Kántor Lajos
Mikes és a Rekviem (25 év távolából)
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 6. (572.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

1986. április 27-én indult Kalota-szentkirályról, a zentelki malomból (bár valószínűleg már Kolozsvárról) a Csiki Lászlónak címzett levél, Budapestre. „Barátom a malomban” – ahogy ő írta nekem egyszer, miután megtörtént a tulajdonváltás – akkor már, nehéz évek áttelepedési várakozását követően, a budapesti Magvető szerkesztőjeként, nem szűnt meg haza figyelni, ha ritkán érkeztek is a levelei. Nem véletlenül lett hát ő (az egyik) kiválasztott alany, a panaszaimat föltehetőleg meghallgató.
Évtizedek múltán, Laci halálára pár évvel, könyv lett a régi levelekből, közös ügyeinkből (a címe természetesen: Barátom a malomban), ám éppen ez az 1986. áprilisi (másik hárommal együtt) kimaradt a kötetből; csak nemrég találtam rájuk (a másolatokra) egy elfekvő dossziéban. Úgy vélem, tartozom a pótlással – a könynyen felejtő s az újabban felnőtt erdélyi olvasónak. (Az utalások magyarázatával, a részletekkel továbbra is adós maradok. Életünk regényét talán sosem írjuk meg…)

Kalotaszentkirály (pontosabban: Zentelke), 1986. április 27.


Kedves Laci!
Egyedül hallgatom az immár vizet is hozó malomárok zúgását – a család itt lévő tagjai ugyanis bent tévét néznek. Ez ma már az egyetlen hely, elérhető közelben, ahol jól érzem magam, viszonylag nyugodtnak és viszonylag szabadnak, ahol megjön a kedvem (még adott körülményeink között is) dolgozni – vagy legalább levelet, őszinte levelet írni. Küldök, azaz címzek hát Neked egy misszilist, az esetleges folytatás reményében, a folytathatóság reményében; ha gondolod, ne dobd el ezt a mostanit sem („la o adică” – ahogy egyre távolodó szomszédainktól, részben egykori barátainktól tanultuk). – A mikesi (nem lévais) hangulat sajnos egyre kevésbé idegen tőlem, ne vedd póznak, igazán nem az. Csak éppen kényszerét érzi az ember, hogy valamiképp írásba rögzítse a kimondhatatlant (ez sem romantikus túlzás, hanem szomorú tény: egészében sehol ki nem mondható), ami naponta történik velünk. Ha egyszer valamikor, valakik, valahol visszagondolnak rá, a túlélők közül, bizonyára nem úgy fogják megírni, ahogy ez azon „frissiben” hat. Te igazán sokat láttál, átéltél ebből; képzeld most hozzá, hogy egyetlen év, sőt csupán néhány hónap alatt annyira felgyorsultak az események, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Én már régebben is mondtam magamnak azt a bizonyos viccet, amelynek az időszerű poénja „biccentsen csak!”, most még inkább foghatnám, nézhetném a fejem, amíg van mit és van mivel.
Mert azt hiszem, mindnyájan elveszítettük a fejünket, még ha anatómiailag-élettanilag szilárdan áll is a nyakunkon. Te ismered az én álláspontomat a maradás (és mint cél, remény: a megmaradás) kérdésében. Ezen most sem akarok változtatni. Érveim viszont egyre kevésbé vannak, mások számára elfogadhatók – de különben sem kérdez senki (vagy csak nagyon kevesen). Olyan menekülés-hullám sodor végig Erdélyen – de talán a Kárpátok túlsó oldalán is –, amilyenre még nem volt példa errefelé, háborús időkben sem. Hogy ez a hullám kit hová sodor, később fogják számba venni, de hogy az erdélyi magyar kultúra alappilléreit mossa már, az nem szorul bizonyításra, valószínűleg távolabbról is látszik. Ha így megy tovább, színházainkban nem marad színész és rendező, a lapoknál szerkesztő, egyáltalán író, nem marad orvos sem, aki magyarul (is) szóljon hozzád; és persze zöldségtermesztő sem, akitől a kolozsvári piacon vásárolhass – (a hóstátiakat sem számban, sem minőségben nem pótolja az a néhány nyári oltyán, akik főképpen a vinétét hozzák ide. (A kevés jó közé tartozik, szoktam mondani, amit – a vinétét ti. – tőlük tanultunk, vettünk át.) A hóstátiak, igaz, nem kivándoroltak, őket urbanizáció címén megszüntették; most a bontással már elérték a volt Kossuth Lajos utcát (legyünk objektívek, a Győzelem tere felőli részért még nem volt kár, az új házak is elég szépek, de most már műemlék-házak kerülnek veszélybe; látod, a „győzelem” szót milyen nehezen sikerül leírnom, mind „gyá”-nak indul). De hol folytassam, hogy el ne merüljek az általános siránkozásban, maradjak csak magamnál s a „posztmodern” (?) malomnál – amelyről küldtem Neked egy festményreprodukciót és több (közös) itt írt lapot, levelet, válasz egyre sem jött. Mikesi panasz? Vedd, ahogy akarod. Számomra azonban most mégis fontosabb, hogy a saját bizonyítványomat magyarázzam.
Még nemigen tudhatod, hogy mit kell azon magyarázni. Én is csak sejtem. Ezúttal csak az utóbbi hetek általam megélt Korunk-kálváriáját, ebből is főképpen (önző módon?) a sajátomat akarom itt, először, rögzíteni. Kezdem a Korunk Galériával. Tóth Sanyi mondta nemegyszer, hogy az új (57 utáni) Korunkból ez a Galéria fog megmaradni. Ez nyilván erős túlzás, részben a harag szülte; de vagyok olyan hiú, hogy elhiggyem belőle, hogy az 1973 márciusában szinte spontánul elindult galériaszervezésből lett valami – sőt 1986 tavaszára valóban csak ez maradt érdemleges a Korunk címmel összekapcsoltan; és túl a Korunkon, ide valóban szívesen jöttek a művészek (képző- és szavaló-, író és zenélő magunkfajták), meg a közönség, s ha nem is kellő arányban, fiatal nézők-hallgatók is. Én sajnálom a legjobban, hogy két héttel ezelőtt be kellett jelentenem szerkesztőségi megbeszélésen, hogy belefáradtam ebbe a munkába, harcba, a sok külső segítségbe. Vagy két éve ugyanis először a katalógusainkba kötöttek bele, kifogásolni kezdték, hogy miért hívunk távolról kiállítókat, mikor itt is volna elég (ezt a drága jó Stoica mondta, aki azóta a Dacia igazgatója; most az a könyvmennyiség, amelyet Jancsik Pali szerkesztett – ő jött át a Miess Jancsi helyére – eltűnt a magyar szerkesztőség tervéből). Abbahagytuk hát a katalógusok nyomását (alkalmi kivételek voltak), hogy a Galéria maradjon. Újabb év múltán kimondták a kötelező külső zsűrizést; ekkor kezdett elmenni a kedvem az egésztől, de hagytam magam meggyőzni, és jó arccal elviseltem, hogy heten is jöttek ránk – a konfliktusokat sikerült minden alkalommal elkerülni. (A Rácz Győző-féle, személyesen nekem is szóló, egyszeri akció történetét, a Morcan-ügyet nem kavarom most ide.) Vagy két-három hónappal ezelőtt, a megnyitó reggelén – a nagygalambfalvi származású, ma bányai Sütő Petre Rozália grafikáit állítottuk ki – közölte a megyei művelődési bizottság, hogy az újságban (pénteken az Igazságban, szombaton – tudtunkon kívül – a Făcliában is) meghirdetett műsor nem hangozhat el, mert nem volt „vizionálva”. Tizenhárom éve most először jelezték hivatalosan ezt az igényt, ebben a határozott letiltás-formában. Megnyitottuk hát a kiállítást, vers és zene nélkül (ezúttal, legyek ismét objektív, Rácz végigtelefonálta az illetékeseket szombat délelőtt, eredmény nélkül). A következő tárlatmegnyitóra felterjesztettem hát idejében az előre tervezett műsort; Lászlóffy Aladár és Kenéz egy-egy versét mondaná Banner Zoli, Ágoston Bandi és Márkos Berci Prokofjev hegedűszonátáját játssza; tíz nap múltán kaptam a választ, irodalmi része nem lehetséges (Bannerrel van állítólag valami bajuk, de ez csak mellékes, a fő, hogy „egységesíteni kell a galériák megnyitóinak műsorát” – vagyis a szövegeket nem akarják hallani), a zeneit megengedik, de nem maradhat Prokofjev egyedül, kell hazai is; egy nap alatt Ágoston Bandi mozgósította egyik tanítványát, így bekerülhetett Enescu-mű is, a megnyitó látszólag normálisan zajlott le (a makkfalvi Suba Lászlóé, ő Tordán él és szobrászkodik). Sövér Elek emlékkiállítására (négy éve halott) már úgy kértem föl a Pro Camerát (Botár Gerőéket), hogy hazai művet is játsszanak; Schubert mellett tehát Zeno Vancea és Terényi szerepelt volna a repertoárjukban. Három héttel ezelőtt, pontosan április 4-én délben (ismét közvetlenül a vernisszázs előtt, egy nappal) jött a verdikt: zenei műsort nem adhatunk, azaz a „vizionálás” megtörtént… Ez volt, immár élő zene nélkül, a 248. tárlatmegnyitó a Korunk Galériában; az utolsó percben Fodor Urat kértem meg, hogy beszéljen ő is Sövérről; mégse álljak ki egyedül (egy-két, talán érthető szót én is mondtam), majd kazetofonból, műsoron kívül hangzott fel a zene (szöveg előtt a Brandenburgi verseny, utána Mozart Rekviemje; nem én választottam így, de a zenészek, akik segítettek, stílszerűen jártak el). Ezután az első gyűlésen jelentettem be, hogy elfáradtam… Mindenki kérlelt, Rácz fenyegetőzött: súlyos szerkesztőségi szankciót kaphatok. Hiába mondták mások, hogy én ezt önkéntesen csináltam, sőt én is találtam ki, ő fenyegetőzött. Erre mondtam: ha tovább feszítjük a húrt, lehetséges a szerződés (szerkesztőségi) felbontása, bármelyik fél részéről. Ekkor nem folytatta.
Párhuzamosan elkezdődött már egy kellemetlenebb ügy is: közölték, hogy az ünnepi (65. pártévfordulós), áprilisi Korunk-számban minden írástudó szerkesztő aláírt cikkel kell hogy jelen legyen; én a húsz év irodalmát kaptam házi feladatul. Sok gondolkodás után találtam egy megoldást, amelyet, úgy éreztem, vállalhatok; a belső szerk.-i kérést is figyelembe vettem, betoldottam egy oldalt (idézeteket), így küldték föl a másokéval együtt Bukarestbe. Visszajött onnan – Pezderka közvetítette az ítéletet, szerintem egyértelműen a másik Sándorét, „barátodét”, Koppándiét (csak Nemecsekre való tekintettel nem írom kisbetűvel!): nem jó a szöveg, újat kell írni. Én ezt megtagadtam, állítva, hogy a felküldött bárhol megjelenhet, csak személyes bosszúról, kikészítésről van szó („proces de intenţie”), és elmegyek az igazammal bármeddig. Akkor Rácz összehívatott egy gyűlést, amely engem lett volna hivatott erkölcsileg megbélyegezni, kinyírásomat előkészíteni; szerencsére Sz. Julika előrelátó és igen rendes volt, meghívta – hivatalosan – Uricarut mint titkárt és Szilágyi Pistát mint titkárhelyettest, s a gyűlés más jelleget kapott. Itt hangzott el viszont, hogy a Korunk ünnepi száma nem jelenhet meg az én szövegem nélkül, idő pedig nincs a tisztázásra; Rácz elment egy másik gyűlésre, a többiek kérlelni kezdtek, ne makacskodjam, nem alkalmas a pillanat. Jegyzőkönyvön kívül a legfőbb érv, hogy gondoljak a gyermekeimre, és miért én legyek pont az, aki feláldozza magát. Az én válaszom, szintén magánhasználatra: így jutottunk ide, így veszélyeztetettek a gyermekeink, mert mindig mindenki azt kérdi magától: miért pontosan én legyek az… Két napi gondolkodás után mégis írtam egy új, egészen más szöveget (némi, okos idézeteket is megtartva azonban) – talán olvasni fogod a Korunk áprilisi számában, ha az „elvtársak” Bukarestben úgy döntenek (Rácz szerint „ez már egészen más” – ami számomra nem nagy kitüntetés). Mindettől függetlenül, illetve fenét függetlenül: nem nyugodtam meg, sőt most kérdem igazán: meg kellett-e tennem, szabad volt-e megtennem? Mások megértenek-e, és én megérthetem-e magam? Persze a szöveg ismerete nélkül erre nehéz válaszolni; a baj az, hogy én a szövegem (az új) ismeretében sem tudok egyértelmű választ. Tudom, persze, hogy nincsenek egyértelmű dolgok. De meddig mehetünk el a kompromisszumokban? Kitől várjuk az igazság – vélt igazságunk – kimondását? Azt sem halljuk meg, hogy (és ez nem felelőtlen pletyka) a ploieşti-i öreg ortodox pap megdöbbenten meséli: felszólították, prédikáljon a híveinek – most, az ő húsvétjuk előtt – a magyarok rémtetteiről? Hány olyan ortodox pap lesz, aki keresztényi hitére hivatkozva és arra, hogy nekik ott Ploieşti-ben sosem volt bajuk a magyarokkal, nem akarja teljesíteni a „feladatot”? És hátha akarata ellenére teljesíteni fogja? Hiszen már egy Buzura sem szólal meg ebben az ügyben, mert már rég a magyarok bérencének mondják az Eugen Barbu-félék, csak azért, mert humanista és európai, meg a szó igazi értelmében jó román hazafi akar lenni… Megvárjuk, amíg az egyetem, az iskolák, egyéb intézmények után a magyar nyelvű oktatást egészen megszüntetik, legfeljebb az elemi szintűt hagyják meg? (Ahogy rebesgetik és készítgetik elő, egyelőre a magyar nyelvű középiskolás tankönyvek nyomásának leállításával, a tantárgy-olimpiák és a tanári továbbképző tanfolyamok román nyelvűvé tételével, egyebekkel…) Hovatovább az sem lesz, aki majd jóindulatúan nyugalomra intsen és megvédjen „saját esztelenségedtől”…
Kedves Laci, érzem, hogy túlságosan belementem e dolgok taglalásába, elszáll „posztmodern” nyugalmam, már csak a fejem zúgását hallom, de nem az ottani vízét, még kevésbé a malomárokét. Pedig még ez is zúg, és egyelőre nekünk zúg, ezen a napsütéses vasárnap délelőttön…
(Még egy kérdés, bár számomra nem zárójeles: hogyan áll a „Világok változása” a Magvetőnél? Kérlek, üzenj valakivel. Ez nagyon fontos a számomra.) És írjál bár egy lapot, azaz éppen egy képeslapot!
Baráti szeretettel üdvözöl (várja, interjún kívül is, válaszodat)
                               

                                                     Kántor Lajos

Ui. (Kvár, ápr. 28.) Ma közölték, hogy ők (ott Bukarestben) „nem hülyék”; én az irodalompolitikáról írok, és közben a nacionalizmusról beszélek. Esetleg e részek kihagyásával jöhet a szöveg, ha a megyeiek ezt jónak látják. A szerző beleegyezése nem szükséges? – kérdeztem én a gyűlésen, mire közölték (R. Gy.), csak annyira, mint a mások esetében, és különben is katonák is vagyunk. Egyelőre románra fordítom ma az új szöveget, hogy illetékesek megnézhessék, dönthessenek. (Nézd meg az első, ide mellékelt változatot, ennek a nacionalizmusra vonatkozó egyik idézetét átvettem a második változatba, megtoldva néhány kongresszusival és Buzurával.)
Mai újdonság: Kiss Jánost kétperces gyűlésen leváltották és áttették hozzánk, a V. Zoli helyére.