Bíró Zsófia
13-as számú mese
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 16. (558.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

   „Je est un autre.”
                                (Arthur Rimbaud)

– Nem akarok királylány lenni – mondta a királylány, amikor még egészen kicsi volt.
– Dehát miért? – kérdezték az aranyhalak az akváriumban (akik ellenben annyira elégedettek voltak magukkal, hogy föl sem tűnt nekik: egész életükben körbe-körbe úsznak).
– Nem akarom, hogy bronzba öntsenek… – felelte a királylány és elsírta magát. Az aranyhalak próbálták vigasztalni, hogy ők például aranyból vannak, és az egyáltalán nem rossz. Az ólomkatona is azt mondta délcegen, fölszegett fejjel, hogy ólomból lenni jó, de hát ő sose panaszkodott, az aranyhalak meg nem véletlenül nem nyertek soha, még csak egymás közt sem semmilyen versenyt.
– Hát mi akarna lenni felséged? – kérdezték az aranyhalak. A királylány szociális beállítottságú volt, ezért szívesebben tartott volna inkább alpakka- vagy dubléhalakat. (A királylány, tapasztalatlanságánál és jóindulatánál fogva nem tudhatta, hogy a nem nemesfémhalak ugyanolyan hülyék, mint az aranyhalak, csak még ráadásul frusztráltak is.) De senkivel, még a nemesfém halakkal szemben sem viseltetett előítéletekkel, és megbízott bennük:
– Tarzan. Mert bármilyen állatot tarthatott otthon, és nem kellett idétlen ruhákban járnia. Vagy Sherlock Holmes, mert egész nap azt csinált, amit akart, és izgalmas dolgok történtek vele.
A szülei szellemesnek tartották ezt a mondást, kiszivároghatott a palotából és beépülhetett a birodalom anekdota- és folklórkincsébe. A királylány papája elmagyarázta, hogy ha valakit bronzba öntenek, az egyáltalán nem fáj,1 sőt kifejezetten jó. Kellemes melegséget érez az ember a fülében, amikor a főtéren lévő lovasszobrára pillant reggelente, amikor fölkel.
– Nem értik – gondolta a királylány, és többet nem panaszkodott sem az alattvalóinak, sem a papájának.

– Nem akarok királylány lenni – mondta a királylány, pedig ekkor már komoly diplomáciai tényező volt, a környező birodalmak és a papája nagyhatalmi törekvéseinek záloga. Értékes cserealapot képezhetett volna, mert nagyon szórakoztató volt. Eredetiben olvasott olyan könyveket, melyeket még Franciaországban is betiltottak. Tudott bridzselni és tarokkozni, és a cigányasszonyok hozzá jártak, hogy vessen nekik kártyát. Amikor elnyert néhány környékbeli birtokot pókeren, a papája csak annyit mondott:
– Mi lesz így belőled, édes lányom?
– Jakobinus – felelte a királylány, és ezzel elejét vette a további kérdezősködésnek.
Szerencsés keze van, mondogatták róla, pedig egyáltalán nem volt az, csak épp az ászokat meg a jokereket nem feszélyezte, hogy sok benne az extra, és nagyon szerettek a kezében lenni. Avilai Terézzel,2 a nagynénikéjével vetettek mindig kártyát, és a királylánynak folyvást olyan lerakások perdültek ki, hogy egyszer csak végérvényesen elszomorodott tőle a keze.
– A Sólymos asszony szeretnék lenni az Érme IX-ről. Vagy legalább a csiga előtte – mondta ilyenkor a királylány. Egy alkalommal még a Kardok Királynője is úgy megsajnálta, hogy ottmaradt vigasztalni. De még ketten se mentek semmire Avilai Terézzel, mert a királylány nem volt egy vigasztalható típus. Az meg igazán nem vigasz, hogy az ilyenekből lesznek népdalok:

,,Gilicemadárka hullatja a vérit,
Hullik a lány könnye reggeltől estélig,
Heába, hogy ábrák vigyázzák a léptit,
Mivel nem valóak, meg mégsem segélik.”

Később rákaptak a kártyák, hogy meglátogassák. Eleinte azért jártak át, hogy megvigasztalják azért, amit folyvást kivetnek neki, aztán meg egyszerűen rászoktak, mert remekül lehetett vele beszélgetni. Geszler Henrikkel, Rudenz Ulrichhal és az Offizierrel éjszakákon át kártyáztak és ittak.3 A Kuoni pásztor mindig egy sarokban morzsolgatta a szakállát ilyen alkalmakkor, és hagyta, hadd találgasson mindenki, mért is somolyog. Néha átjött Makk Ász apó és nagyokat hallgattak. Szóval mindenki nagyszerűen érezte magát a királylány társaságában, csak ő nem.
Azt gondolta, még mindig inkább ők járjanak ide, mint azok, akikkel álmodni szokott. Mert azokat még Avilai Teréz sem mindig tudta távol tartani, hiába olvasta rájuk, hogy

Párna nyirka,
tenyér nyirka,
ajak tikkadása
bérekesztlek dióba,
ki futkozol körüle,
rándulj öszve görcsbe,
ahogy te rántsz öszve,
kotródj a mellyiről,
pusztulj e jány mellől,
ne rontsad álmába,
démony, hesspicsába!

Avilai Teréz bölcs asszony volt, és azt javasolta, kipróbálhatnák megoldásképpen a folyamatos borongásra és álmatagságra,4 hogy legalább néha-néha férjhez megy a királylány, de szerinte az
– Hótt unalmas. Nincs benne perspektíva. Előbb-utóbb jön majd egy királyfi, aki képes kiállni azt a nyavalyás három próbát, jobb esetben elrabol egy sárkány, és utána jön a királyfi. Harminc év múlva ugyanezt fogom csinálni, mint most: semmit. Néha titokban kilovagolok. És különben sem akarok királynő lenni.
– Hát mi akarsz lenni? – kérdezte a papája, a király.
– Királyfi – felelte a királylány.
– Én torreádor akartam lenni. Igazából még most is akarok – mondta gyorsan Avilai Teréz, amikor látta, hogy a király a szakállába omlik a válasz hallatán. A helyes kérdésföltevés híve volt, s nem adta föl egykönnyen:
– Miért akarsz királyfi lenni, angyalom?
– Sárkányokkal akarok víni.
– És hová teszed majd a királylányokat, akiket megszabadítasz?
– Visszaadom nekik a szabadságukat. Hadd menjenek.
– De hát egy királylányt nem lehet elengedni! – jajdult föl a király. – El kell venni feleségül!
– Azért szabadítják meg, hogy elvegyék feleségül? Nem azért, hogy szabad legyen? – A királylány elszánt volt és haragos. Akkor még inkább, amikor Avilai Teréz elmagyarázta, hogy már voltak ilyen törekvések, és az a baj velük, hogy a királylányok egy része visszautasítja a szabadságot, ott marad a barlangban, sárkány nélkül, dühösen, és becsapva érzi magát.
Az anyukájának aggodalmában nagyszerű ötlete támadt: hirdessék ki a birodalomban, hogy azé lesz a királylány,5 aki meg tudja szabadítani, önmagától.6 Vagyis, akinek nem mondja azt, hogy valami más szeretne lenni. Csakhogy a királylány leginkább ilyesmiket mondott a kérőkre:
– Inkább lennék vert had.
majd
– Vert had zuhogó esőben.
még később
– Vert had zuhogó esőben, pestis idején.
Pedig Lord Byron is elbicegett próbálkozni, ő legalább egy együttérző mosolyt kapott, majd hosszasan leveleztek.7 A királylány még Keith Richardsnak is csak annyit mondott:
– Inkább lennék te. Vagy a Bent-leyd.
Robert Redfordnak majdnem sikerült. De sajnos, amikor a királylány azt mondta neki, hogy
– Legyünk vadlovak, Robert! – olyan tekintettel, hogy attól egy ménes is megbokrosodott volna, az csak nézett rá azzal az átható, titokzatos tekintetével, és semmi jelét nem adta annak, hogy vadló kívánna lenni. Szóval nem a királylányon múlt.
Az igazat megvallva az anyakirálynő is vadló szeretett volna lenni, csak ő nem tudott róla. Valójában mindenki valami más szeretett volna lenni: az egyik aranyhal platinahal, a másik cápa, a harmadik (kissé túltenyésztett) konzervszardínia, a király Johnny Walker a whiskeys üveg címkéjéről, Robert Redford Paul Newman, Keith Richard Marianne Faithfull, az ólomkatona meg le szeretett volna ülni egy percre. De ők akkor se vallották volna be, ha bronzba öntik őket.

Végül nem maradt más hátra, a király elhívta Sherlock Holmest, hogy derítse ki, mért akar a királylány mindig valaki más lenni. A zseniális detektív egy kissé félrebiccentette s fölszegte a fejét, szemét behúnyta és a levegőbe szippantott. Majd hirtelen megfordult, megrebbentette a szempilláját, a királylány fölé hajolt, s mélyen a szemébe:
– Mi baja van? – kérdezte tőle a lehető legszuggesztívabban.
– Elhagyatottnak érzem magam – felelte a királylány.
– Háh! Hallották? Elhagyatottnak érzi8 magát! Nos, attól tartok – szólt a Nyugati Világ legjelesebb koponyája –, ebben az esetben nem tudok segíteni. Természetesen egészen más lenne a helyzet, ha ön, kisasszony, azt mondta volna: elhagyatott vagyok. A reflexióival szemben azonban még én is tehetetlen vagyok – s megajándékozta a jelenlévőket egy félmásodperces mosollyal. – Jegyezze föl, Watson, az asszonyi állat lelkének bugyrai számosabbak az pokoléinál – szólt még elmenőben.
– Na jó. Megpróbálok elintézni neki egy aranyhalat – mondta négyszemközt a királylány szüleinek Avilai Teréz, aki pertu volt a békakirállyal. A királylánynak ekkorra ugyanis ugyanolyan volt a tekintete, mint az orosz nagyregények hősnőinek
Csakhogy a királylány elvből nem vett a kezébe soha semmilyen gyilkos fegyvert, mint amilyen például a horgászbot. Tehát esélye sem volt arra, hogy kifogja az aranyhalat, aki majd teljesíti a kívánságát, amiről senki nem tudta, mi lehet. Így aztán, mikor a tóparton olvasgatott, az aranyhal kénytelen volt az ölébe ugrani, s így kiáltott:
– Ha visszadobsz, teljesítem egy kívánságod! – Mire a királylány se szó-se beszéd visszadobta és olvasott tovább. Éppen csillagánizs szeretett volna lenni. Az aranyhal összezavarodott. De szerelmes volt Avilai Terézbe, és ügyének érezte a királylány megmentését. Úgyhogy ismét kivetette magát a partra, és olyan hangosan, ahogy csak bírta – hátha az előbb nem hallotta a királylány, mert nagyon elmerült az olvasmányaiban – , azt kiabálta:
– Ha visszadobsz, teljesítem egy… izé… három kívánságodat! – mert Avilai Teréz iránt érzett szerelmében végtelenül lovagias lett. Mire a királylány mondta neki, hogy jó, jó, csak ne óbégasson, és visszadobta.
Aztán fölcihelődött és arra gondolt, hogy csillagánizsnak is csak süketen és vízhatlanul érdemes lenni, mert ilyen fröcskölődésben meg lármában nem lehet olvasni.


Jegyzetek

1A királylány papája nem mondott igazat. Bizonyos esetekben igenis fájdalmas, ha bronzba öntik az embert, különben nem ragaszkodott volna hozzá ő maga, hogy így végezze néhány titokzatos és hallgatag idegen a tömlöcben.
2Avilai Teréz a legutóbbi kalandja óta sántított kissé és bottal járt. A környezete úgy tartotta, ettől még szexepilesebb.
3Hát igen. A királylány bárkit az asztal alá ivott. Ráadásul jól állt neki. A fiúk bevették a bandába.
4A királylány egy időben igyekezett minél többet aludni, hátha másként ébred föl. De ez egyszer sem fordult elő.
5Mert ráadásul kifejezetten szemre való teremtés volt, ha nem is a szó hagyományos értelmében. Mindenesetre nemcsak a kártyák, a férfiak is keresték a társaságát.
6,,Talán nem kéne úgy kinéznie, mint egy mezőőrnek” – gondolta a királyné. Csakhogy a jelölteket ez egyáltalán nem zavarta, sőt, kifejezetten izgalmasnak találták, hogy a királylány nem úgy néz ki, mint általában a királylányok, hanem mint egy mezőőr, holott távolról sem az.
7The Secret Letters of Lord Byron