Lászlóffy Csaba
Az áldozat
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 9. (455.) SZÁM - MÁJUS 10.

I. (Petra vallomása)
 
Hozzászokhattam volna, hogy a férfiak követelőzők, durvák, mindenkor a birtokbavétel jár az eszükben. Valósággal fogolyként kezelt. Az első pillanatban azt hittem, hogy eszelős. De nem: minden mozdulata tudatos volt, arckifejezése összhangban állt utasításaival... Csak tudnám, hogy mit akar – mi a szándéka velem?
Egy órával később megdöbbentem saját felfedezésemtől. Ez az idegen alak érzékeny szeretőt játszik; szelíd, de nem behízelgő. Szinte hihetetlen! Egészen különleges benyomást tett rám. Gyöngéd – legalábbis, amikor beszél, nem hivalkodik a fölényével. Az ágyban, úgy látszik, nincs miért megőriznie a fenyegető pózt, s vele együtt a titokzatosságot. Ez nem azt jelenti, hogy egyből lovagias partnerré (varangyos békából mesebeli herceggé) változott. De hátha nem is volt varangyos. Jóképű, csinos; feszes izmaival van mit kezdenie. Simogatása, csókja gyöngédséget árul el.
Ahogy lelépek mellőle az ágyból, még jobban elcsodálkozik vékony sziluettemen. Ez az én fegyverem: hogy hihetetlenül törékenynek látszom. A függöny alját lágyékomra tekerem; ettől talán még jobban felizgul. Vagy már elérte volna célját?
És ha az elhivatottság-tudat meggátolja abban, hogy egy egész éjszakára levaduljon? Tán elővigyázatosságból iszik olyan keveset, hogy még én is lekörözöm?...
Lehet, egyszerűen csak fáradt. Amikor elérte a célját (én is közeledtem már a csúcshoz), egy szuszra elszállt belőle a csábítás vágya, mint gőz a fedő alól. A legtöbb férfi ilyenkor egy időre kiszárad; nála azonban, érezni, hogy csak a vágy hagyott alább, nem az erő – mintha felfokozott érzékiségét is kontroll alatt tudná tartani, akarata szerint, bármikor.
A sok senkiházi banális képén a csábító vigyor – de csak amíg nyikorog alattuk a kanapé. Ábrázatuk eltorzul; elélvezés után aztán szinte egytől egyig hülye, kiürült pofák. Szánalmas fajta: ők a gyengébb nem. Flörtöltem velük eleget. Micsoda avítt szó!... Hideg vízzel lezuhanyozol, s a kéj helyett már csak a kín a hasfal (a koraszülés repedéseiről árulkodó) mezsgyéin. Aztán jön az unalom, s “a látók nem nevetnek”...
Mikor az ismeretlen alak előreengedett a szállodalépcsőn, már akkor erősebb volt bennem a kíváncsiság, mint a félelem. Habár az emeleti folyosón a sötétben tapogatózva riadtság vett rajtam erőt. Résnyire nyitott ajtó előtt haladtunk el; megérezvén, hogy az éles fényben lassítok, vagy megtorpanok, hozzám ért; nem rendreutasítóan, de valahogy úgy, mint akit már a tulajdonának érez (ezt csak utólag tisztáztam magamban). A következő ajtó előtt bal kezével megfogta vállamat, a jobbal kétszer elfordította a kulcsot a zárban. Kemény ropogást hallottam, mintha diót törtek volna; s a következő pillanat megszabadított a bizonytalanságot növelő sötétségtől.
Fölidézem magamban a sáros hegyi utat, s a sízőket, amint nehézkes léptekkel emelgették a lábukra szerelt léceket, mivel a gyors olvadás egyből lehetetlenné tette a csúszást a motelig. Érdekes, hogy nem ott a szabadban, a fenyőerdő szélén szegődött mellém, vagy állta el utamat, pedig a délutáni fényt korán kikezdő alkonyat már csak a téli égen hagyott némi, szürkés lilába folyó világosságot. Ott könnyebben, minden kockázat nélkül elbánhatott volna velem. De ő, úgy látszik, egyenesen élvezte, ha kockáztathatott. Most, félálomba zuhanva, mintha valami lehetetlent akarna tőlem, keze kinyúlik a már birtokba vett testért. Egyből lehűlni érzem csupasz bőrömet... Az ölelkezés egzotikus, már-már érzelmeket csiholó percei után miért épp most érzek ösztönösen valamilyen fojtott fenyegetést? Hány férfi vendégem volt, Úristen! – őrültségeket, ocsmány szavakat suttogtak a fülembe, s közben a faromra vertek. Hosszú nyakam megfeszült, majd sóhajtozni kezdtem; a megszokás lassan védelmi hálót font körém: a szánalmas kis trükkökét...
Ő azonban konokul hallgatott. Talán emiatt környékez az alattomos veszély(?)
A folyosón lárma, kiáltozás. Számomra röpke remény. Nem először tudatosul bennem, hogy számító teremtés vagyok. Mint minden nőstény. Mielőtt elaludt volna (békésen hortyog, ez tetszik nekem!), sokáig álltam – nagyanyám szavával: ledérkedtem – a toalett-tükör előtt; fésülködtem, szépítgettem magam. Csak nehogy valamilyen terrorszervezet tagja legyen a fickó. (Szép termete, lám, kifosztva s leterítve – nagy szajhának adsz enni, Ildikó!) Ha nem is egy vérbő, világbíró kardját suhogtató Attilával hozott össze a sors, de még lesújthat rám a végzet... Mintha a fejemet is megjárta volna ez a váratlan kaland, nem csupán a testemet adtam oda szeretkezés közben. Kényelmesebb lett volna egy stabil potenciájú valakivel: a rutinszerű rángatózások talán könnyebben elzsongítottak volna engem is; no meg az erőltetett, vidám csevegés. Hányszor hencegtem nevetve barátnőimnek, hogy én sohasem szoktam elveszteni a lélekjelenlétemet; persze, azt is bevallottam, hogy jobban szeretem az idióta kifejezést a hapsik arcán, mint a mogorvaságot. Némelykor, igaz, bosszúság töltött el, ha valamelyik partneremet jobban izgatta a tévé, mint a mellette nyújtózkodó nő pucér idomai. Ráadásul a legtöbb “technikai zseni” azzal iparkodik kimutatni a teremtés koronájának fölényét (vagy komplexusát), hogy folyton váltogatja a csatornákat.
Fel akartam gyújtani a villanyt. Hörgött egyet; fölriadt. Haja csapzott, izzadtságcseppek a homlokán, a mellkasán. Bentről csak a háztetők kifakult cserepeire látni; a zászlókkal és szódagállyal elözönlő idegennek tűnő városra, szerencsére, most nem. Gyanútlanul cuppog a láb, a kertek fojtogató füstje követ csak; sehol a nevetéstől visszhangzó vasárnapok, az óvatos polgár hanyatt-homlok menekíti az odú-egyhangúságból porcelánemlékeit és sovány mosolyát. A szeméttel szeplőzött kinti sötétségben hiába keresem hajam néhai erdőrengetegét. De mintha egy hatalmas alak közeledne; imbolygó körvonalai egybemosódnak a szemközti tűzfallal, csontos ujjai természetellenesen hosszúak, amint kinyúlnak felém. Mint csápjai egy nagy, fekete bogárnak. A félig lefüggönyözött ablakon áthatolva megtapogatja belül a szállodaszoba-falat, az aranyozott rámába foglalt tucatfestményt, s elérve a tükör előtt széthányt piperekészletet, ujjaimra fonódnak árnyékujjai. Moccanatlanul várom, mi lesz. Költsem-e fel a férfit, akivel az imént szeretkeztem, jóllehet meg se mondta a nevét? Várakozó helyzetbe merevedve, kissé megfeszült izmokkal leguggolok; szeretnék összezsugorodni, akkorácskára, amekkora masnis kislánykoromban lehettem, amikor a mamám még egészséges volt, és minden bajtól, fölösleges izgalomtól óvott. A rossz álmoktól is.
Mielőtt a félelem letaglózna, a hajnali neszekre figyelek. Bűntudatom támad, könnyelmű, felelőtlen(?) életvitelem miatt; egy ennyi persze édeskevés a önvédelemhez. Ki az, akinek most kiszolgáltattam magam, hogy talán épp tőle várok majd segítséget – nincs kizárva, hogy megalázkodva, esedezve átkarolom a nyakát –, ha az idegeim felmondják a szolgálatot?!
Az ágyban, lehet, nem is szándékosan, a szemhéjához ért a szám; a nyelvem hegyén érzem még a sós ízt. Nézem az arcát, mély ráncait keresem a sötétben, állán az éles sebforradást. Vagy csak képzelgés ez az egész, a felfokozott izgalmat utólag élem át – nem a testemmel – az agysejtjeimmel. Nem látok szinte semmit; a kék foltok a karomon, a mellem alatt csak a meglóduló fantázia “kinövései”. Az is lehet, hogy már jó ideje elaludtam, és akinek a kezét fogom, nem az ezeridegen kényszerszerető, hanem Belgiumba szökött halott apám felett virrasztok, vagy húszéves korában öngyilkos lett jegyes társam fekszik mellettem kiterítve (akit szégyelltem tisztességesen megsiratni annak idején)... Legszívesebben felkacagnék, hogy elűzzem közelemből a Rémet, aki különben – mindig tudtam – bennünk van; és ha nem gyengülünk el minden véletlen kudarctól, betegesen felnagyított látomástól, lapulni fog engedelmesen halálunk órájáig. Még keresztül-kasul futkároz rajtam a kiszolgáltatottság-szülte ijedtség (ha fel lehetne tenni valami zenét legalább ebben a rideg hotelszobában, amelyet nem én választottam). De már ébredezik bennem a józan ész. Elég lett volna talán, ha kemény kefével vörösre súrolom karomon, hátamon, combomon a bőrt, ahogy fürdéskor szoktam; csak hát az éjjel melegvíz sem folyt a csapokból a fürdőszobában. Ismeretlen szeretőm egy cigarettát kért tőlem, csak annyit feleltem rá, hogy: “Sajna!”. Előbb összeszűkült szemmel nézett rám – ezt már többször is megtette –, míg végre megértette, hogy a dohányfüst nekem is hiányzik.
Ez az éjszaka mindenképpen kilendített az unalmas egyhangúságból. A ködfüggönyön is áthatoló szúrós tekintet az utcán követelőző volt, vagy legalábbis faggató. Vádat olvastam ki belőle, valami olyasmit, hogy: a ti puhány életetek, betokosodott képzeletetek meddő és ártalmas – nem csupán számomra aggasztó, hanem az egész világ számára!... Később vártam, hogy kérdezzen, de alig méltatott párbeszédre, s a hallgatásaiból is kiéreztem a vádat. “Kissé molett vagy” – jegyezte meg flegmatikusan, és mellém bújva tovább tolt a lepedőn, mint zátonyon evickélő bálnát.
Előbb a ruháját sem akarta levetni, merthogy siet. Karikás szemébe bámulva húztam le a bugyimat, féltem, nehogy letépje rólam; de a vadulás legkisebb szikrája se ült ki nagy, fekete szemébe, mikor felém fordult. Sóvárgás sehol. Annál több sejtelem, a visszafogott indulat hevessége. (Lehet, hogy az intellektuális görcs is segítette abban, hogy a megszokottnál többet – mást nyújtott nekem?) Igaz, a helyzet bizarr volta ahelyett, hogy riasztott volna, fokozta bennem a gerjedelmet.
Száját fakó mosolyra húzta; a fáradtság is közrejátszott abban, hogy a vártnál erőtlenebb volt. Ha nem határozott céllal környékezett volna meg (efelől nem volt kétségem, bár egyelőre esze ágában nem volt elárulni kilétét), ha más körülmények között ismerkedtünk volna meg egymással, magányos farkasnak képzelhettem volna a lépten-nyomon csaholó “kutyák” hangoskodó világában, aki megelégelte az irgalmatlanul szorongató egyedüllétet. Amint szemét lehunyta, és hagyta, hogy teste egészen elernyedjen, mélységes emberi szenvedés kifejezése lágyította meg arcvonásait. Ezt az elkínzottságot csak lopva vehettem szemügyre. Hogyan mertem volna akár a legártatlanabb célzást tenni agyonhajszolt állapotából fakadó kimerültségre, mikor egy szelíd érintéstől megremegett, a kezem után kapott, és teljes erőből megszorította.
Különben is, az utóbbi időben alkalmi kitartóim szigorú, némelykor embertelen dresszúrához szoktattak. Az ő ölelése viszont szavak – bókok! – nélkül is világosan kifejezésre juttatta lovagiasságát, hogy becstelenség megalázni az amúgy is kiszolgáltatott helyzetbe hozott nőt. Hangjában hiába kerestem a nőstény, az “asszonyállat” férfigénekben továbbörökített megvetését. Csodálkozva vette birtokába testemet, amelyen hideg borzongás futott végig, miközben beharaptam cserepes ajkamat: “Jaj, ne áruld el magad!”     
Már amikor a szállodaszoba ajtaja becsukódott mögöttünk, és hozzám lépett, megbabonázva álltam a homályban, el is szédültem. Vártam, hogy vetkőztetni kezdjen; elképzeltem, amint vakmerően kihámoz öltözetemből és őrülten birtokába vesz; mi több: még őrültebben szeretni fog. Élvezettel gyötörtem magam, a legképtelenebb erotikus helyzetekről és fájdalmat okozó pozitúrákról fantáziálva. Valósággal siettem odavetni magam neki áldozatul... Ám az én gyengeségem s ledér képzelgésem csak pillanatokig tartott. Az ő siralmas látványa viszont ösztönszerűen megéreztette velem, hogy észrevétlenül bár, de én leszek az ő parancsolója – mert ez a férfi valahol áldozat. S valahogy úgy tettem, mint a bibliai Sára, midőn az Isten arcába nevetett, aki magzatot ígért neki, a meddő, idős asszonynak. Valahol azt olvastam, hogy később innen kapta nevét a fia: Izsák. Ebből a vakmerően hitetlen nevetésből.
Sápadtan feküdt, egész külseje szánalmat és együttérzést keltett volna bárkiben. Ételszag jött fel valahonnan – bár az ablak zárva volt. Vagy tán a bútorokból, a málladozó tapétából áradt, szivárgott elő, ha nem az elhanyagolt, sivár épületfalakon keresztül – már-már a savanykás ízt is éreztem, mint egy nyomorúságos alkóvban; ilyenkor kezdem megérteni a gyáva lelkűeket, akiket lépten-nyomon bizonytalanság gyötör. Mielőtt felhozott volna magával ide, a park egyik fatörzsének nekitámaszkodó nyomorék koldus gajdolására figyeltem föl (akkor még benne, a leghitványabb itthoni alakban is a megmenekülés esélyét kerestem), érthetetlen szavakat köpködött. Úgyhogy még mielőtt a elfüggönyözött szobába léptem volna, úgy éreztem, hogy hirtelen elfogyott a levegő, s én a halál leheletét szívom magamba – a halálveszély tudatában ez nagyjából érhető is volt. Mihelyt hát a vadidegen férfi arcomhoz érintette érdes tenyerét, az áldozat pózában elbőgtem magam (persze, hangtalanul); ő bizonyára észre sem vette, hisz ujjai szorítása meglazult, a másik pillanatban már a falnak dőlve a gyomrához kapott. Arra lettem figyelmes, hogy felszisszen; hamarosan kiderült, hogy a hirtelen rátört émelyegtető gyengeség nem egyszerű kimerültség. Hányingere volt, noha hányni – “Ritkán van nekem olyan szerencsém”, nyöszörögte –: megkönnyebbülni nem tudott. Hányszor magával ragadott a képzeletem; de eddig még nem adatott meg nekem az őszinteségnek egy ilyen – kétségtelenül kétes értékű, mindazonáltal megrendítő – pillanata, amely ráébresztett volna arra, hogy milyen kevés ismeretem van az életről.
Az ágyban aztán azon derültünk, hogy volt merszem sajnálkozni rajta. Védtelennek tűnt volna bárki előtt, amint elnehezült fejét a mellemre hajtotta; az álmossággal küszködve, sárfoltos felöltőjét kereste, s a zsebeiben kotorászott. Karja végül elernyedt, anélkül, hogy megtalálta volna azt a valamit, ami nem hagyta nyugton aludni. Mire nagy sokára engem is elnyomott az álom, selyem köntösben láttam magam mint a feledés pincéjéből kiszabadulni vágyó Seherezádét; szedett-vedett lomok kígyói tekeredtek reám, hullafoltos arcomból két hajnalcsillag világította meg az ágyat, melynek éktelenül nyikorgó tutaja elragadott az imbolygó vakhomályban...
Honnan ez a lidércnyomásos – és nem mesebeli – lázálom? “Egy nap kétségbeesel, és férjhez mész az első akárkihez!” – figyelmeztetett egyik jóakaróm, már évekkel ezelőtt. Feszes a mellem, gondoltam, és tekintetem amint végigsiklott sárga viaszbőrén, elszégyelltem magam. S ha egy tolakodó férfisörte eszembe juttatta is a jóságos “vészharangozást”, másnapra vagy harmadnapra a mellettem hortyogó legegészségesebb példányok is viszolygással töltöttek el.
Nyitott szemem sugarai most végképp beleolvadtak a bizonytalanság sötét terébe. Idegpályákon múlna a dolog lényege? A fölényes hím csak addig izgatott, míg ernyedt tagjával szótlanul is kénytelen beismerni vereségét. Az érdekesség számomra nem jelentett tartós értékeket. Kemény állú, lapos homlokú, finom kékeres halántékú választott hímjeim (még ha kezdetben én számítottam is prédának a szemükben), mesterkélt pózban, a fotelban, a heverőn édeskés likőröket ízlelgetve, majd a veszett erejű szilvapálinkától, a poloska ízű whiskytől elkábultan – rendre lerészegedve, kivétel nélkül kiadták (kifújták, kilehelték, kiokádták) magukból a hanyag, az öntelt, a különcködő hódítót. “Kampec nektek, láphuszárok!” – mondtam magamban böjti szelek után, vagy ha kedvem szottyant, hangosan csúfolódva, álmokat szétfolyató bamba, élettelen tésztaképükbe bámulva, szikkadt mocsárnyállal ellobbantott éjjeleken.
Elrablóm egy percig sem mutatkozott önelégültnek. Kategorikus volt, s szent igaz: egy ilyen udvariatlan fráter nem szokta felcsigázni a nők érdeklődését. Amikor befordult velem a néptelen utcába, a szemem sarkából még szemmel tartottam a cirkáló rendőrautót, hogy hátha szerencsém lesz, és lefülelik. De egy negyedóra elteltével már sejtettem, hogy nem fogok a bugyimba csinálni, nincs amiért annyira félnem tőle, különben sem az én dolgom, hogy letartóztatják-e vagy sem ebben a bűnözés charme-ját ízlelgető és belőle élő “szép új világban”. Egy holtbiztos: nem közönséges szélhámos, és nem ér rá unatkozni. Az arca csontos, kissé keleties, nem hiúság vagy egyéni szenvedély fűti (az más kérdés, hogy ha kiáltozni kezdtem volna, jóllehet nem mondta ki, még képes lett volna végezni velem). Vagy két ízben szörnyű erővel szorította meg a csuklómat, s hosszú orra tövében megkékültek a vérerek. “Reggel korán kelek” – lehelte elmélázó képembe (én akkor már a hajnal első ragyogását lestem az ablaküvegen), anélkül, hogy magához tért volna, s tudatában lett volna annak, hogy egyáltalán bizalmába avat valakit. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, amint kézfejével megtöröli verejtékes arcát. Merev tekintete pár pillanatig a plafonra szegeződött, mondott is valamit egy nagyobb pénzösszegről, s utána, szaggatott szuszogással ismét mély álomba zuhanva, ajkát csücsörítve pár idegen szót formált, kivehetetlenül. Aztán már csak kínzó, fájdalmas fintorokra ragadtatta magát.
Mikor dörömbölni kezdtek az ajtón – nem közönséges kopogtatás volt, mindketten tudtuk, hogy nem a szálloda éjjeli alkalmazottja, az öreg púpos –, átvillant az eszemen, hogy macskamozdulattal az ablakhoz ugorjak. De ő álmából riasztottan a gondolatomnál is gyorsabb volt: a függönyt félrerántva egyetlen rándítással feltépte a nagy ablakszárnyat, és habozás nélkül leugrott az emeletről. Ekkor tudtam meg biztosan, hogy nem én voltam az, akire az éjjel vadásztak. A fejem azonban sokáig zúgott utána az eséstől.


II. (Útonálló idő)

Mindez értelmetlen képzelgés – gondoltam, mikor már benne voltam. Már ez sem lehet valóságos: a teméntelen hulladék és árvíz-salak, kutya-, ló-, macskadög, véres patkány meg kopasztott csóka, fertőzött folyami hal, s a törött nyakú üvegek a feltúrt vagy csak hullámokat utánzó aszfalton; meg az, hogy férfi, nő, mindenki üvegből iszik az utcán. A szemétkukák tartalmát az ember orra előtt kiöntik a járdára, és felgyújtják. Három helyen is tűz ütött ki, ahol elhaladtam; egy vörös selyemhuzatba pólyált sarló és kalapács is ott égett.
A kétes kinézésű alakok még hagyján; habár nem éppen a rabságból felszabadított proletariátus példaképeiként üdvözölték a jövevényt. Mert lerítt rólam, hogy az vagyok. Idegen.
Unalmas vagy! – mordult rám az egyik pofa, amikor körülfogtak. Hóna alatt üres ketreccel állta utamat, avas nyúlürülék-szag csapott orromba.
De hogyan is történt az egész?... Cirill betűs jelzőtáblákat fedeztem föl, meg leszakított, hatalmas pannókat s mozgósító szándékkal kifüggesztett feliratokat, mintha nem tudnám, hogy hol vagyok. A szennyvízcsatornából tömény klórszag áradt; másutt kórház- (kloroform és ammóniák)szaggal vegyített büdösség. A vendéglők korán bezártak, vodkát a város központjában is már csak az utcán mértek és vedeltek csajkában vagy maszatos műanyagpohárban.
Arrafelé tartottam, ahol bádogfedeles, zsindelyes házak vették körül a hagymakupolás templomot. Csenevész fák, megtépázott ágakkal. Sehol egy koldus. Csak egy kékre fagyott, csupasz lábcsonkját vásári portékaként mutogató leánygyermeket láttam: durva gyapjúhacukában vacogott az élelmiszerüzlet lépcsőjén. A bolt kirakatában ugorkás üvegek és keksz. Eszembe jutott, amit hallottam volt, hogy itt még barna csomagolópapírban árulják a ragacsos selyemcukorkát.  
Tovább, egy fatelep mellett volt a közfürdő; lefüggönyözött ablakok, erőtlen, tompa fény. Odáig már nem merészkedtem, csak körülkémleltem a nyálkás ködben, mely valósággal rám ragadt, nem is tapadt. Vihar előtti – vagy csak diszkrét – csend; diadalmasan nő a gaz, gondoltam, és belebotlottam egy ócska kerékpárba (a gumik lefújódva, küllői össze-vissza görbülve, a hátsó kerékről a legtöbb hiányzott). Aztán hirtelen elvágódtam. Mintha súly nehezedett volna rám a sötétben.  
Mikor a szemembe világítottak, elvakultan egy kicsit megszédültem. A szemem elé kaptam kezem, de durván lefogták, és hátracsavarták karomat.
“Semmi igyekezetet nem mutat – jutott el tudatomig egy nyegle hang; majd a gunyorosság fokozódott: – Vagy hazafias érzést legalább...”
Hagyták, hogy feltápászkodjam s négykézlábra álljak. Aztán egy rúgás, s a földön hasaltam megint. Émelyegve emeltem föl a fejem; váratlanul éhséget érzetem. Egész délután csak egy teát ittam.
Nem tudtam, hányan lehetnek. A fény minden forrása egy mellékutca sarkán rostokoló teherkocsi vakító orra volt; a sárga fényű utcai lámpákkal rég elbántak. Ösztönöm azt diktálta, hogy talpra szökjek és futni kezdjek arra; de a következő pillanatban hallottam, amint az autó lámpáját pozdorjává törik. Egy élesen metszett, csontos arc tolakodott elém; majd ugyanaz a csúfondáros hang, mint az előbb:
“Könnyen el lehet tévedni nálunk – hüvelyujjával pajkos vigyorral megbökte a köldökömet –, ebben a kibaszott világban, nem gondolod?!”...
Társai hümmögve helyeseltek, nyilván bólintottak is. A hang egyszerre volt kötekedő és engedékeny, ám miután hátsó zsebébe mélyesztette kezét, éreztem, hogy csontjaimban az erő menten elolvad. Kést vagy pisztolyt fog elővenni vajon?!... Percek alatt összetört bennem valami, bár jóformán még nem is nyúltak hozzám. Csak az a hang bántott. S az elemlámpát tartó, másik útonálló fokozta a primitív fölényt.
Mihelyt észbe kaptam, hogy védekezzem, idegesen mozgó árnyékomra esett tekintetem.
“Turista vagyok” – hebegtem. (Hála a második világháború után a hadifogságból hazatért Dezső bácsinak, a heti négy orosz nyelvórán Tolsztojt, Goncsarovot, Solohovot és főleg Puskin verseit hangjának “mélyzengésű húrjával” megszólaltató tanárunknak, úgy-ahogy, boldogulni tudtam a válaszokkal.)
A csontos arcú elsétált előttem. Középmagas alak, izmos vállak, kemény állkapocs.
“Azt mondja, hogy turista” – topogott egyik társa türelmetlenül, és rám förmedt, hogy tiltott övezetben járok. Ezt viccnek vettem; tudtommal nincs ostromállapot. De ő kétértelmű mosolyom láttán elkezdett lökdösni. Már-már sikerült belekapaszkodnom egy út menti fába, de elrántott, és hátamat nekifeszítette a fa törzsének.
“Állj!” – hallatszott a hátam mögül. Aztán a gúnyos “mecénás-hang” ismét: – Itt gyakran végzik balul az idegenek, most már elhiheted... Az is előfordul, hogy öngyilkosok lesznek.”
A fenyegetés mesterkéltnek hatott, semmiképpen sem volt ellenséges. Mint ahogyan a fát lezser tartással körülálló, szőrös, szakállas fiatal pofák szemében is több kíváncsiság tükröződött, mint fenyegetés. Alkalmam volt jobban szemügyre venni a leghevesebbnek látszó suhancot. A fejébe húzott úri kalaphoz nemigen illett a szűk, dragonyos nadrág. A kockás ingnyak alatt a tetoválás a nyakáig futott fel. Finom kölnit használt, és idegesen koslatott föl-le. A csontos képű rá is szólt egyszer, hogy: “Ma már le akartál puffantani egy kiéhezett, rühes kutyát. Ha nem füttyentek, hogy fogják le a kezedet, most a tányérsapkások között verhetnéd a blattot, vagy csak farkodat a rács mögött...” S vastag, fémgombos övébe akasztva bütykös hüvelykujját, tanulmányozni kezdte személyi iratomat. Társai is odagyűltek köréje, majd kézről kézre adták az érthetetlen nyelven kitöltött, gyanús dokumentumot.     
Az első riadtságból felocsúdva, az elutazásom előtt belém oltott óvatosságnak köszönhetően, rám tört a felismerés, hogy: kifosztottak!... Zsebeim üresek voltak, s az útlevelem a ő kezükben... Szökevény, spicli, civil zsaru, kém, áruló – minden lehettem a szemükben. De ők kik, mik? Közönséges bűnözők?!... Tán csak nem terroristák?
“Mit keresel ezen a fertályon?... Mi az, bevarrták a szádat?!”
Hamarjában nem tudtam, mit feleljek. A templom felé mutattam, elbizonytalanodva.
“Nem nézel ki templomjárónak...”
“Ti se” – vágtam rá.
“A szentek arca mifelénk, nem láttad még (?), jobban besötétedett, mint az ég” – folytatta komoran. Majd elfordult tőlem; percekig rám se hederítettek. Egymás szavába vágva, indulatosan vitatkoztak, az útlevelemet is elejtették közben, s beletaposták a sárba.
Egy szitává lőtt, világos lódenkabát lebegett lelki szemeim előtt (az évtizedekig előadóművészként tengődő volt osztálytársamé, aki egy meghamisított, majd feledésbe ment forradalom egyik áldozata volt), másrészt ez a groteszk helyzet – ma már nem az eszme oltárán vérzik el az áldozat. A lélektannak mindenekelőtt a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember a tárgya. Pedig, lám, elég egy ilyen kellemetlen epizód ahhoz, hogy rájöjjünk: mennyire nem befejezett lény az ember. Hiába bíztunk a tudatra ható “függőleges irányú”, valamint a tömeg által létrehozott “vízszintes irányú” lökésekben, az ember, sajnos, változatlanul az, amire képesnek látszik – ma is. Hogy még mivé fejlődhet?!... Ez a felismerés bizalmatlansággal s kétes érzésekkel töltött el; annál is inkább, mivel sötét pillantások kereszttüzébe kerültem újra.
Úgy hát, nem tudtak egységes álláspontra jutni. Egy csizmás nőszemély is felbukkant a ködből, hosszú combjával manökennek is beillett volna. Rövid bőrszoknyát viselt, szájában bőrszivar; nem gyújtott rá, csak szopogatta. Megállt fölöttem, s szétnyíltak a combjai. Fintorogva, vagy undorral méregetett.
A csontos képű éppen azt magyarázta nekem fennhangon, hogy önhibájukon kívül karamboloztak nem is egyszer; legutóbb összebalhéztak a karhatalmistákkal, s a végén szalmacsutakkal kefélték ki bajtársaik holtteteméből a halott szagot, mielőtt eltemették volna őket. Már kezdtem megsajnálni a sok, zavaros fejű, komplexusos ifjú (jövendő) áldozatot, akik tulajdonképpen sem védői, sem ostromlói nem voltak a “málladozó erődnek” (a vezér ezekkel a szavakkal jellemezte később a széthullásra kárhoztatott országot). A meggazdagodni vágyó, mocskos üzletelők – ki más lehetett volna a példaképük (tán valamelyik maffia?) az ingatag hatalom árnyékában! Már kezdtem észrevenni, hogy nem is olyan magabiztosak. Ezek szerint mégsem közönséges krimibe cseppentem bele! Egy nagytömegű, haldokló test kapálózó végtagjaira emlékeztetnek inkább... A hosszú combú, szőke csaj most előkapott egy zsilettet, és hirtelen mozdulattal felvágta a nadrágomon a sliccet. Közben élveteg vigyorral suttogta: “ Jó kis anyag, nehezen boldogulok vele.” Matatni kezdett a lágyékom táján, úgy látszik, a golyóimat szemelte ki célpontnak, de aztán váratlanul abbahagyta: visszahőkölt, mintha valami rendellenességet tapasztalt volna nálam. (Talán a méretekben? – nem hinném.)
“Ennek az ipsének az aggok házában volna inkább a helye. Nem látjátok, hogy néz ki? – kacagott fel a csaj. – Ha megvakarom a töködet, vinnyogni fogsz” – súgta a fülembe bizalmasan (akkor villant át az agyamon, hogy hátha travesztálttal van dolgom!); végül csak a gerincemen szaladt végig ujjaival, mint valami billentyűkön.
“Kíváncsiak voltunk rá, hogy te is olyan vagy, aki rögtön beszarik!” – lökött egyet rajtam egy vörös ábrázatú legény (magamban elneveztem Törpének), aki időnként versikéket szavalt, mint aki unatkozik, vagy inkább, hogy fölös energiáját levezesse.
Jézus, a Szűzmáriás,
nem tudta a máriást!...
Stilizált kozáköltözetben járt, fején ferdén állt az asztrahán kucsma. Engem burzsujfajzatnak nevezett.
“Mi vagyunk itt a jog. És a törvény!... Az idő most nekünk kedvez!” – S körmével nyomta szét arcán a mérges pattanásokat.
Ki tudja, hogy végződött volna a kísérlet, ha egész másfajta komplexusokkal viaskodó “mecénásom” nem figyel ránk éberen.
“Önkéntesek vagyunk – a magyarázkodás nyilván nekem szólt. – ...nem gyilkosok. – A figyelmeztetés viszont már társainak. – Ez az utolsó megpróbáltatás... az Ítélet előtt.”
“Hol az útlevél?”         
“Feltétlenül meg kell mutatni Kalasnyikovnak!” – buzgólkodtak mindjárt ketten is.
Az eső is megeredt. “Na, készen állsz a száműzetésre?”... Erőltetetten hahotázva, gallérjukba húzott nyakkal tuszkoltak maguk előtt, a bozótos árkot átlépve-ugorva, egy kiszuperált terepjáró – ahogy ők nevezték: a “Főnök automobilja” – felé. A legmogorvább legény zárta a sort, felsebzett (vagy valamilyen komolyabb incidensben megsebesült) lábát maga után húzva. A sánta Surmó volt közöttük a “hátvéd”. “Remélem, ezután hinni fogsz a megváltásban” – mondta, és a pofámba röhögött.
Szinte megkönnyebbültem, amikor begyömöszöltek a kocsi ajtaján.
A Főnökük volt sima, borotvált arcú egyedül. Hasított ajka volt. Nyúlszája! Begombolt nyakú, virágos hímzésű inget és bőrdzsekit viselt. Kiszuperált katonanadrágjának térdén hatalmas foltok éktelenkedtek. A terepjáróban ugyanis ezüstszamovárból erős szeszt csorgatott két metszett pohárba. Elegáns mozdulattal nyújtotta át nekem az italt.
“Moj gyetyi!... Az én gyermekeimnek gyakori magömlése van – mondta fátyolos hangon. – Ők már ilyenek...”
Düh vagy kiabálás nem zavarta együttlétünket, a diskurzus végig kedélyes volt köztünk.
“Mit akarsz? – kérdezett rám a Főnök. – Ehhez olyan ország kellene, amely virágkorát éli, és olyan bölcs és erős, pártok fölött álló hatalom, amely minden energiát munkába tud állítani, s nem az anarchikus többségre támaszkodik!”
Mintha könyvből idézte volna.
“A diktatúrának, mint mondják, lejárt. De ki képviseli a nép érdekeit?...”
A sokadik pohár után lélekben ellágyulva ölelt magához:
“Nincs szebb annál, mint amikor jó emberek találkoznak... – Széles homloka ráncokba szaladt. – Csak azt ne mondd, hogy nem szeretsz minket!”
Valaki kisegített a terepjáróból, ő pedig búcsúképpen megveregette csapott vállamat:         
“Mehetsz utadra. Legyen... – gyorsan kijavította magát – lesz szerencsénk máskor is, ahelyett, hogy a bölcsek kövét keresgélnéd!”
Kifürkészhetetlen marad számomra az a késő esti kaland. Erőskezű zsarnokság idején az én “derék” (végül is nagylelkű) útonállóim a törvény paragrafusainak kérlelhetetlen szolgái – bürokratái? – lehettek volna. Felötlött bennem másnap (rég olvashattam valahol), hogy az élet valóban tehetségesebb nálunk, ha ilyen meglepetésekben bővelkedik... Azt a vidéket én addig fényfoltos nyírfatörzsek földjének képzeltem. S milyen szegényes és naiv volt eddig az én fantáziám.