György Attila
Elysium
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 9. (551.) SZÁM — MÁJUS 10.

 A nőstényfarkasnak

– Elysium? Elysium nem létezik, drága Caius – mondta az öreg lukumó, és féloldalra dőlve néhány csepp bort a parázstartóba öntött áldozatként, majd nagyot kortyolt a kupából. – Elysiumot mindöszsze csak a magadfajta, nyughatatlan emberek számára találták ki, hogy könnyebben elviseljétek a korai, erőszakos halált. Ez az igazság.
– Nem szeretem, amikor igazságokat mondasz, Tiszteletreméltó – mosolyodott el a fiatalabbik. – A Te igazságaid, megbocsáss, felhígulnak a borban, és könynyebben állnak nyelveden, mintsem szerencsésnek lenne mondható.
Az öreg felnevetett. – Ám legyen így, türelmetlen ember. Én megtehetem, hogy igazat beszéljek és sok bort igyak. Egyik sem az enyém. Az igazságot nem én találom ki. A bort Te magad tölteted kupámba. Ha úgy tetszik, hát íme, itt van Elysium, a hősök nyugvóhelye. Szép aszszonyok és erős férfiak nyugosznak egymás karjaiban.
Kupát tartó kezével szélesen körbeintett a termen. A kereveteken heverésző meghívottak valóban, etruszk szokás szerint rendszerint párosával feküdtek, beszélgettek egymással. Az átriumból behallatszott a zenészek sípjának dallama.
Tarquinius Lucius Caius, a ház ura ülő helyzetbe emelkedett. Átnyúlt, és kupájából bort öntött az öreg főpap kelyhébe.
– Talán hamarosan megtapasztaljuk az igazat, öreg barátom. Ha Rómával nem sikerül megegyezni, hamarosan megtudhatjuk, mi van odaát.
Az öreg elmélázva bólogatott. – Na igen – mondta vontatottan –, ez lehetséges. De még nem tartunk ott. Ne siess ezzel. Most pedig menj – élénkült meg hangja – és fogadd vendégeidet. Megérkeztek.
A hirtelen elcsendesedő terembe feltűnően szép termetű emberpár lépett be. A férfi magas, izmos, méltóságot sugárzó katonás alkat volt. A nő méltó párja volt, határozottságban és tekintélyben egyaránt, bár külsőleg leginkább a görög hetérákra emlékeztetett: feltornyozott haja és krétai divat szerint fedetlen hagyott fél keble ha nem is szokatlan, de ritka volt az etruszkok körében.
Az ifjú Tarquinius eléjük sietett. Régi szokás szerint a vendég férfi jobb vállára tette karját üdvözlésül, aki ugyanúgy cselekedett.
– Érezd magad otthon házamban, Trifanius lovag. – Alig észrevehetően a nő fele intett: – És lelje örömét benne elragadó kísérőd is.
A nő elmosolyodott, majd alig érezhetően megérintette Caius karját: – Köszönjük, nemes Tarquinius. Igyekezni fogunk. A nevem pedig Elisia, a latinok törzséből.
Valahonnan hátulról csendülve hallatszott, ahogyan egy kupa földre esik. Önkéntelenül arra néztek: az öreg lukumó bocsánatkérő kézjellel intett, ami egyúttal üdvözlet is lehetett a vendégeknek, majd új edényt hozatott magának.
– Nálunkfele szerencsét hoz, ha vendég elé ömlik a bor – szólalt meg a római lovag. – Minden bizonnyal jó ómennel kezdődik hát mai beszélgetésünk.
Caius udvariasan hallgatva bólintott. Tarquiniában egészen másként tartották, de egy részeg öreg ügyetlenkedésének nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani.
A vendégeket a díszhelyre vezette. Külön kereveteken foglaltak helyet, római szokás szerint. A szolgák erős, illatos, fanyar borokat hoztak, amelyeket Caius sajátkezűleg töltött ki.
– Erőt, erényt – emelte kupáját a római lovag a vendéglátó felé. – És a legdrágábbnak – fordult Elisia fele – carissimae…
– A barátságra – válaszolta Caius. Belekortyoltak a borba, és elhallgattak. Elisia keze ismét a fiatal nemes vállára rebbent:
– Úgy tudom, az etruszk szokásjog megengedi, hogy a nőkkel együtt vigadjatok. Tekints hát most etruszknak bennünket is, és társulj hozzánk. Nézd, van még hely mellettem a heverőn.
Tarquinius habozva állott, az udvariasság és a vendégjog között ingadozva. A kínos helyzetet Trifanius mentette meg:
– Jól mondod, cara. Vendéglátónk társasága megtisztel bennünket. És így talán kellemesebb hangulatban beszélhetünk közös ügyeinkről is.
A nő elutasítóan, bosszúsan intett: – Nem, Trifanius, ma este nincs kedvem unalmas politikáról, szerződésekről és más efféle fárasztó dolgokról beszélni, és hallgatni sem. Hagyjuk ezt a holnapi napra. Ma ismerkedünk, és megtiszteljük vendéglátónk kedvességét.
A két férfi egymásra nézett, majd beleegyezően biccentett. Tarquinius újabb heverőt hozatott a szolgákkal, és a dísz-emelvényre helyeztette a római vendégek mellé. Hamarosan elmélyült beszélgetésbe fogtak az oscus és pannon borok természetéről, szorgalmasan kóstolgatva azokat.

***
A vendégsereg szétoszlóban volt már. A zenészek letették kétágú sípjaikat, az öreg főpap félálomban motyogott helyén, a fáklyák árnyékában néhol ölelkező párok feküdtek. A sűrű, erős boroktól nekipirult két férfi már a ligur hadjáratokról emlékezett, amikor Elisia felkelt helyéről, és Trifanius mellé ült. Valamit hoszszan súgott fülébe, közben Tarquiniusra nézett. Trifaniusnak megrándult az arca, de vállat vonva rábiccentett a nő szavaira. Az megcsókolta a férfit, majd átült Caius mellé. Kezét annak mellére tette, és a latin nők nyíltságával szólt hozzá:
– Szép és okos férfiú vagy, ifjú Tarquinius. Bizonyára nem lepne meg, ha azt hallanád: kedvem szeretném tölteni veled ma. Kívánatos lett számomra, ahogyan beszélsz, ahogyan félig lehunyt szemmel a boroskupából iszol. Talán nem tagadod meg egy jövevény latin nő ártatlan kívánságát.
Trifanius tapintatosan elfordult. Tarquinius kis habozás után gyengéden eltolta a nő kezét:
– Kívánságod megtisztelő, szép Elisia. Minden bizonnyal sok férfi meghalni is képes lenne ölelésedért, hiszen gyönyörű vagy, és testedet remekbe teremtették az istenek. Te azonban Trifanius asszonya vagy, bár a nehéz borok most elbódították szívedet. Kérlek, bocsássatok meg nekem.
Elisia félig lehunyta szemét. – Ahonnan én jövök – mondta halkan, szinte éneklő hangsúllyal –, a testi szerelem nem erkölcsi kérdés. Ezt csak a naplopó filozófusok találták ki. És ahonnan én jövök, abban sincs semmi szégyenletes, ha két férfi egyszerre szeret egy nőt testileg. Gondoljatok hát erre is.
Tarquinius megrázta fejét. Újabb bort kért a szolgáktól. Elisia tétovázva ült még keveset mellette, majd fölkelt, és újra Trifanius mellé heveredett.
– Csak Téged szeretlek, cara – mondta, és végigsimított a lovag arcán. – Csak Téged. A többi múló szeszély és kívánság.
– Nem tesz semmit – mondta a lovag, és viszontsimogatta a nő vállát. – Igyunk a nők szeszélyeire hát, barátom – emelte kupáját Caius fele. A férfi és a katona végül úgyis egyedül hal meg.
Ittak a borból. Elisia Caiust nézte közben, majd hegyes nyelvével végignyalta ajkát.
– Ha jól meggondolom – mondta újra dallamos hangján –, mégiscsak szeretlek téged is, te etruszk. Talán beléd szerettem, ki tudja? Valóban magaménak akarnálak most.
A férfiak zavart mosollyal hallgattak, és kerülték egymás tekintetét. – Mérsékeld magad, drága Elisia – kérte alig hallhatóan Trifanius. – Ne élj vissza a vendégjoggal és a szokásokkal. Holnap nehéz nap lesz, tárgyalni fogunk népeink jövőjéről.
– Talán visszavonulok, ha megbocsátotok – emelkedett fel a végszóba kapaszkodva Tarquinius. – A személyzet majd szobátokba vezet. Érezzétek jól magatokat.
Elisia fürgén átnyúlt, és a felemelkedő Tarquinius tunikájába markolt. Lábával idegesen toppantott, és éles, metsző hangon szólalt meg:
– Fütyülök nektek, ligur vagy etruszk férfiaknak a nevetséges szokásjogaira. Szokásjogot nálam, latin nőnél jobban senki nem tudhat. És nálunk az a szokásjog, hogy egy nő kérését nem illik elutasítani. Engedjetek hát meg egy utolsó szeszélyt, nekem, szegény asszonynak, noha nem sikerült kívánságotokat felkeltenem.
Felsőruhája valamelyik rejtett zugából kis ampullát varázsolt elő, amilyenben a görög nők rendszerint illatszereiket tartják. Kinyitotta és tágra nyílt pupillákkal megszagolta.
– Ez a kétkortynyi bor szülőföldemen, az ősi bordűlőnkben termett. Csak kivételes alkalmakkor ízlelhetjük meg, és ezt férfi és nő osztja meg mindenkor egymással. Így kívánják ezt isteneink, és a latin szokásjognak most ti sem mondhattok ellent. – Szigorúan a férfiakra nézett, majd folytatta: – E bort pedig a kiválasztottak csak az őket arra érdemesítő szájából fogadhatják el.
A két férfi újra egymásra nézett. Tarquinius kiszáradó torokkal bólintott végül, ahogyan pillanatnyi késedelem után Trifanius is. Elisia magasra tartott kézzel szájába öntötte az ampullából a vörös nedűt, majd Trifanius fölé hajolva szájon csókolta. Utána Tarquiniushoz fordult, és arcát két kezébe fogva, a maradék bort átpréselte annak szájába.
Az italnak kesernyés mandulaíze volt. Tarquiniuson hirtelen szédület vett erőt, s ahogyan Trifaniusra nézett, látta, ahogyan az is ültében megtántorodva kap a kerevet támlája után. Szólni akart, de hang nem jött ki száján. Elisia a vizeskorsóból szájat öblített és kecses ívben kiköpte szájából. Megoldotta tunikáját, és meztelenül állott meg a két, haláltusában vergődő férfi között.
– Sosem fogjátok megérteni.
Két kezével kinyúlt, és telt, dagadó kebleihez húzta a tehetetlenül összecsukló férfiak fejét. Erősen melleihez szorította őket, amíg csak életet érzett bennük.
Egy aranykupa ismét megcsendült a földön, a vörös borfolt hosszan terjengett körülötte. Az öreg lukumó félkönyékre emelkedve, megigézve nézte a látványt.
Elisia szeméből a jóllakott, ivadékait szoptató anyafarkas diadalmas tekintete villant vissza rá.