Tóth Mária
A jerikói rózsa
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 15. (581.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

A baronessz telefonált, annyit mondott: jövök, hiszen ma van a születésnapod. Nem suhintott meg csodálkozás árnya, mivel az ősöreg baronessz engemet mindig elképesztett süteményekkel, kézzel veregetett, kis perzsaszőnyegekkel tört rám. Részt kért az életemből, s én kitárt karokkal fogadtam. Gyermekei voltak, közel és távol tőle, de azok nem igényeltek részt a végnapjaiból. Én viszont mindvégig mellette álltam, s ez mind neki, mind a Miron nevű férjének jótétemény volt. Miron őt úgy szólította, becézve: Babsz, hát én így nem folyamodhattam hozzá, számomra maradt a ritka és egyedi baronessz. Bárói családból származott, de ezt a szocializmusban mélységesen titokban kellett tartani. Akkoriban főúri családból származni egyenlő volt az osztályellenséggel.
Csengettek, s az uram tárta ki az ajtót. Kézenfogva (Miron tériszonytól szenvedett) ott állt előttem a már kortalan pár. A baronessz kezében fluszpapírba csomagolt valami. A lakásban az öregek leültek az ebédlőasztal mellé, én néztem Babsz arcát, a bőr pergamen színű volt, sárga finomság, még nem ráncos, de már ellazult, mint a régi, finom szövetek, megrogygyant. Babsz szemében mosoly fénye, bejelentette, amit úgyis tudtam:
– Ma van a születésnapod s én egy örökös virággal köszöntelek fel. – Bontogatta a fluszpapírt, az ujjai csúnyán bogosak, még csak erről a kézről derült ki a kora. – Ez a jerikói rózsa – nyújtotta felém az ajándékfélét.
A baronessz kezében búzaszár elvastagodott szárán, mintha egy botocska lenne, elszáradt, elfonnyadt mákfejekhez hasonló valamik. A meglepetéstől sebtében lerogytam a mellettem álló székre. A baronessz pedig emígyen utasított:
– Vedd elő a legszebb vázádat… – A macskák minden kristály és félkristály vázámat eltörték, egyetlen vastag falú, otromba üvegváza maradt épen. A uram vizet csurgatott a vázába és a baronessz elé helyezte. Babsz a vízbe tette a bogáncsszerű kórókat. Tudatta velem, ami a napnál is világosabb volt:
– Hát ez megvan…
Megvolt. A baronessz még taglalta a témáját, hogy a bölcs öregek kedves tárgyaikat idejében odaajándékozzák egy, a számukra kedves személynek, egy drága embernek. Ott ültem, mint a kiszemelt drága személy, a drága tárgy egyetlen tulajdonosa. Majd a baronessz azt kérdezte tőlem, hogy láttam-e éjszakánként a házak előtti tereken azokat a kis máglyákat, hát azok nem egyebek, mint a meghalt, öreg nők koloncai, amelyek már senkinek se kellettek se a családból, se a szomszédok közül. Fényképek, székek, ruhaneműk, könyvek mind a tűz martaléka lesznek. S ez már nem holmi félázsiai lidérc, hanem Európa lomtalanítása. Átvillant bennem az Államokban élő unokanővérem intése: ha öt évig nem használsz valamit, azt rögvest add tovább, vagy tedd oda a szemétledobó mellé. Valaki majd elviszi. Amerikában ez a szokás. S mivel a tárgyaknak is sorsuk van, Isten ítéletei felfoghatatlanok. A holtak nyomában maradt generál nagytakarításnak vége van. A füst viszont eljut a negyedik dimenzióba, s ott képes új világot kialakítani.
És a baronessz beszélt, mesélt, kettőnk kapcsolatában az volt a szép, hogy ő, ha megszólalt, mindig mondott is valamit. Ezen a napon például azt, hogyan került hozzá a jerikói rózsa. Az anyósa, egy gyönyörűséges és még álmodozáshoz is értő asszony, az urával, aki ortodox főpap volt Váradon, nászútra máshová ugyan hová mehettek volna, mint a Szent Földre, mert ott még az ájer is szentséges, de az álmodozáshoz értő anyós toppantott a lábával, és kimondta: Jerikó. S ez a prelátusfeleség (leendő anyós) adta Babsznak a jerikói rózsát. A rózsa volt a nászajándék a menyasszonynak, nem míves, finoman kidolgozott ékszer, hanem a jerikói rózsa. Akkor én, magamban, arra gondoltam: ha van kora a virágoknak, a már tárgygyá lévő, egykori virágoknak, akkor ez a csóré szárazság megvan százéves is. Aztán, amikor élete folyamán a baronesszre nehéz órák borultak rá, ő bezárkózott egy sötét szobába, s a jerikói rózsát egy gyönyörű kristályvázában helyezte el. Utána következtek a várakozás percei, órái. Azon a régmúlt napon a baronessz azt is felemlegette, hogy ő kimondottan imponált az anyósának. Egy baronessz már valaki, megemeli a család rangját.
S az uram, aki nemrégiben tért haza Izraelből, összejátszott a baroneszszel, arcán megkövült zsidó szomorúság, fehérre kopott, ősrégi szenvedés. Ebből a mozdulatlanságból kiindulva valami kis izgalom borzolt fel, a helyzet gyanús lett nekem. Sejtettem, hogy titkolnak előttem valamit. Arra gondoltam, hogy én II. János Pál pápától tanultam el a szeretetet, s ő nem akárki volt, hanem az ötödik evangélista, elégszer hangsúlyozta, hogy Isten ember iránti szeretete végtelen. És mellette permanencia a Szentlélek, aki nagy kommunikátor. A XX. század emberei már elszoktak a csodáktól, mert a tudomány nagy ívelésű s ezzel együtt a köznapiságot súroló felfedezéseitől nincs messze a csoda. S amikor a már alaposan leülepedett tudományos igazságok a gyakorlat rangjára léptek, igazi csoda jöhet létre. De végső soron ez is Isten műve. A nagy pápa életművéből kiolvasható, hogy mind a szeretet, mind a szerelem tanulható, ám ha ezt nem gyermekkorban tapasztalja meg az ember, az út már nehezebben bejárható.
Az uram lefekvéshez készülődött, de még ki-kinézett az ablakon. Kis máglya seholse lángolt. Ő szokta megjelenteni: na, valaki megint elment. Én már egyet s mást tudtam, például azt is, hogy a legnagyobb alkotás önmagunk megformálása.
Magamra maradtam a villanytalan ebédlőben a jerikói rózsával, szinte megkövült a szemem, annyira fixíroztam a meztelen kórókat. A csoda nem és nem ment végbe. Az uram mesélte, hogy a zsidók közül sokan tövestől tépték ki a földből a rózsát, és átplántálták a házuk melletti kiskertbe. A rózsa másnapra fordult ki a földből, úgy látszik, nem volt eléggé szentséges, mert nem a virágban rejlett a csoda, hanem a jerikói földben.
S amíg virrasztottam a meztelen virág előtt, hogy ellessem a virágzás pillanatát, a csoda késett, fatálisan késett, ahogyan a kínaiak oktatnak: abban a fazékban, amit mindvégig lesnek, sose forr fel a víz. Az uram békésen aludt a kis szobában, csak én voltam éber módra virrasztó. Hajnal felé engemet is elröppentett az álom, karomat az asztalra helyeztem és ráhajtottam a fejemet. Amikor órák múlva a Nap az arcomra tűzött, felriadtam. A jerikói rózsa kivirágzott. Piros volt, de valami egyedi, rózsaszínes, lilás piros, és szaga semmi, de a szirmok élők voltak. Az uram mosolyogva állt mögöttem, kezével megérintette a vállamat, úgy, mintha kapcsolatba akarna lépni velem, és azt mondta:
– Én ezt tudtam, mert Izraelben láttam hasonló csodát…
Nem haragudtam életem emberére, mert a csodaváráskor az embereket magukra kell hagyni.