Sigmond István
Molekulák 4. - Győzelem
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 10. (576.) SZÁM — MÁJUS 25.

A fiú úgy képzelte, hogy Isten hoszszú fehér szakállat visel és egy felhőn üldögélve irányítja a mennyek birodalmát. Ő az Egek Istene. A jóságos Fentvaló, aki újabb és újabb testbe költözteti a csatangoló lelkeket, noha a föld minduntalan megismételt benépesítése mindig rossz hatással volt a faunára, amelynél fontosabb dolog nincs a világon. De hát az Egek Urának mindig igaza van, magasabbrendű céljai az emberi elme számára megfejthetetlenek.
A Föld Istene egészen más, azért van itt, hogy vélt vagy valós vétkeinkért sorban megbüntessen mindannyiunkat, leginkább a vízben várakozik reánk, a városi strand vizében úszkál, mélyen a víz felszíne alatt, hogy kedvére magához rántsa az Egek Urának gyanútlan fiait, aztán dolga végeztével kedvtelve gyönyörködik a víz felszínére merevedett, csontkemény testeken.
A fiú csak háton tudott úszni, öt, legfeljebb hat méter után kénytelen volt megkapaszkodni a medence szé-lében, levegőt kellett vennie, hogy öt perc múlva megint rászánja magát egy újabb öt-hat méteres rettenetre. Iszonyodott a víztől, szeretett volna majdan felnőtté válni, de tudta, hogy erre semmi  esélye nem lesz, mert nyáron nap mint nap be kellett csúsznia a két és fél méter mélységű vízbe,  kollégái sorban beugráltak a medencébe, kénytelen volt velük tartani, csakhogy ő nem tudott ugrani, ennek a gondolatától is elfogta a borzadály, merthogy sohasem tudott volna feltörni a felszínre, az az odalent várakozó, karmokba görbült veszedelem a keblére szorította volna véglegesen, így hát csak ügyesen becsúszott a vízbe, olyan lustálkodó, ráérős mozdulatokkal, mint aki idős hölgyeket utánoz hekulából, közben arca vérvörösen lángolt, testében a remegés mérte a félelmetes lassúsággal vánszorgó időt.
Egyszer, úgy a harmadik-negyedik méternél tartott, valaki leszólt hozzá a medencébe: te melyik egyesületben úszol, fiam? Egyikben sem, mondta a fiú, felkönyökölt a medence szélére, s felnézett a kérdezőre. Ott állt fölötte a Vasas országos hírű edzője. Akarsz a Vasasban úszni?  Igen, mondta a fiú félénken, igenis, kérem. Holnap kilenckor légy itt, mondta a tekintélyes ember, és továbblépett. A kollégák körbevették a fiút, óriási, mondták, mekkora szerencse, ez már hírnév, hallod?!
Éjszaka nem aludt, imádkozott. A Föld Istenéhez intézte esedező szavait, bocsánatot kért tőle, hogy létezni merészel, és rimánkodva kérlelte, hogy ne húzza magával idejekorán a mélybe, jó, a felnőtt korról lemond, de most, hogy a hírnév szele megérintette, engedje meg, hogy éljen még egy keveset. Választ nem kapott ugyan, de másnap, vasárnap délelőtt benevezték 50 méter gyorsra, hogy a Vasas színeit képviselje a 10-15 éveseknek kiírt, megyeközi selejtezőn. Felmászott az 5-ös startkőre, éljenezték. Ott állt, onnan kellett leugrania a mélybe. „Vége van, a függöny legördült...”, jutott eszébe, szeretett volna sírni, ordítani, könyörögni vagy meghalni, de már semmihez sem volt ereje, elhangzott a sípszó, ugrani kellett, ugrott. Mire levegő után kapkodva, összevissza kalimpálva feltornászta magát a felszínre, versenytársai megtették már a fél utat. Nem tudott utánuk úszni, a víz felszínén is alig tudta fenttartani magát. És eszébe jutott az odalent várakozó, vicsorító fenevad, ettől erőre kapott, a hátára fordult, s megindult hátúszásban a cél felé. Megtehetett vagy húsz métert, amely élete legnagyobb teljesítményének számított, amikor meghallotta a nevét, ütemesen ordítozták a lelátóról. Nem tudok úszni, kiáltotta segélykérően, de a hangorkánban nem hallatszott a hangja egyáltalán. A halálra ítéltek utolsó pillanatait élte, és mégis, valaki úgy döntött benne, hogy meg kell közelítenie a célpontot. Úszott. Azazhogy nem úszott, rúgkapált, kapálódzott, nyelte a vizet. A félpályáig juthatott, amikor úgy döntött, hogy nincs megoldás, fel kell adnia.Az Egek Ura majd egy másik testbe költözteti a lelkét, annak talán több esélye lesz idelent. És akkor felhangzott a röhögés. A víz felszínén gyűltek össze a hangok, s egy hatalmas tölcsért formálva belezuhantak az agyába. Roncsolni akartak, de roncsolás helyett életet adtak a haldokló akaratnak. Akkor megküzdök a rémmel, döntötte el a fiú, a lentivel, a fentivel, mindegyikkel. És tovább úszott. Azazhogy tovább rúgkapált, kapálód-zott, nyelte a vizet. És egyszer csak ott volt. Ott volt a célnál. Az egyik kezével magkapaszkodott a medence szélében, a másikat a magasba emelte és felordított: „Győztem! Győztem!”
A lelátó tovább röhögött.

2011.