Jancsó Miklós
A színész bosszúja
XX. ÉVFOLYAM 2009. 24. (452.) SZÁM — DECEMBER 25.

A történetben szereplő személyek, jómagam leszámítva, nem valósak, a fantázia szüleményei

– Mit ér az ember, ha magyar? – töprengésemre sok évtizede többé-kevésbé ugyanazt a választ kapom, tapasztalom –határon innen, de túl is.
– Mit ér a színész, ha színész? – ezt a kérdést ugyan gyakrabban tétette fel velem hivatásom, de a véglegesnek tűnő, megfellebbezhetetlen verdiktumot (ha ugyan létezhet ilyen) mindmáig nem kaptam meg. Valószínűleg azért, mert fel- vagy leértékelésünk – körülményektől, helyzetektől, szerepektől és szereplőktől függően – állandó jelleggel változik. Mint azt a most következő igaz, ugyanakkor tanulságos  történet is bizonyítja.
Egy alkalommal – könyvbemutató kapcsán – vidékre voltunk hivatalosak mi, a szerző, szerkesztő, illusztátor, a könyvben feldolgozott téma három szakértője, és végül én, a színész, aki a kötetanyaghoz kapcsolódó költeményekből kellett felolvassak.
Megérkeztünk a helyszínre. A kultúrotthon igazgatója és egy politikus (a sajtóból tudtam róla néhány semmitmondó dolgot) várt minket. A politikus tisztában volt azzal az értékrenddel, amit a társadalom (a miénk is) elvár, elfogad, tiszteletben tart és tartat polgáraival. És amely értékrendbe beilleszkedve kell neki is kifejtenie tevékenységét és amely értékrendet – természetes módon – emberi- szakmai kapcsolataiban is szigorúan be kell tartania.
A szerző bemutatta saját magát, csapatát. A vidéki politikusunk (hadd nevezzem annak, végülis az volt, mindenhez hozzá tudott szólni) biccentettt felénk, majd miután megtudta, kinek mi a foglalkozása, milyen szerepe van a várható kultúreseményben, kezet nyújtott nekünk. Először a szerzőnek szorongatta a markát (nyilvánvaló: ő a főszereplő), ezután az illusztrátor következett (sok képeskönyvet forgathatott gyermekkorában – villant át rajtam –, ha így meghatódik a képcsinálótól), következett a szerkesztő (látszott, már ezzel a foglalkozással nem tud mit kezdeni  a könyvcsinálás útvesztőjében), azután a témaszakértőket üdvözölte, férfias kézrázással, és végül következtem én, a színész (a mi mesterségünkről is meg lehet a véleménye, gondoltam, ha engem mint szakmaképviseletet legutoljára hagyott).
Bevallom, bosszantott ez a semmibevevés. És az is, amilyen leereszkedően csúsztatta tenyerét a markomba, miközben tekintetével azt figyelte, hányan jönnek a rendezvényre, ki látja, ki ismeri fel őt, ki tekint rá áhítattal stb. Haragudtam magamra, amiért  ettől a lekezeléstől felbosszankodtam, elvégre nem kellett volna törődnöm effélével. Elmúlik, csillapítottam háborgó önérzetemet, okosabbnak és bölcsebbnek kell lennem, hiszen elmúlik ez a leértékelés, semmibevevés is, akárcsak a többi, amiben részem volt, akár a ritkán jelentkező  túlértékelés,  ha ünnepelnek, netán aláírást kérnek tőlem kisiskolások. Szóval: nyugalom.
Elfoglaltuk helyünket a pódiumon. Középen a szerző, egyik oldalt a témaszakértők, másik oldalon az illusztrátor, szerkesztő. És végül a szélen jómagam. Fészkelődtünk egy keveset, elhelyeztük fenekünket a székek recsegő gübbenőiben, a szerző torkát köszörülte, a nézősereg is készült a várható, nyilván nem túl izgalmas eseményre. Minden teatralitástól mentesen megkezdtük a műsort. Beszélt a szerző, beszélt a szerkesztő, beszélt az illusztrátor, beszéltek a témaszakértők, szóval mondták, mondták, mondták. A közönség – lehettek vagy százan – alig-alig tapsolta meg a felszólalókat. Igaz, nem is tudták, illik-e beletenyerelni a tudós téma népszerűsítésébe, netán jobb okos képpel hallgatni, hümmögni. Tény: alig néhány tenyér ütődött össze, amikor az utolsó hozzászóló is befejezte meglehetősen kimerítő előadását.
Én következtem. Felálltam, a tőlem telhető ruganyossággal. A politikus rámnézett, megtisztelt egy leereszkedő, finom talleyrand-i mosollyal, én hűvösen, amolyan „most figyelj, haver” pillantással válaszoltam. A kiadóval történt megegyezésünk értelmében két verset kellett volna felolvasnom, mintegy illusztrálandó a könyv tartalmát, hangulatát és a benne foglaltakat. Kézbe vettem a költeményeket, összehajtottam a lapokat, álltam és hallgattam, amíg az így kialakult csendet már nem lehetett fokozni. Majd előrementem a rivaldáig, és bemondtam az első versem címét: Áprily Lajos, Halálmadár. Adyval folytattam rögtönzött repertoárimprovizációmat. És következtek kedves verseim. Azok, amelyeket az évtizedek során különböző alkalmakkor elszavaltam: Vörösmarty, Áprily, Reményik, Tóth Árpád. Csend volt a teremben. Éreztem, sikerült belopni a szívekbe a magyar költészet remekeit, Áprily Erdély-siratását, Adyt – Léda asszony zsoltárait, Reményik „én itthon maradok” hitvallását. Nem tudom, mennyi ideig tartott ötletszerűen összeállított műsorom. A nézők – egyszerű emberek – csendben figyeltek, ültek némán, kabátban, kezükben tartották kalapjukat, sapkájukat, olyanformán, ahogy ilyen fűtetlen kultúrhelyiségben szokták élvezni a vendégkultúrát. Végül egy Reményik-költeménnyel zártam versciklusomat (Mohács után), majd kis meghajlás után visszamentem a helyemre, és leültem. Hatalamas csend után felzúgott a taps és szólt a taps és ütemesen tapsoltak és tapsoltak az emberek. Többször is fölálltam és meghajoltam, miközben magamban már fogalmaztam azokat a  kimagyarázó hazugságokat (az igazat csak nem vallhatom be), amiket szerkesztő-barátomnak mondok majd hazafelé menet a kocsiban: miért is változtattam meg és léptem túl a nekem kiosztott szerepet?
Persze, az is lehet, nem hív többet könyvbemutatóra, ha ilyen be- vagy kiszámíthatatlan alak vagyok, hogy minden előzetes programösszeállítás ellenére, lázadó színészként illetlenül leszavalom a szerzőt, történészt  és mindenkit, aki részes a könyvcsinálásban.
Aztán az ováció elhalkult, befejeződött: a szerzőre és társaira pillantottam, mosolyukból láttam – bár nem értik, mi ütött belém, hogy elmondtam ennyi verset –, megbocsátottak. A közönség indult kifelé a teremből, mi ott álltunk a színpadon, amikor a nézőtérről a színpad oldalán elhelyezett kis lépcsőn felénk indult a politikus. Én igyekeztem háttérben maradni, de ő félretaszítva szerzőt, szerkesztőt, illusztrátort és egyebeket, két kezét nyújtva már messziről, ragyogó képpel mondta: Gratulálok! Csodálatos volt! Gratulálok! Jöjjön még hozzánk – tette hozzá. Nagy izgalomba jött, talán ezért is elfelejtett (állapítottam meg büszkén) csapatunkból másnak is gratulálni. Jövök máskor is – válaszoltam olyan sztárgesztussal és hanglejtéssel, hogy egy kampányoló miniszterjelölt is megirigyelte volna szerénytelenségemet. Majd bizalmasan félrevont és beszélgetni kezdett velem, mint régi jó baráttal.
Öleléssel búcsúztunk egymástól. (Hja, én sem megyek egy kis ripacskodásért a szomszédba!) Maghívóinknak integetve beültünk a kiskocsiba és hazaindultunk. A könyvbemutató alkalmára összeverődött csoportocska  tagjai tapintatosak voltak, senki nem tett fel nekem kényelmetlen kérdéseket. Én pedig magamban megállapítottam sok év lelkesedést viszszafogó-csillapító érzésével: mégiscsak ér valamit a színész, ha magyar, bár addig, amíg verset mond.
Utána pedig?
Az utazás egyhangú volt, hallgattunk, hiszen jövet kibeszéltük magunkból azt, ami összehozott minket erre az alkalomra. Bóbiskoltam, és arra gondoltam, ha otthon kislányom megkérdezi kamaszos-kaján szemtelenséggel: milyen voltál, édesapa?, azt válaszolom neki, hogy: győztem. Ma megint győztem, kislányom. (Persze, nem teszem hozzá – nekem is van magamhoz való eszem: dehogyis én győztem, gyermekem, ugyan, a Költészet, a Vers győzött megint, mindig, amolyan pillanatnyi győzelemmel, felvillanással.) Mire ő látszólag komolyan visszakérdez: Nem tréfálsz? Nem, nem – fogom bizonygatni – elvégre a helyi politikus fellépésünk után csupán nekem nyújtott kezet, sőt, elbeszélgetett velem, meg is ölelt, képzeld, nahát.
De ha ezt magyarázni kezdem, a gyereknek, kinevet. És ha még figyel rám, sietve hozzáteszem: nyugalom, kislányom, tudom jól, holnapig ez is elmúlik, ez a győzelem is, mint annyi más színészdicsőség életemből, életünkből, holnap újra átnéz felettem  politikus úr, a reális hatalom képviselője, és én mint költői ideák Don Quijotéja megint hátul szerencsétlenkedem a demokrácia értékrendjében, persze, mondhatnám sok év tapasztalatából, hogy végül is mindegy, olyan mindegy, hogy már az sem fáj,  hogy semmi sem fáj.
Az út, mint már mondottam, unalmas volt, a kocsiban kultúrcsend langyos unalma terjengett. Minek következtében belealudtam  dicsőségembe.