1990-es években. Kipihentem néhány nap alatt a decemberi eseményeket és a gázos-látogatást: én és a gázrezsó, a drága kedves gázrezsó, ami sok üveg pálinkába, borba, szalonnába, kávéba, átvirrasztott éjszakámba, stb. került. De átvészelte, átvészeltük a nehéz időket, megérdemelte, hogy szeressem. Szerettem is szegény, divatjamúlt rezsómat, politikai-gazdasági ellenállásom kitartó tárgyi bizonyítékát. Vonzalmam azonban már másféle volt: a demokrácia legalizálta tulajdonjogomat, törvényesítette az elmúlt, jómagam és gázrezsó viszony-formát. Úgy éreztem magam, mint István barátom, aki hosszú-hosszú évek titkolt viszonya után feleségül vette régi barátnőjét. Ilyenformává szelídült-mélyült az én kapcsolatom is a gázrezsóval: ha rápillantottam, nem vert hevesebben szívem, de mégis, valami meghitt melegséget váltott ki belőlem. Akár egy feleség húsz év boldog házasság után. Egy csendes őszi napon, ha jól emlékszem, októberben, a nagy betakarítások hónapjában, újra vadul nyomták ismeretlen látogatók lakásom csengőjét. Ajtót nyitottam nyugodtan (ugyan mi félnivalóm lett volna a demokráciában?): két zord úr állt az ajtókeretben. Mondanom sem kell, a gázhivatalt képviselték, azonnal megéreztem rajtuk (hja, a sok évi praxis) honnan jöttek. A demokratákra jellemző bátorsággal a lényegre tértem: Igen, uraim, van egy rezsóm, de felszabadultunk, nincs kekeckedés, fizetem a számlát, nem mindegy Önöknek, van-é rezsó vagy nincs? Az ellenőrök azonban újtípusú ellenőrök voltak, akik aktákkal röviden és tömören bebizonyították nekem, hogy a gázhivatallal kötött szerződésemben nem szerepel a rezsó. Így azt vagy azonnal eltűntetem, (most, helyben, a szemük láttára), vagy büntetést fizetek érte és persze azonnal bejelentem náluk, tervrajzot készíttetek, engedélyt kérek, és így tovább. Megszerettem már a rezsómat, családtagnak számított – így tehát – átbeszéltük a napi politikát a gázasokkal, azaz immár jó barátaimmal, akik végül is megértették, hogy annak ellenére, miszerint van egy bejelentetlen rezsóm, törvény és ellenőr tisztelő honpolgár vagyok, igazi demokrata, aki nem nézi le a kötelességét teljesítő hivatalnokokat, sőt, megtiszteli őket egy kis itallal, jószóval. Nem részletezem tovább gázrezsóm nem túl izgalmas, de nem is unalmas történetét. Évente újra jelentkeztek az ellenőrök, én pedig évente újra és újra megértésüket kértem és kaptam ama felelőtlenségemért, hogy a különben tökéletesen működő államapparátusban mint szemet szúró szépséghiba létezik egy barátságos, kék lánggal lobogó, titokban felszerelt gázrezsó, ami a Sors kiszámíthatatlan( vagy kiszámítható?) szeszélye folytán az én tulajdonomat képezi. A gázrezsómnak újra, ha nem is nagyobb, de másabb lett a becsülete szemembe. Nem volt olcsó mulatság fenntartása, (ennyiből talán évente egy- egy disznót is tudtam volna tartani) talán ezért is még inkább vonzódtam hozzá. Néha magam sem tudom, miért, csak úgy rábámultam és néztem, néztem elrévedező pillantással. Feleségem egy alkalommal meg is jegyezte: – Te, ha a gázrezsó közelében vagy, furcsán kezdesz viselkedni. Csillog a szemed, tántorogsz, mint aki sokat ivott. Eddig nem tettem szóvá, de azt hiszem, választanod kell: vagy én, vagy a rezsó. Mikor kiszédelgett legújabb gázos barátod, te letérdeltél a rezsód elé, szerelmes szavakat suttogtál égőjébe, százszor is elismételted: te édes, te drága, te drága... Végül megsimogattad az égőre helyezett rácsot, mire úgy összeégetted magad, emlékszel, ugye?, hogy orvost kellett hívjak. – Igazad van, kedvesem – kezdtem gondolkodás után – Én is sokat töprendtem az utóbbi időben azokon a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseken, amit a gázrezsó ébreszt bennem, ha rá gondolok, ha elmegyek mellette, ha gázszagot érzek…Azt hiszem bennem a gázrezsó a szilvapálinkával, a monopollal, likőrrel, rummal, és hasonlókkal asszociál hiszen annyit mulattam a gázrezsósokkal, mint egy búsuló szerelmes, ha végre elhagyja kedvese. Most, hogy te megfogalmaztad, miért rúgók be, ha kávét főzök a rezsón, miért szédelgek, ha krumplit pirítok, miért fakadok dalra teafőzés közben, megértettem: -a rezsó és köztem évtizedek óta kialakult viszonyrendszer magyarázza ( a pavlovi feltételes reflex alapján),hogy ha ránézek, azonnal benyúlok a pénztárcámba és pénzt készítek borítékba, ha a rezsón fő a kávé, sürgősen bemegyek a kamrába és kihozok egy liter szilvapálinkát, két liter bort, három tábla szalonnát stb. – De hát ez rettenetes – mondta a feleségem. – Mit lehet ez ellen tenni? – Azt hiszem… kezdtem határozatlanul – talán az lesz a legjobb, ha …De nem, az lehetetlen… – Micsoda? – Hogy megválok a rezsótól. – Megválnál tőle? – Nem… nem erre képtelen vagyok, nem tudnék már elszakadni tőle. Viszont ha netán…bejelenteném. Hivatalosan. A gázhivatalnál. Lenne neki tervrajza, születési bizonyítványa. Azonos gázjogokat élvezne a szobai égőkkel. Igen, ezt fogom tenni. Megérdemli, hiszen annyi éven átduruzsolt illegalitásban, a konyhában. Este a családi tanács hosszan, alaposan megtárgyalta a gázrezsó ügyet. Feleségem is a mellet volt, hogy lesz ami lesz, kerül, amibe kerül, bejelentjük a rezsót. – Bármennyit is kell fizetni a bejelentésért, akkor is tiszta sporlás – fogalmazta meg a döntő érve nejem – ez olyan, mint a hőközpont. Idővel megtérül, te sem kell elvonókúrára jelentkezz. Reggel korán keltem, tudtam a hivatal éber, nem lustálkodik délig. Feleségem egy kis csomagot állított össze nekem. Egész éjjel sírtam – mondta szipogva –, vidd magaddal ezt a pár apróságot. – Mi van a csomagban? – kérdeztem. – Három napra hideg koszt és váltás fehérnemű. Tudod, arra az esetre, ha … Vagyis ha kiderül, hogy te huszonöt éve becsapod az államot a titkos rezsóddal. Hűségesen fogok várni rád. Ha kell, küldök még csomagot. Elbúcsúztam feleségemtől, elindultam a Hivatal felé olyan férfias és határozott lépésekkel, ahogy tegnap a televízióban bemutatott folytatásos film főhőse ment a kivégzőosztag sortüze elé. A történet csattanója – ha ugyan csattanónak lehet nevezni – minden drámai momentumot mellőz: a Hivatal szó nélkül tudomásul vette rezsómat és bejegyezte, mint plusz égőt. A többi négy kályhaégő mellé. Utolsó nagy titkom és fellobbanó lázadásom, a féltve védett gázrezsóm – ezúttal bekerült a Hivatal ide kapcsolódó iratcsomójába, ahol nyilvántartanak, mint gázfogyasztót. Emigyen: mintapolgár lettem. Valami megmagyarázhatatlan űrt éreztem lelkemben. Percekig vagy órákig tanácstalanul álltam a Gázhivatal előtt. Gépkocsik suhantak el mellettem, az utca élte a maga mindennapi életét. Végül – mi mást tehettem volna? – lehajtottam fejem, mint aki szégyell valamit, mint aki végleg beletörődött valamibe és elindultam lassan törvényesen bejelentett lakásom irányába. Ahol feleségül vett feleségem vár olyanformán, ahogy egy törvényes férjet szokás várni.