MÁRTON EVELIN
Sárcipők
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 11. (577.) SZÁM — JÚNIUS 10.

A világnak ez a része éppen Brezsnyev elvtársat siratta.
Sár volt, köd és hideg.
A mogyorósi kollektív elnöknője is szorgalmasan szipogott, kiheverhetetlen bánattal álcázva azt a kiheverhetetlen fáradságot, amelyet hosszú évek megfeszített munkája és a sok agymosás okozott.
Csak a szemével intette, hogy, igen, igen, elmehetsz.
Elindult hát hazafelé, remélve, hogy másokat is elengednek a munkából, hátha valaki felveszi a kocsijába, hogy ne kelljen végigyalogolnia azt a nyolc kilométert ebben a cudar időben. Szerencséje volt, az üzemi villanyszerelő vitte haza, útközben havazni is kezdett, persze nem kapott kenyeret, szerencsére még volt valamennyi tegnapról. A döcögés meg a villanyszerelő káromkodása közepette, amely az egyre mélyülő gödröknek szólt, ólmos fáradtság költözött tagjaiba. Csak arra ébredt fel, hogy már a kapuban is vannak.
A kislány szerencsére éppen délutáni álmát aludta a néniéknél, ennek megörvendett, legalább marad egy kis ideje magára. Egyedül lesz néhány órát. De hiszen ez ajándék, mosolygott magában, és már rúgta is le a lábáról a sáros csizmákat. Gyorsan bebújt a hideg paplan alá, elnyújtózott. Endrére gondolt, a legutóbbi találkozásuk részleteit idézte fel, és lassan álomba simogatta magát. Álmában Endrével volt, valami napsütötte mezőn, öle görcsösen összerándult, és forróság áradt szét az ereiben. Ekkor meghallotta a motorzúgást. Ez senki más nem lehet, csak ő. Az első reakciója az volt, hogy felpattan és rohan, mint régebben, de aztán mégsem bírta kiszakítani magát az álom öleléséből.
Közben már csattant is a kapu, és félálomban a kislány hangját is hallotta, ahogy örvendezve újságol valamit az apjának.
– Gyere, tegyünk egy kört – mondta az a kicsinek, aki örvendezve kapaszkodott fel a még meleg motorra.
– Anyád hol van?
– Alszik.
Pedig nem aludt, csak olyan mélyre zuhant magába, mint egy feneketlen kútba, beszűrődtek hozzá a hangok, a szagok és a színek, mindhiába. A szemét szorosan összezárta, hogy a külvilág ne lopja ki belőle Endrét.
Hallotta, hogy Illés bejön a szobába, érezte ahogy végigsimít a haján, és azt is hallotta, hogy a kislánnyal meglepetésvacsora készítésére készülnek.
A szívén csavart egyet a fájdalom, mintha forró vassal nyúltak volna a mellébe. Meg kellene mondjam neki... most, míg nem késő, ki kellene szálljak innen az ágyból, a szemébe nézzek, és megmondjam. De ereje mégsem volt ahhoz, hogy végrehajtsa. Befele fordult, és immár tényleg elaludt.
Arra ébredt, hogy késő este van, a gyermek már békésen szuszogott a szomszéd szobában, magához ölelve azt az ócska macit, amit ő ki akart dobni, de a kislány rémesen toporzékolt, mert az az Api macija volt.
A vacsora ott várta az asztalon, terítőkbe bújtatva, hogy ki ne hüljön. Közben a szobában is meleg lett, Api fát is hozott ezek szerint, meg krumplit és házikolbászt, az illatokból ítélve.
Összefutott a nyál a szájában, eszébe jutott, hogy tegnap óta – az Endrés vacsora óta – nem is evett semmit. Most mégis inkább egy hatalmas korty alkoholra vágyott, mindegy, hogy milyenre, csak égessen. Előkotort a táskájából egy cigarettát, és kitámolygott a konyhába. Már a folyosón rágyújtott, hogy legyen mibe kapaszkodjon, amikor a férje szemébe kell nézzen.
Illés háttal állt, éppen a lábát mosta a tálban. Meleg volt, mint a gőzfürdőben, a férfi háta megfeszült, összerándult a feneke is, mintha megérezte volna, hogy nézik, összehúzta a testét, mint egy kamasz, amikor maszturbálás közben megzavarják.
– Itt vagy? Érzem a cigarettádat. Mondtam már, hogy nem kéne dohányozz. Gyújtsál nekem is egyet, van?
– Van, hozom – válaszolta rekedten, és örvendett, hogy újra kimehet néhány percre, mire visszajön, talán gyűjt elég erőt ahhoz, hogy megmondja neki..., vagy hogy megölelje.
Mire visszaért a cigarettával, Illés már bort is varázsolt az asztalra és felöltözött, mintha kiolvasta volna a gondolatait. Mosolygott, úgy, ahogy szokott, félénken, bocsánatkérően és szerelmesen. Szerelmesen nézte, az ő szerelmes feleségét, az ő szép és fiatal asszonyát, akin nyoma sem volt a szülésnek, csak a szemén látszott meg, hogy nem egy csitri, egyetemista, hanem anya, asszony, dolgozó nő.
Neki pedig ettől a tekintettől üvölteni lett volna kedve. Miért van az, hogy jobban vonzza Endre hamiskás mosolya és fátyolos nézése, íriszének furcsa, kiszámíthatatlan sugárzása? Miért szédül meg jobban attól a két fekete szemtől, amelyben a pokol tüze ég, mint ettől a gyönyörű és őszinte kék szempártól.
Hányingere lett, öklendezve futott ki az udvarra, és nekiszorította a fejét a fagyos falnak. Illés utánaszaladt, átölelte, ő pedig erőnek erejével küzdött magával, hogy ne kezdjen bőgni.
– Látod, a sok cigaretta, mondtam én, hogy nem jó az. Biztos nem ettél ma semmit, mondta a néni, hogy nem ebédeltél, reggel pedig nagyon korán mentél el, nem is hallották.
– Ó, igen – súgta, még mindig a fal fele fordulva, és halálos sápadtan –, sietnem kellett, tudod, meg kellett fogalmazzam a távirat szövegét az Elvtárs halála miatt érzett fájdalmunkról.
– Egenegen, az elvtárs, hogy a kutyák b.sznák holtában is.
– Ne mondj ilyet – rémült meg, hátha meghallja valaki
– Ki hallja meg, tudod, hogy Jenő bácsi süket, mint az ágyú. Azért nem kellett volna hajnalok hajnalára berendeljenek, olyan korán mentél el, hogy a kislány azt mondta, nem is aludtál itthon – kacagott rá Illés.
Jézusom, markolt a szívébe a rémület, tudja, tudja vajon, nézett kutatón és egyszersmind reménykedve a férje szemébe. Könnyebb lenne ha tudná, akkor nem kellene semmit mondjak, csak igennel és nemmel válaszoljak. Mert így nem nem nagyon tudom, hogy mit is mondjak. Azt talán, hogy szerelmes vagyok? Nem vagyok szerelmes, az a baj... sem Endrébe... sem belé...
De Illés tovább kacagott, és szidta az Elvtársat immár holtában is. Nem tudott ő semmit, és nem is érezte meg, hogyan is érezhetnék egymást, mikor egész héten keresztül két külön helyen gürcölnek, és vasárnaponként találkoznak néhány órára, meg ilyenkor, amikor kidől vajh egy elvtárs a sorból, és éppen nem munkával kell gyászolni is. Mert már volt arra is példa. ’77-ben, ugyanilyen mocsok novemberben, még egyetemistaként kihajtották őket a cukorgyár udvarára fagyott répákat szortírozni, mert Sztahanov, azaz inkább Sztakanov(pohár) elvtárs elhalálozni méltóztatott, és a munka bajnokára halála napján is munkával illik emlékezni.
Nem tud ez semmit, rántotta vissza magát az emlékezésből, s egy, az emlékekből megmentett mosolyt küldött Illés felé, aki ettől teljesen felvidult.
– Gyere, egyél valamit, és aztán ágyba bújunk. El kell meséljek neked valamit.
– Jó, mondta csendesen, előre félve attól, amit Illés mondani készül, mert javíthatatlan álmodozóként, minden hétvégén újabb és újabb terveket szőtt arról, hogy hol és hogyan fognak ők élni, hány gyermekük lesz még, és milyen lesz a világ, majd ha megváltozik.
– Meddig maradsz? – kérdezte, és lassan megfogta a férje kezét, hogy el ne csússzon a síkos lépcsőn.
– Hétfőn hajnalban indulok vissza. Itt leszek két teljes napot és éjszakát – szorította meg a kezét.
Ettől a szorítástól a gyomra is összerándult, nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne kezdjen újra öklenedezni. Jó, hát akkor majd vasárnap éjjel megmondom neki, vagy inkább hétfőn reggel... de nem, nem jó hétfőn reggel, mert esetleg az idegességtől nem tud elindulni, és valami baja lesz, szóval, jobb, hogyha mégis vasárnap éjjel... Így tépelődött magában, mikor Illés hirtelen felkapta, és belecsókolt a nyakába. Megszédült a férfi illatától. Mert ugyanaz az illat volt... majdnem ugyanaz.
Bent gyorsan vacsoráztak, aztán letérdeltek a kiságy mellé, és csendesen nézték, hogy milyen mókásan szuszog a kicsi álmában, egy pecre a szemét is kinyitotta, és félálomban a szüleire mosolygott, de aztán újra leragadtak a pillái.
– Hogy van? – kérdezte Illés.
– Jól.
– Eszik?
– Eszik, amikor kedve van...
– Engem hiányol?
– Igen, miután elmész, nem beszél senkivel, csak ül a sarokban Macóval. És az óvodában verekszik...
Illés kihúzta magát, mint egy igazi büszke apa, aztán kicsit elkomorult, és újra megtöltötte a poharakat borral.
– Jó ez a bor, ugye? Imecs bora, külön nekünk tette félre. Gyere, szívjunk el egy cigit a konyhában, vigyük az üveget is? – kérdezte Illés pajkosan, és meg sem várva a választ, vitte az üveget, mint diákkorukban, amikor sok éjszakát töltöttek el ébren borozgatva, vitázva és aztán kicsit kapatosan szeretkezve.
Ő, mintha álomban járna, álomtojásokon lépkedve követte, pedig a fejében vadabbnál vadabb gondolatok zakatoltak, már el is átkozta magát, hogy miért nem tér jobb belátásra, és miért nem mond le Endréről, vagy miért nem önt tiszta vizet a pohárba, és nem kínozza tovább ezt a szerencsétlent... Habár a kínok... még csak ezután következnek...
Üldögéltek a konyhában, itták a bort, ki-ki a maga poharába kapaszkodva, Illés pedig mesélni kezdte, hogy talált egy malmot, fent a Rétben, és a malom eladó, van mellé ház is, négy szoba, igaz, döngölt padlós, de majd ők vesznek deszkát, és lassan lepadolják. És a malom udvarán átfolyik egy igazi patak, és a patakban még hal is úszik, és csűr tetején gólyafészek van, egyáltalán a környéken sok a gólya, mert amint tudja, nagyon szeretik a gólyák arrafele. És van egy kis kollektív is, igaz, semmi földekkel, de most éppen nincsen mérnök, és ő jól ismeri ott az elnököt, már beszélt is vele. És neki is kerülne aztán munka, egyelőre taníthatna az iskolában biológiát, aztán meg, úgyis otthon lenne, a gyerekekkel, mert Annicska már két éves, jöhetne már a kistestvér, és mesélt, csak mesélt azon a gyermekes, meleg hangján.
Ő meg csak ült, ölbe ejtett kézzel, mintha védeni akarna ott valami régebbi emléket, valakinek a nyomát takargatná, és egy fátyolon keresztül, Endre fátyolos szemén keresztül látta a konyhát, és Illést is.
– Át kell szökni a határon, én előremegyek, téged meg majd utánam hoz az az ember, megbeszélünk mindent – de szökni kell, menni kell innen a pokolból, csak el, Bécsben már várnak minket, ahh Bécs, város, civilizáció – sziszegte felindultan Endre a múlt éjszakán ilyentájt, és közben vadul harapta a mellét.
– És a gyermek?
– Hát őt is hozod... válaszolta Endre kelletlenül, és megfordította, mint egy darab húst, hogy kényelmesebben beléhatolhasson.
Forróság áradt szét az ölében megint, Illés hangjára riadt fel.
– Rosszul vagy? Sokat ittál?
– Nem, nem, miért?
– Hát mert nem ellenkeztél egy szóval sem – nevetett rá Illés az összes fogával. Pedig mindig szoktál, mindig akadékoskodsz, és azt mondod, hogy túl egyszerűen képzelem az életünket. Most meg egy szót sem szóltál, megtetszett neked is a malom, ugye? – kérdezte Illés, és hirtelen ölbe kapta megint, és vitte a hálószoba felé.
Hagyta, hogy vigye. A lábai, mint valami ólomnehezékek lógtak lefele, úgy érezte magát, mintha egy halászzsinegre kötött úszó lenne, szorosra zárta a szemét, s a becsukott szemek mögött Bécs fényei villogtak, illatos meleg terjengett a levegőben, egy operaház, egy jó kávézó illata, könyvek lapjai, kirakatok csillogása kavargott a fejében.
Illés gyorsan lehúzta róla a hosszú harisnyákat, a pulóvereket és melltartót, és szorosan a hátához simult, innen ölelte, úgy, ahogy soha, mintha megérezte volna, hogy az a másik is így szokott hozzányúlni. Ő pedig hagyta, hogy jöjjön, ami jönni akar.
Reggel nem jutott ideje tépelődni azon, hogy mikor mondja el, amit el kell mondjon, nagyon el kéne, hogy a kínoknak véget vessen, mert a kislány örvendezve fúrta be magát kettejük közé, és vidáman viháncolt az apjával.
Összecsomagoltak valamennyit a kolbászból, felszerelték a csónakot a motorra, Annicskát beledugták a néni egyik régi, nagy bundájába, és kipöfögtek Fürdőre. Éjjel havazott egy kicsit, és Annicska vígan gyúrta a hógolyókat, amelyekkel próbálta őket eltalálni, hempergett is a hóban, szerencsére nem ázott át a ruhája, mert akkor futhattak volna haza vele. Egész nap kint voltak, délutánra kijöttek Rácék is a kisfiúkkal, estefele megjelent Endre is, egy üveg konyakkal.
Meghűlt az ereiben a vér, és viszolyogva fogott kezet a cinkosan vigyorgó Endrével, mintha régen, szinte soha nem látta volna. Össze is puszilóztak, és Endre valami kis trágárságot súgott a fülébe, amitől elvörösödött, és majdnem összeesett, hiszen Illés is ott állt mellette, szerencsére belegabalyodott valami nagy témába Rác doktorral, nem hallott semmit.
Annicska nemsokára nyűgös lett, és így elindultak hazafele, ennek pedig nem győzött örvendeni, mert már nem bírták az idegei a feszültséget, csodálkozott is Endrén, aki felszabadultan viháncolt a doktornéval, igaz, jócskán ittak a konyakból, többet is a kelleténél, mert a doktorné igen bújt Endréhez, igaz, azt pletykálták róla, hogy ha italhoz jut, bárkihez bújik.
Vajon rólam mit pletykálnak, villant át a rémület az eszén, hiszen itt a községben még az útszéli fáknak is szemük és fülük van. Igaz is... mintha a Bácsi olyan idegenül nézte volna tegnap, s mintha hitetlenkedve csóválta volna a fejét, mikor magyarázkodni próbált, hogy miért nem vitte fel Annicskát éjszakára... Lehet, hogy csak képzelődöm, nyugtatta magát... ettől függetlenül, el kell mondjak Illésnek mindent, ez így nem mehet tovább...
Mire ide jutott önmaga marcangolásában: hazaértek, és a Néni szaladt kaput nyitni, meg szólni, hogy Illést keresték otthonról, valakik felgyújtották a szénáscsűrt, azonnal haza kell menjen. Csak arra maradt idő, hogy Annicskát lefektessék, mert ha addig megy el, míg a kislány ébren van, akkor nagy lesz a sírás, és kinek van lelke otthagyni a bömbölő gyermekét, bármilyen szénáscsűr lángoljon is.
Reszketett a keze, míg összepakolta az új ingeket meg a cipőt, amit neki szerzett. Betette a nyakkendőjét is, nem akarta, hogy itt maradjon, ha majd...
– A fenébe, hogy nem hagyják az embert a családjával soha, dohogott bosszúsan Illés, és meg sem nézve, hogy mi van a csomagban, bepakolt a motor csónakjába. Megpróbálok jövő vasárnap eljönni, jó? Hozok még krumplit akkor, meg kolbászt, jó? Na, futok, vigyázz Annicskára, majd telefonálok Rácékhoz holnap reggel, hogy tudjad, rendben megérkeztem.
– Jó – suttogta ő, és egy kicsit erősebben szorította meg Illés kezét, és belebújt a vállgödrébe.
– Eressz na, hát nem megyek el örökre – mondta Illés, és már ült is fel a motorra.
Mikor elment, végre jól kisírta magát, habár azt nem tudta megmondani, hogy miért is sír, elaludt, hajnalban pedig a néni már költötte is, hogy menni kell munkába.
Hétfőn a kollegák egész nap az Elvtársat temették, az irodában melegedve ürítgették a poharakat, és áldották a Természet Anyácskát, hogy végre magához szólította a párt nagy vadkanját. Őneki persze most sem lehetett lazsálni, meggyűlt a baja egy nehezen borjadzó tehénnel, egész nap az istállóban kínlódott, és magában százszor igazat adott az apjának, aki azt mondogatta, hogy nem egy ötvenkilós lánynak való az állatorvosi szakma. Mire a borjú meglett, úgy érezte, hogy megszakadt benne valami, alig ért haza, a fáradságtól remegtek a lábai.
Másnap reggel a nénit a kapuban találta, ott sugdolózott az egyik szomszédasszonnyal. Éppen méltatlankodtak valamin, mikor odaért.
– Mi van, mi történt? – kérdezte.
A Néni keresztülnézett rajta, mint egy mocskos üvegen szokás, még mozdult is egy furcsát a kezével, mintha félre akarna seperni a szeme elöl valami kis koszt.
– Dabos Endre elment, átszökött a határon, vasárnap éjjel.
Érezte, hogy kimegy a lábából az erő, nekidőlt a kapufélfának, de közönyt tettetve nézett a Nénire, aki azonban továbbra is kerülte a tekintetét. Ó istenem, ne, csak azt ne mondja, hogy tud róla, imádkozott magában, de az arcára mosolyt erőltetett.
– És? Sokan szöknek mostanában.
– Igen... sokan... mondta a Néni. Hagyott magának egy levelet, itt van.
Csak rá kellett pillantson a levélre, és tudta, hogy holnap már az újságban is idézni fogják, össze volt fogdosva, még egy kis kávéfolt is látszott rajta annak jeléül, hogy tegnap délután remekül szórakoztak valahol valakik, miközben olvasták. A néni most már ránézett, mintegy csodálkozva, hogy nem siet kikapni a kezéből a levelet. Ő pedig hirtelen erőt érzett magában, és dacolva a feltörő könnyeivel, odavágta a vén szukáknak.
– Na, akkor mondják el maguk, hogy mi áll benne, mert nekem nincs kedvem most olvasni. Vagy nem jegyezték meg eléggé? Akkor szaporán, indítsanak, és olvassák el még egyszer, hogy majd idézni is tudják – mondta, becsapta a kaput, és visszaszaladt a házba.
– Gyere, kincsem, pakoljunk, megyünk egyet kirándulni, jó?
– Hova megyünk? – kérdezte álmosan a kislány.
– Megyünk, meglessük, mit csinálnak tatának a malacai, Mazsola és Tádé, jó?
– Jó – mondta a kislány, és pakolászni kezdte az ő gyerekének, Macónak a culabuláit.
Tudta, mi áll a levélben, az, hogy jó volt, szép volt, kedves volt, de neki most már mégis menni kell, nem várhat rá, együtt, a gyerekkel soha nem jutnának át a zöld határon, de megad azért egy címet, ez az ember bizalmi, már sokaknak segített, próbálja meg, majd küld pénzt is, addig is, fel a fejekkel, ne csüggedjen, és még egyszer csók, csók, viszlát, szerencsét...
Nem volt sok csomagjuk, ami meg olyan volt, elhagyta, minek, nem lesz arra szükség. A kislányt kézen fogva kellett kiráncigálja, mert még játszott volna a cicákkal, a gyerek megérezte a belőle áradó keserű feszültséget, és sírni kezdett.
Éppen jókor, az egész felu végignézheti, hogyan vonul ki a bűnös aszszony, mint a szajha Babilónból, eh, mindegy már, gyere, Annicska, el kell érjük a vonatot, de én nem akarok menni, toporzékolta a kislány, várjuk meg aput, várjuk meg aput, sikoltotta. Nem várjuk most aput, majd jön ő is, próbálta csitítgatni, de már neki is sírni kellett, miközben húzta a kislányt, hogy siessenek az állomás fele, csak el innen, minél hamarabb. Érezte, ahogyan pőrére vetkőztetik, és ostorozzák a láthatalan pillantásaikkal a falu lakói. Az utcán egy lélek sem volt, s akik a függönyök mögül leselkedtek, azoknak sem volt lelkük. Csak leskelődtek, kárörvendőn és gyáván.
Felemelte a fejét, tessék, nézzetek meg hát utoljára, nem félek tőletek, kiáltotta, és húzta maga után a bőgő gyermeket.
Az állomás előtt néhány méterrel érte utol a Néni, a rossz lábaival idáig futott utána, ne menjen el, mondta, és lesütötte a szemét, én is voltam fiatal, én is meg akartam szökni...
Hagyja, mondta neki, nekünk már nincs itt amit tenni, és maradni sem maradhatok.
– Maradjon, még minden rendbejöhet, az emberek elfelejtik az ilyesmit.
– Nem – mondta hidegen, viszontlátásra, a pénzt majd küldöm.
– És a mérnök úrnak... – szepegte a néni.
– Ne mondjon neki semmit – válaszolta, és jégbe fagyott szemmel, jégbe fagyott szívvel húzta fel maga után a gyermeket a már induló vonatra.
– Viszontlátásra, viszonlátásra, drága Annicska, szaladt a Néni könnyezve még néhány lépést a vonat után...
De már nem válaszolt neki senki. Futhatott, hiába...