Karácsonyi Zsolt
Angyalok kertje
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 14. (460.) SZÁM - JÚLIUS 25.

A minden titkok verse lesz belőlem,
kinyílt tudat: lobog tovább szívem,
a fegyverem most kéne újratöltsem
vígad a fény, ha végre elhiszem.

Mert egy gödörből mászik ki a lényeg,
halálmadár tojásban él fiad
hiába néz tekinteted a mélybe
megintcsak Ő –  a felszín az.

Mélyülj te el sekélyesült vizekben,
mint kárókatonák és gémek, kócsagok,
figyeld megint a ritmusom hiszen
foszló idő, tünékeny éj vagyok.

Az éjmadár rikolt ha ágyékomhoz érsz,
felébred minden konok fejű inas
ki mesterétől lassan ellesi
a nagy tudás – csupán a semmi az.

És aztán egyre zűrösebb a tér
acél-hangyák hordják a jó időt
jól nyomd bele, ameddig belefér,
a behatolás tény lesz, és igaz.

Innen kerül ki minden lényegünk,
és lágy egünk a régi szint –
remény, ha van, pont ettől oszlik el,
mert felosztjuk az új törvény szerint;

és aztán már nincs centizni-való
valók vagyunk a túli télikertben,
nem Thule, de a déli fény üzen,
botlik a ló mivelünk száz esetben.

Nem mond hogy van a botlás,
határnak hívom azt,
addig amíg magához hív a szó,
aztán a fény, ha ismét elvakít,
leszek ha kell a hű alattvaló.

Egy határkőben lángol újra szívem,
miszlikbe vág a hajnal horkanása
de nincs kiút, tudom és elhiszem,
hiába vár a túli út hatása.

*
A kezdet szíve ismer egy fiút,
ki a jövőbe lökte égi kését,
egy lányt akit már nőnek nevezünk,
és elfogadjuk minden cselvetését.

A kezdet szíve, mint kihűlt tojás,
ruganyosan gurul rá asztalunkra,
és kettévágjuk, míg a nemtudás
beérik és fellángol csipkebokra.

*

Ne adj nevet nekem, így kiabál az angyal,
hiába mert mi nem kegyelmezünk,
elborult aggyal és az alkonyattal
együtt mi is beszemtelenkedünk
a név utáni éj ködös helyére,
mi tűnteti vezérlő csillagunk,
a tüntetés bezár szavak körébe,
titkoljuk el, hogy tüntetők vagyunk.

*

Tűnj el te is te fénnyel teli ábra,
te tétlenségre hívó téli jel,
az északabbra dívó évszakok hatása,
ha idáig ér, gyorsan menni kell,
amíg marad egy kilométer ég
a föld felett. Az azon túli hely
régóta hordja már az űr nevét.

*

Ádám ruháját akaszd a csillagokra,
elég egy nap – már nem fog látszani,
pedig kering egy földön túli
vak gondolat még, elnyújtott szálai
kopott kabátként érik el a kertet,
ahol a csukló, részeg angyalok,
ugyanazon az Istenen nevetnek.