Sigmond István
Molekulák 28. - Maga csak egy ember
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 10. (600.) SZÁM — MÁJUS 25.

Nem tudom, ki vagyok. Sosem volt senkim. Anyja se? Anyám se. Akkor maga nem létezik. Maga csak egy gondolat. Ez hülyeség, egy gondolat nem tud szorozni. Miért, maga tud? Mit gondol, csökött vagyok? Akkor mennyi ötször öt? Hát, ez egy kicsit nehéz, tudja?! Akkor maga mégiscsak egy gondolat. S akkor én önmagammal beszélgetek. Ez a vég, tudja?! Ez a vég. Na, figyeljen! A gondolat lehet tetves? Nem. Na, látja, én tetves vagyok. Akkor maga a különleges gondolatok egyike. Létezik házsártos gondolat, paprikáscsirke gondolat, tetves gondolat és még rengeteg. Maga a tetves. Na, figyeljen! Huszonöt. Micsoda? Az ötször öt. Hogy találta ki? Összeadni könnyebb. Akkor maga mégis létezik? Létezem, csak nincs anyám. Ennyi. Jól van, akkor nézzen a szemembe. A szememben mindenkit megőriztem. Ott van a testük is, a lelkük is. Van, akit egyben őriztem meg, egyeseknek a testét külön lehet látni a lelkétől, másoknak csak a sírhantja maradt a szememben. Látja a gyermekemet? Persze. Milyen?  Gyönyörű. Kimondottan gyönyörű. Milyen, azt kérdeztem. Nem érdekel, hogy maga gyönyörűnek tartja vagy sem. Engem a lelke érdekel, a lelkébe nézzen! Hát, először is csodálatos fekete hajzuhatag öleli körül mosolygós arcocskáját. Szinte mennyei... Állj! Maga keveset fog élni. Miért élnék keveset? Isten mindent megadott nekem, amit kértem tőle, jó meleg kanálist, pokrócot, bögrét, és nézhetem a maga szemében ezt az édes kis gyermeket. Csakhogy hazudik, azért fog meghalni. Nem kell találgatnia, én fogom megölni. A gyermekem szőke volt. Hullámos szőke haja leomlott a derekáig, és sosem mosolygott. Nem tudott mosolyogni. Mert itt született a kanálisban, a félsötétben. Néha mondtam neki, hogy mosolyogjon, de túl kicsi volt, nem értette, hogy mit kell tennie. És hogy miért, érti ezt?! Maga egy mosolygós gyermekarcot nem láthatott a szememben. Ha maga hazudik, akkor tolvaj is, gyilkos is, parázna is, hitetlen is, egyszóval maga nem érdemli meg sem a pokrócot, sem a bögrét, sem a meleg kanálist. Maga csak egy ember. Hányok, tudja, hányok! Bocsásson meg, hazudtam, igen, senkit sem láttam a szemében, ne haragudjék, de senki sincs a maga szemében, de jóváteszem, engedje meg, hogy jóvátegyem. Jól van, Isten is megbocsát mindenkinek, én is megtehetem. S a jóvátétel? Elárulom magának a titkomat, soha senkinek nem mondtam el, magának most vallomást teszek. Nekem volt anyám. Biztosan volt anyám. Engem egy anya szült, tudja, egy anya. És milyen volt? Nem tudom, nem emlékszem. Egyszer, régen, nagyon régen, pokrócom sem volt, bögrém sem, és kevesebb volt a patkány is, azt hiszem, szóval lezuhant egy fal, egy, lezuhant valami anyám és köztem. Megpróbáltam, egy ideig azzal kísérleteztem, hogy szabaddá tegyem az utat, de rengeteg törmelék volt, felvérzett a kezem. És abbahagytam. És elmentem onnan. Néha eszembe jutott, hogy vissza kellene mennem, de valahogy nem volt rá idő, egyfolytában egyébbel kellett foglalatoskodnom, szereznem kellett egy pokrócot, egy bögrét, és hogy miért vagyok. El kellett döntenem. Most már tudom. Ugye, ugye nem mondja el senkinek? Jól van, nem mondom el, de az enyéimet nem hagyom végleg elveszni a semmiben. Nyomja el azt a kanálisfedelet, és nézzen előre, annak az utcának a vége felé. Oda, ahol az emberek jobbra fordulnak az utcasaroknál. Látja? Az enyéim. Mielőtt befordultak volna, hátrahagyták az árnyékukat. Az a kicsi árnyék: a gyermekem. Most már látja a szememben? Legalább az árnyékát látja a szememben? Nem? Ezt sem? És maga rájött arra, hogy miért van? És nem lát? Nem lát semmit a szememben? Én behunyt szemmel is látnám, ha a maga szemében lenne valami. De semmi sincsen. Még egy patkány körvonalait sem látom. Még egy patkányfarkot sem. És mégis adok, igen, adok magának még egy esélyt. Jöjjön, feküdjünk le ide. Fogja meg a kezem. A másikat is. Így. Aludni kell. Álmodni kell. A sétatér első padjára álmodom magam, legyen ott maga is mellettem. Körülöttünk lesznek mindannyian. A maga szülőanyja is előtűnhet, majd vegye le a törmelékdarabokat róla, legalább ennyit megtehet. Az enyéim biztosan megjelennek. Ha szerencsém van, ha nagyon nagy szerencsém van, mosolyogni fog a gyermekem. Nézze meg jól, hátha ott marad a maga szemében is, és akkor bármikor látni fogom, ha a maga szemébe nézek. S ebből kiderülhet, hogy tényleg  értelme van az életének. Aludjunk.

2011.