Józsa István
Időképek
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 12. (458.) SZÁM - JÚNIUS 25

Orth István grafikus módszere rég bevált szürrealista módszer, két vagy több képet vetít egymásra, hogy az egyes kompozíciós elemek közötti viszonyokat, majd az egyes látványegészeket tekintve kikapcsolja a tudat reflexív ellenőrzését a képépítés folyamatából. Eszköze a sugalmazás, amely a metaforaépítés legalsó emeletétől, a létigetől, mondja Paul Ricoeur, a felszíni, a megtévesztően konkrét, elsődleges látványig, az önmagukban is különös kompozíciós elemek, tárgyak, lények összefüggésrendszerével élteti a képet. Töredékes, befejezetlen, diszharmonikus rendszer, mondhatnók, de ne feledjük, az csak eredeti, ,,diszharmonikus”. Új világ, más rend, más harmónia. Melyik az igazi? Ehhez képest a másik, a materiális bizonyul silánynak. Az emeletek az erotkus hevűlet, az ösztönök zabolátlanságában sorjáznak, de nem is elég ,,egyszerűen” ösztönökről beszélni, ha egy mély, egzisztenciális hiányérzet megnyilvánulásaként szemléljük, és interpretáljuk a képeket.
Az elméletírás többnyire két klasszikus szürrealista eljárásról szól, a véletlenről – ,,Szép, mint egy esernyő, és egy varrógép véletlen találkozása egy műtőasztalon”, mondja Lautréamont — és az automatizmusról. Az automatizmus a művek indulási pontját, a tágabb kontextust, a konkrét témát tekintve lehet természeti objektív véletlen, a kép — (új — világán belül azonban emberi szükségszerűség lesz. ,,Tiszta pszichikai automatizmus” — Írta Breton az 1924-es szürrealista kiáltványban, ,,a gondolkodás valódi működése.” Bizonyos törvények csodás működése.
Az impresszionizmus, a kubizmus, a futurizmus megismerési, megértési törekvéseire, melyek a tárgy valóságára irányultak, a szimbolizmus és az expresszionizmus után a kezdeti szürrealizmus rádupláz a szubjektív látomás erejével. Végül a vizionárius jelek akár teljességgel el is szakadhatnak külső témajuktól. Orth István képei is elsősorban az emberi létezés rejtett melységeiről szólnak, a szubjektívekről, az egészen személyesekről, melyek csak az alomban, az éber vagy az éjszakai álomban vagy víziókban érhetők tetten. Orth István szakít az ismert, egyáltalán tanulható kompozíciós módszerekkel, mert ha megtagadott ,,helyzetét”, illetve tágabb vilagállapotát tekintve a ráció tévútra jutott, folyton saját korlátaival szembesül, akkor induljon az építkezés egészen lentről, mélyről, az illogikus, a tudatalatti rétegekből. Olyan jelek, szimbólumok, ábrázolások útján, racionális ellenőrzés alól felszabadított viszonyrendszerben, amelyek a történelem és a személyes létezés, a kollektív, illetve a személyes tapasztalatszerzés során tisztultak le és illeszkedtek spontán, jól működő értékrenddé. Érzések, képzelet, álmok. Gondolatok. Őserő. Teremtő üzenet a mélyből. A mű saját társadalmi kontextusában, kortárs világában ,,ellenvilág”, írja Almási Miklós, a mimetikus mű a köznapi valóság elemeiből építkezik, szimbolikusan használja azokat, igazsága épp a köznapival szembenálló, azt leleplező filozófiát fog sugallni. Ez az út a reneszánsztól a modernig. A konstrukció alkotója, mint például Orth István is, ,,kitalált elemekből építkezik”, metaforikusan mégis a világ rejtőző szerkezetére derít fényt. Az emberiség önkeresése tulajdonképpen ennek az önreflexiónak az eredménye. (Almási Miklós: Anti-esztétika, T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, Budapest, 1992). Médiumai a művészetek. A befogadó hagyja csak nyugodtan vezetni magát az alkotó automatizmusa által. A kontextusban kutat, a társadalomban? Megszűnt itt már külön állni a ,,kint”, a ,,bent”. ,,Ki vagy, kérded, mi vagy? — írja Ilyés Gyula — Amit a szív, az agy a világtól kölcsönkap.” Így aztán túl is lépünk azon az objektumon, amely funkciója szerint a tudatalattiban zajló, homályos, pontosabban teljes mértékben nem racionalizálható folyamatoknak, az indulatoknak formát ad. És ez a fontos, ha az egyes motívumok, elemek, sőt képrétegek előzetesség-struktúrájába, sőt a max weberi intencionalitás mélyéig tudunk hatolni. A nyilvánvaló célt itt a megtisztulás, az evangéliumok motívumaival, az azok szellemében megalkotott állatövi jegyek sorozata kitűnő példája ennek. Portré az emberről, már nem a társadalmi korlátoktól szabadulni akaróról, hanem az őseredeti ártatlanság és ösztönösség állapotában. A műalkotásnak rendet kell teremtenie a káoszban és a műalkotás mértéke az ösztön, írta Apollinaire. ,,...Sallustius azt mondja: Az univerzum maga is mítosz – írja Breton a szürrealizmus 1946—1948 körüli helyzetét értékelve – másfelől pedig azt hallom, hogy napjaink igaz mitológiája az, hogy nincsenek mítoszaink. Ami engem illet, régóta állítom: rendkívüli fontosságot kell tulajdonítani az ébrenlét és az álom nyilvánvaló és rejtett tartalmának. Ami az elsőt illeti, az a történészek, a politikusok ügye – hagyjuk rájuk –; a második a szociológusokat, de elsősorban a költőket és a művészeket érinti. Mert voltaképpen ez a rejtett tartalom – és semmi egyéb – a költészet és művészet rejtett nyersanyaga. A mítosz pedig a rejtett tartalom, amely rajtunk keresztül művé válik. Az emberiség nagy lemondásainak és megosztottságának korszakaiban, így napjainkban, ez a mítosz rejtett, föld alatti utakon szivárog, miközben azonban néhány ember legfőbb gondja marad... Mármost milyen fontosságot tulajdonítunk a titkos hagyományoknak? Egyre nagyobbat, bármennyire visszatetsző a jó apostoloknak, akik nyugtalankodnak miattam”. Mitikus mélyrétegek, rejtőzködő hagyományok, melyek hatásaikban folyamatosan megnyilvánulnak. Teremtett világ. Tere a külső és belső végtelen oldódásában nyílik. Ideje a mítosz ideje, a megragadhatatlan régmúlt, a megálmodott cél ideje, a megfoghatatlan jövő, és végül mindennek nincs fontossága, pontosabban megszűnik, mert az orth-i szintézisben a mítosz térben és időben mára és jövőre egyaránt kiterjed. Kritika? Bölcs, derűs irónia...
Ort István szintézise érzés és gondolat, a tudatalatti és a tudat közötti egység megteremtése – a műalkotás olyan intellektualizálásában, amelyben néhol a testi erotika is anyagtalanná, szellemivé minősül át. A tudatos reflexió gyilkos ellentéte a spontaneitásnak, indiai, görög, közép amerikai stb. mítoszok sora, évszázadok filozófiai, ismeretelméleti, majd pszichológiai szakirodalma tárgyalja az ellentétet. Ebben a képköltészetben helyreáll a harmónia. Égi és földi szerelem nem tagadjak, hanem kiegészítik egymást. A csók. A csók anyagi, testi vetülete csak egy, azelőtt, afölött a kezek, az ujjak, az ujjbegyek leheletkönnyű érintésével kezdődik, abból száll alá – mondja Orth István képköltő Az alkotó emberi szellem az érzékelt jelenségeket jelekké alakítja. A szürrealista művész nemcsak külső kontextusa – ,,élet — felől közelít azokhoz, hanem a belső, lelki szintér, almai, látomásai felől is, és a szélső pólusok, legfőképpen a látomás és jelkonstrukció közül kikapcsolja a tudatot. Ez az automatizmus elsősorban képi működtetésének értelme, és ez az a ,,konkrét irracionalítás”, amelyet példaul Conroy Maddox meghatarozónak tart Dalí szürrealizmusában. [Conroy Maddox: Salvador Dalí 1904—1989. Eccentric and Genius. Benedikt Taschen Verlag GmbH., Köln, é. n. (1993), 7.]
Jelek. Megjelenésük és alkalmazásuk módjának vizsgálata vezetett el az alapvető mozgatóerőkhöz. A címek ezúttal sem sokat segítenek, másra hivatottak, sokszor még csak nem is a téma egyszerű megnevezései, amint azt megszoktuk. Szürrealista alkotó szándékait és módszerét leírni... interpretálni... Végül is ez az út a képek rejtett értelmének megközelítéséhez. Célja? Változatlanul az, hogy a művészet az életre hasson. Eszköze? Rendet, és egyáltalán, harmóniát a tudat és a tudatalatti között, ösztön és civilizació, társadalom és természet között. És akkor? És akkor...? Orth István időembere két archetipikus, függőleges és vízszintes részre, a ,,lentre” és a ,,fentre” osztott képterekben megjárja a maga poklát, megéli a maga drámáját, útja a kozmikus homokórában a szellemi értelemben vett felemelkedés útja, világa ennek tere és ideje. A más tér és más idő a szellem belső tere és ideje, külső, ismert, szokott mérőeszközökkel nem is mérhető, és ha nem is megragadhatatlan, de nem megragadható. Mert magáról az idődimenzión kívül élő szellemről van szó. Megközelíthető persze, mert legfontosabb törekvése, hogy megtestesül, és ezekben a történéseiben exteriorizálódó ritmusa van – amely folyamatosan tapasztalható, megélhet, sőt ábrázolható. Ezeknek az életeseményeknek a folyamata, rendje, sorrendje lesz Orth István grafikája, méghozzá annak önállósult formájában.
Út tehát innen, a mindennapok valóságából... odaátra, és vissza és újra. És a végső cél itt változatlanul az, ami az avantgárd irányzatok, mozgalmak hőskora óta vonz bennünket. Hogy az alkotó, és persze, a szemlélővalóban birtokba vegye a valóságot. Mert oda és vissza egyaránt bejárva az utat tudja, látja, hogy az sokkal gazdagabb, mint ahogy a mindennapi észlelésben megtapasztaljuk. ,,A művészetet a szellemi tevékenység egyetlen struktúrája, amely abszolút személyes tapasztalás alapján univerzalizálódik – írja Márcio Doctors. – Míg a tudomány jelenségek sokaságát tanulmányozza, hogy általános következtetéseket vonjon le, vagy a filozófia a sokszerűségre támaszkodva épít fel gondolatrendszereket, addig a művészet az összetett [multiple] és a különös [different] élő tapasztalatára alapul. Ezek a nagyon hasonló erők, amelyek az idő folyását biztosítják. A művészet abszolút egyéni – struktúrára alapozódva érzékeny »aggregátorokat« halmoz, és ez a halmozás másokat is érintve, különböző vélemények körét alakítja ki. Ez az egyénitől az univerzálisig ívelő ugrás abszolút különbözőségekre alapul, ami a művészet számára létfontosságú. A művészet ezzel politikai rendszereket is képes megingatni.
Idő a művészetben – folyamatos jelenlét ez, akárcsak egy folyó, és folyamatosan változik, politikai szempontból semmi sem lehet áthatóbb és átfogóbb.” (Márcio Doctors, I. m., 50.)
Orth István már nem a gyermekkor emlékeire, a véletlenre, az improvizációra stb. alapoz, mint a szürrealizmus hőskorának alkotói tették, nem is csak felfedezni, illetve birtokba venni akarja a való világot, az ő alkotói magatartása a mítoszteremtő és egyben -értelmező Borgesével analóg. Ő teremti a valóságot. Ezért a hangsúlyozott nemiség, látomásai a túlburjánzó szexuális fantázia termékei. ,,Realista”, létező világa, esztétikai valósága is ennek megfelelően alapoztatik meg, majd vallási szemlélet, biblikus értékrend lesz a formaadó. Végül is... nem magát a ,,valóságot” képszerűsíti – mi az?! –, hanem annak terét és idejét. Az önreflexív tudat is visszanyerheti így hatalmát az ellenőrizhetetlen mélységek fölött, végül is így teljes az emberi létezés. A lépcső, amely idáig vezet, művészettörténeti szempontból az impresszionizmus azon törekvésével indul, hogy a képszerű ábrázolásból száműzze az irodalmat, az epikumot. Folytatódik az absztrakt, majd a nonfiguratív festészet hozta fordulattal. Mondrianék, Kandiszkijék száműzték magát a témát is. Már nem az ábrázolt téma sajátosságait, elsősorban színeit, formáját tiszteletben tartva-megőrizve festettek, hanem ,,a” piros, ,,a” sárga, ,,a” zőld, ,,a” kék kompozicionális viszonyait vizsgálták. Úgy tekintendő, úgy értendő mindez, mint a matematika, úgy elvont, mint a matematika. Orth István grafikájában ,,a” tér, ,,az” idő képszerűsödik – a létező konkrét formák, az emberi test, a női akt stb. ,,terének” elhagyásában, a kilépésben.
,,ALAKVÁLTOZTATÁS (lycantrophia) a mitológiában a szereplő alakjának mágikus megváltozása. Főleg időleges átalakulást jelent (szemben a tartós átalakulást eredményező METAMORFÓZISOK-kal), s utána az illető visszanyeri eredeti (valódi) külsejét.” ,,Az A. motívuma megfelel annak az archaikus koncepciónak, hogy a valóság minden jelensége kölcsönösen átváltozhat egymásba. A másvilágra (vagyis a »túlsó«, a »visszája« világra), a khtónikus és általában tiltott világra jellemző az átváltozott, a kifordított jelleg, az e világ ellentéte, az idő ritmusától kezdve (nappal helyett éjszaka van) a földi szokások és beidegzettségek feje tetejére állításáig.” ,,METAMORFÓZISOK (átváltozások) (...) A M. legarchaikusabb formáikban a korai mitopoétikus gondolkodás leglényegesebb vonásait fejezik ki: (...) annak tudatát, hogy leküzdhetetlen határ választja el egymástól az egyes világokat (a »túlvilág« és a »mi világunk« határa, az »élők világa« és a »holtak világa« közti határ), s mert leküzdhetetlen, az egyikből a másikba csak M. útján lehet átjutni (...)“ (Mitológiai enciklopédia, Gondolat, Bp., 1988.)
A csoda iránti vágy...
Itt Ikarosz igyekszik kiszakítani magát, ott a Főnix suhan fejedelmi méltósággal, amott meg, miközben egy nőalak és egy filodendron formáinak látomásszerű metamorfózisa folyik lassan, csillagcsikók vágtatnak át az égen. Az ember egy kozmikus hiányérzet hordozója, a mindenség, a tér és az idő végtelenének átélésére törekszik, s ha véges léte csak nagy ritkán és csak egyetlen formában teszi azt lehetővé, akkor átéli azt az önmaga végességéből való kitörésben. Ezt a pontot ragadja meg Orth, metaforává emelve, ezen a — megszületésével tűnő – pillanaton egyensúlyozik, melyben a legbensőbb én misztikus közvetlenséggel érintkezik a külvilággal. S lám, az önmagából való kilépéssel talál harmóniára, a nő és a filodendron metamorfózisa folyik csendben tovább, a kép szecessziós vonalvezetése tökéletes összhangot, sőt azonosságot jelez. Ez lesz itt a konkréttól az elvonatkoztatásig vezető út, a metaforateremtés folyamata. Magának a teremtésnek az újraélése, emberi léptékben. Heidegger gondolata az irodalmi műre vonatkoztatható, ő a mondásról [Rede, Sage] ír, a képzőművészeti műalkotásban a felszíni stílus, illetve mélyen a művészi ideológia között az alkotói módszer közvetít. itt a módszer maga ez a nyitás, ez a kilépés. Ahogy az alkotó megnyitja a természet kész, az emberi végességben zárttá élt rendjét. Ikarosz, Filodendron, Főnix. Vagy álljanak itt a makói művésztelepen, 1996-ban írt sorai: ,,Csak az anyagi (és az anyagias) embernek vannak kalendáriumai és kétségei” ,,Az előttem, mellettem és utánam jaró társaimmal megprobaljuk kimenteni, átmenteni a makóiaknak a színeket és fényeket, az érzéseket, a hagymaszársípot, a halak sikló vonalát és a csillagokat, vagy csak – egyszerűen – egy Maros-parti fűzfa képét, hogy legyen minek örülniük azoknak, akik majd örülni tudnak az Igének, a muzsikának, egy képnek vagy egy szobornak...”
Oldódás, metamorfózis, teremtés, a valamivé válás drámája. Mert ki ez az Ikarosz? Mert ez az Ikarosz nem egyszerű, egy az egyben képi megfogalmazása a görög mítoszban leírtaknak. És mi történik, ha ez az Ikarosz kiszakítja magát földhözragadt anyagszerűségéből? Megnyílik a tér, felszabadított létezés. Átdöfi az időt, egy világállapot szűnik meg létezni. Feltámad hamujából a Főnix-madár, új rend születik. Sajátos dialektikával tetten érve, két világállapot közötti szituáció látható itt. S hogy miért jelentéstelítettebb, ,,töményebb” így ez a képvilág? Mert akar a mítosz az emberi tudás meg egységes magvát, vizuális vagy gondolati síkon, potenciális lehetőségként vagy csírájában, differenciálatlanul magukban hordozzák ezek a képek, a születőben levőnek, egy-egy új rendnek a lehetőség-csokrait, egyszerre több interpretációvariánsra is lehetőséget adva így. A benti és külső színtér egymásba folyása, szubjektív és egyetemes összefonódása, a régi rend újjá robbanása – ez a hármas adja a képek változatos és briliáns csillogásban megjelenő eszmei, szemléleti alapját és keretét.
Orth István az ábrázolandó tárgyakat sokszor kiemeli természetes környezetükből és újba, szokatlanba helyezi, vagy merészen társítva csoportosítja őket, új jelentéssel telített viszonyokat teremtve köztük. A nyomaték ez esetben nem az állapotváltáson vagy a köztes helyzet megragadásán vagy az új rend születésén van, hanem az asszociációkkal teremtett új léthelyzeten és annak lehetséges távlatain. Mert ez az ugródeszkája az absztrahálás csendes fázisának, innen emelkedik a gondolat tovább.
Maguk az emberi alakok teljességükben csak ritkán jelennek meg, jobbára pazarul stilizált torzók és/vagy nyüzsgő, gyűrűző, absztrakt formák. Szerepük az, hogy a kompozíciós folyamatba illeszkedvén eleget tegyenek a sajátos szerkezet támasztotta követelményeknek. A többi alakokhoz hasonlóan általában egymással szembeállítva, két ellentétes pólust alkotva és a köztük levő feszültséget jelezve, meghatározhatatlan térben ábrázoltatnak, úgy, hogy a hangsúly mozdulataikra, egymáshoz viszonyított mozgásukra essen. De ha nem a függőleges, hanem a vízszintes mentén tagolódik is két részre a felület, s a felső – olykor elérendő célként megjelenő’ – magasabb értékszférába vágyik, igyekszik át az alsóba zárt férfi, oda tűnik át a vonat, az alapalakzatok, illetve mozgásirányuk akár vizuális, akár logikai síkon létező kapcsolódásaikkal egymásba ötvözik a kép felszíni síkjait. Így aztán ezek irányainak, hajlásainak változását nem törésként észleljük, hanem pusztán e művek sajátos kompozícióját, illetve térstruktúráját vetítik ki. Az ábrázolt történés mindig itt megy végbe az előtérben, amely ugyanakkor nem válik a háttér ,,ellentétévé”, ugyanis a fő mozgásírányok által szült feszültség idegtengelyei hátrafutnak a nyitott térbe. Ez a kitörés, a születés, a robbanás, az összeomlás konkrét tere, az absztrahálás gondolati tere — az ökonomikus konstrukciók a végtelenre nyílnak. A képek plasztikai építkezését hangsúlyozza, a művek benső életét ezért az ilyen ívű feszültségek adják, melyek a valóság, a személyes, illetve azzá lett valóság és a transzcendentális szféra, a partikuláris és az egyetemes, a belső és a külső világ, a függőleges és/vagy vízszintes menti két felület, az elő- és háttér között hullámzanak. Orth István végül s nem egy matematikát merevséggel előre meghatározott, többszörösen bináris struktúrára épít, hiszen az együtt születik magukkal a formákkal, ugyanakkor kezdettől ható, fegyelmező jelenlétével biztosítja a művek integritását. ,,Paradox módon nem a rajzi virtuozitásra épít, hanem a biztos, stilizált forma körvonalaira, a gesztusrajz elemei ezért hűvösek, tárgyilagosak és több szintű képi szimbólumai ellenére egyértelműek” – írja Molnár Dénes grafikus a művész 1998. január-februári, marosvásárhelyi, Lyra Galériabeli kiállításának katalógusában. És mindebből következően ez a fajta plasztikai tér már nem rétegződő felületek kapcsolata hanem homogén egység, amely így már magukkal a kompozíciós elemekkel vált egyenrangúvá, és azokkal együtt, illetve fölöttes szervezőerőként hat. Így aztán konkretizálódhat az élet bármelyik értekszférájában levő léthelyzetre adott-alkotott választás, a választás, a tájékozódás a nagy vonzerővel ható lehetőségek között, és így végezhető el az alkotó ember mindennapi önmeghatározása.