KOZMA ÁGNES
Versei
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 18. (560.) SZÁM — SZEPTEMBER 25

Az ólomkatona éneke

Rendületlen álltam,
de nem rendítetlen
(víz mosott, szél sodort)
egyensúlyoztam fél lábam
a Világ tengelyén.

Nem kerestelek, de megtaláltalak
(Hogy nevezzelek? Édes Dulcineám?)
izmaid mozdulatlanságában vártál
magadba gomboltad búvó szembogaram
őriztem tested ritka vázlatát
az ázott viaszrózsákat arcodon
tépett időmben Te voltál a folytatás
félszegen, de -
benned önmagammá szilárdultam

szétolvad, lecsorog a festék
serceg alattunk a parázs
lassan fogyunk a tűz fokán
lánggá csókol a szerelem

hamuszív csendjébe lopóztam
s Te - mellettem

Mozaik

Pupillám tág szoba.
Összedől, felkel előtte a Világ.
Torlódik sok torz
alak, fáradt forma,
de szemem bíbor íriszén
tisztára éleződik az
aránytalan geometria,
s átszíneződik a festék:

nemcsak a mély-sötét lábnyomok,
de a léptek roppant súlya,
nemcsak a pipacs vörös szégyene,
de a harangvirág lila búja,
nemcsak a borsó nyugodt zöldje,
de a nyugtalan fűszerű mák,
nemcsak az ólomöntésű harangok,
de a fehér-csendű gyász,
nemcsak a rozsdálló kulcsok,
de a kulcslyukban alvó csörrenés,
nemcsak az omló válaszok,
de a kristály kérdés

(mikor először megláttalak)
- azt hittem -
optikai csalódás vagy,
mert a rend veled
új törvényt termett
(mióta ismerlek)
látásom csal, látásom vak,
feszegetem ős-páncélodat
magadból kibontalak
(vigyázok, ne sérülj)
színekre boncollak -

végül úgyis mindig
Téged raklak
össze