Szántai János
A folt
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 11. (601.) SZÁM — JÚNIUS 10

 Mottó: A boldogság ott van 
                             valahol a térképen.

A hadügyminiszter lepecsételte és átadta a levelet szárnysegédjének. Az ősz hadfi feszesen tisztelgett, hátraarcot csinált és kimenetelt a dolgozószobából. Mindez 4344. december 24-ének hajnalán történt.
A király 4345. november 22-én, közvetlenül villásreggeli előtt kapta kézhez a levelet, palotájának legfelső emeleti hálótermében. Nem fontos, de megemlítjük: a hadügyminiszter dolgozószobája a királyi palota hetvenedik emeletén található. A király átfutotta a levelet, boldogan tapsikolt, majd csengetett. Hangtalanul, mint egy árnyék, belépett őfelsége legtitkosabb tanácsosa, akit maga a király sem ismert. Mosolytalanul hallgatta végig az örömhírt: 4343. augusztus 23-án Őfelsége győzelmes hadserege elfoglalta az ismert világ utolsó ellenséges országát, majd suttogva, nehogy elárulja magát, kijelentette, a Világhódítás Ünnepére hamarosan sor kerül, kellő pompadúrral és látványosságok gyöngysorával ékítve – ez sem fontos, de megemlítjük: kissé poétikus beszédmódjával a legtitkosabb tanácsos mégis elárulta magát, és nem sokkal később fegyvertelen, ám annál hatásosabb merénylet áldozata lett –, minderre azonban csak azután kerülhet sor, hogy az illetékesek létrehozzák a Birodalom létét igazoló, tükröző és jelképező Nagy Művet. A király értetlenül bámult a meg-meglebbenő baldachin felé. A legtitkosabb tanácsos türelmesen elmagyarázta, hogy a Birodalom térképéről van szó. Őfelsége elégedetten bólintott, kegyesen barátunknak titulálta legtitkosabb tanácsosát, és felkérte, legyen oly kedves, nevezze ki a grandiózus mű elkészítésére méltónak bizonyuló illetékeseket. A legtitkosabb tanácsos meghajolt és eltűnt. Munkáját utódja végezte el.
A Birodalom térképe 4352. augusztus 23-ára elkészült. A király megállt a trónterem padlatára terített alkotás peremén és megszemlélte a kartográfiai műremeket. Aztán átkelt egy folyón, megkerült két hegyláncot, átszökkent egy tengeren – a produkciót a jelen levő udvari méltóságok lelkes tapsa kísérte –, végigment egy valamikor még ellenséges hadsereget rejtő bozótos síkon, és törökülésben helyet foglalt a Birodalom fővárosán. Kényelmesen elhelyezkedett, majd kijelentette, hogy tekintettel a kialakult helyzetre, a királyi többes a jövőben mellőzendő, és ezt a nép tekintse dekrétumnak. Az írnoki pennák buzgón sercegtek a fóliánsokon. A továbbiakban az uralkodó címeket adományozott a Nagy Mű kivitelezőinek. A ceremóniát követően felállt és felszólította udvartartását, kísérnék el országjáró körútján. A batárok előálltak, mindenki beszállt a számára kijelölt helyre, és a díszmenet elindult. A király időnként megállíttatta a kocsisort, kiszállt, megcsodált egy-egy művészien megalkotott erdőt, tavat, várost, tüzetesen megvizsgálta a határok helyét – ha éppen nem emlékezett rájuk, az udvari krónikások készségesen a segítségére siettek –, elszórakoztatta közvetlen hallgatóságát néhány helyi vonatkozású adomával a régi időkből. Egy ilyen megálló alkalmával – a trónterem ajtaja közelében történt, jó pár napi kocsikázás után – őfelsége hirtelen megtorpant és összevonta szemöldökét. A csend izzadságcseppekké sűrűsödött a frissen sült bárók, grófok, márkik homlokán. Őfelsége lehajolt. Aztán letérdelt. Aztán köhécselni kezdett. Kérek egy nagyítót, zihálta. Postagalamb hozta a kért eszközt, alig pár óra elteltével. A király türelmetlenül keringett a térkép egy pontja körül. Amikor végre megkapta az eszközt, letérdelt és vizsgálni kezdte a kérdéses pontot. Mi ez, kérdezte sírós hangon. A kartográfusi homlokokon megfagytak a csend csöppjei. A fő-fő térképész nagy sokára összeszedte kurázsiját, térdre borult uralkodójával szemben, egy kiterjedt erdőség fölött, és életét-halálát őfelsége kezébe ajánlotta. Mi ez, tette fel ismét a sorsdöntő kérdést a király. Nagy könnycsepp gördült alá bal orcáján. A fő-fő térképész hebegve magyarázta, hogy habár tizennyolcezer hatszázhuszonnégyszer végezték el számításaikat, az a kis fehér folt makacsul ragaszkodott a helyéhez. Vagyis, kérdezte a király lefele görbülő szájjal. Vagyis, dadogta a fő-fő kartográfus, a folt ott van. És ha a térképen ott van, akkor ott kell lennie a valóságban is. A király zokogni kezdett. És akkor ez mit jelent, kiáltotta el-elcsukló hangon. Azt jelenti, suttogta a szinte már hason csúszó fő-fő térképész, hogy az a hely nem a Birodalom szerves és elidegeníthetetlen része. A királyi sírás lassan alábbhagyott. Hol a hadügyminiszter? Halaszthatatlan államügyek tartották vissza, Sire, jelentette a szárnysegéd. Azonnal kéretjük, hüppögte Őfelsége. A jelen levő írnokok feljegyezték a korábban kiadott királyi dekrétum helyzetből adódó semmisségét. A hadügyminiszter három nap múlva megjelent a királyi színe előtt, aki időközben rögtönzött trónt építtetett a folt közelében, és egy tábori távcső segítségével megfigyelés alatt tartotta a terepet. Itt vagyok, felség, suttogta a hadügyminiszter. A király szó nélkül a hadúr kezébe nyomta a távcsövet, és a kérdéses pontra mutatott. A hadügyminiszter szeméhez illesztette a távcsövet. Aztán visszaadta a királynak és bólintott. A hadüzenet kiküldésével egy időben megkezdődött az általános mozgósítás.
Az összevont királyi haderő 4358. május 1-én indult útnak. Nem fontos, de megemlítjük: a király egyetlen, a hadtest összetételére vonatkozó rendeletet adott ki, nevezetesen, hogy a stratégiai utasítások megértését könnyítendő, minden katona ismerni köteles a Birodalom nyelvét. Az udvari krónikák szerint a sereg ötmillió gyalogost, hárommillió lovast, négymillió tüzért és ágyút, másfélmillió ostromgépet és tizenötmillió altisztet, tisztet, kémet, társzekeret, papot, markotányosnőt, felcsert, vándorárust, sör- és pálinkafőzőt, mutatványost számlált, a vezérkari tiszteket és a király közvetlen kíséretét nem számítva. A gigászi óriáskígyóként tekergő hadoszlop olyan hosszú volt, hogy amikor az elővéd elérte a király hajdani országának határát, az utóvédnek még mindig hátravolt a bevonulás előtti egy hét szabadsága. Eleinte olyan vidékeken haladt a sereg, ahol a nép ismerte és kellő mérték szerint kedvelte uralkodóját. Az út mentén öregek, gyerekek, asszonyok, hadirokkantak szorongtak, virágokat dobáltak a hadfiaknak, éltették a dicsőséges hadjáratot és őfelségét, aki barátságosan integetett a királyi hintóból. Aztán olyan területek következtek, ahol a királyt csak a Birodalom pénzérméit díszítő profil gyanánt ismerték. Az illetékesek hathatós közbenjárása nyomán az ünneplés itt sem maradt el, bár a rengeteg koronás profil osztogatása sokba került a királyi kincstárnak. Három évi menetelés után a sereg megérkezett az első tengerparthoz. A király szerette volna egyszerűen átlépni, ám az arányok miatt a manőver nem tűnt megvalósíthatónak. Aminthogy az sem, hogy megnyílásra bírják a tengert, noha a szolgálatkész hadügyminiszter a lajstromon szereplő összes Mózest előléptetéssel kecsegtette a feladat sikeres végrehajtása esetén. Az uralkodó tanácskozásra hívta udvari mérnökeit. Egyesek a tenger feltöltése mellett kardoskodtak, mondván, hogy ezáltal új szárazföldet nyernek, amit mindjárt meg is lehetne hódítani. A királynak tetszett az ötlet, különösen a Birodalom területének bővítésére vonatkozó kitétel, de a pénzügyminiszter jelezte, hogy a kincstár már így is félig kiürült. Mások egy méreteiben is jelképes híd építését javasolták, ám ez a terv is papíron maradt, ugyanis nem sikerült olyan alkotmányt tervezni, amely ellenállt volna a több milliónyi vezényszóra dobbanó láb okozta rezgéshullámnak. Menetelni viszont csakis szabály szerint lehet. Erről őfelsége nem volt hajlandó lemondani. Hosszas és időnként heves vitát követően a hagyományos megoldás mellett döntöttek. Egymillió hatszázhuszonhétezer katona ideiglenesen visszavedlett hajóáccsá, kétmillió nyolcszázkilencvenháromezer favágóvá. A flotta négy év leforgása alatt elkészült. Behajózáskor kiderült, hogy ezerháromszáznyolcvan hajóra nem lesz szükség, ugyanis a szállítandó emberanyag betegségben, párbajban, kocsmai verekedésben vagy természetes halállal elhunyt, illetve mégsem ismeri a birodalom nyelvét. A behajózás előestéjén a pénzügyminiszter felvetette, hogy célszerű volna hajóval megközelíteni az ellenséges foltot, ha már ilyen derék flottát sikerült építeni, a kellő anyagi áldozatok árán. Őfelsége határozottan ellenezte a javaslatot. Érthető módon ragaszkodott a szabályos szárazföldi felvonuláshoz. A pénzügyminiszter megjegyezte, hogy ha minden egyes tengerparton új hajóhadat kell építeni, ez igencsak megterheli majd a kincstárat. Az uralkodó nyájas mosoly kíséretében kijelentette, hogy erre egyáltalán nem lesz szükség. Kikötéskor a hadsereg egyszerűen szétszedi a flottát, a következő tengerre szállás előtt pedig összerakja. Egy jó király a kincstár legfőbb őre, tette hozzá. Nagy tapsot kapott. Az átkelés során négyszáz hajó eltévedt a hirtelen támadt ködben. Legénysége messze idegenben ért partot, ahol, jobb dolga nem lévén, letelepedett, a korona városainak számát gazdagítva. További kétezer ötszáztizenhét hajó elsüllyedt egy viharban. A derékhad azonban sikerrel átkelt a tengeren, és folytatta útját. Olyan területek következtek, ahol a birodalom uralkodóját hírből sem ismerték. Az egyre gondterheltebb pénzügyminiszter (apja fia) a találékonyságáról híres hadügyminiszterhez (apja fiához) fordult tanácsért, aki rögtön kész volt a megoldással. Harminc hadosztályt helyi népviseletbe öltöztettek, sok katona fejére paróka is került, és máris megvolt a dicsőséges hadat ünneplő tömeg. Igaz, az elterelő hadművelet végrehajtása során a részt vevő csapatok lemaradtak, és volt, aki elindult hazafelé, volt, aki alkalmazkodott a körülményekhez, és olyan is volt, akit a helybeliek leöldöstek. Nem fontos, de megjegyezzük: a többé-kevésbé hősi halottak szinte kizárólag azok közül kerültek ki, akik a birodalmin kívül más nyelvnek nem voltak mesterei. A sereg előtt tornyosuló következő akadályt egy hosszan elnyúló hegylánc képezte. A király felidézte Hannibál dicsőséges átkelését az Alpokon, de a fő-fő térképész figyelmeztette őfelségét, hogy ezen a vidéken a krónikák említette ormányos óriások nem honosak. Hm, köhintett az uralkodó, akkor telepítsék be őket. A vezérkar minden taktikai készségét bevetette annak érdekében, hogy meggyőzze őfelségét, egy ilyen vállalkozás jelentős mértékben meghosszabbítaná a hadjárat tervezett időtartamát, tekintettel a vastagbőrűek beszerzésének nehézségeire, költségeire, illetve a faj születési rátájának alacsonyságára. Az uralkodó kicsit duzzogott ugyan, de végül lemondott a grandiózus tervről. Akkor léghajókon fogunk átkelni, jelentette ki. A mérnökök ismét tollat-árkust ragadtak, zsenialitásukat bizonyítandó, ám az új pénzügyminiszter (nagyapja unokája) kijelentette, hogy a kincstár nem bírna meg egy ekkora csapást. Akkor új adókat fogunk kivetni, határozta el a király. A pénzügyminiszter jelezte, hogy Őfelsége egyébiránt kiváló elképzelése természetesen kivitelezhető, ám, tekintettel a Birodalom méreteire, az új adótörvény gyakorlatba ültetése ugyancsak hosszú időt venne igénybe, arról nem is beszélve, hogy az adózást esetleg megtagadó népek ellen indítandó villámhadjárat eltérítené a sereget a legfőbb céltól. A király már-már elpityeregte magát, de a világ legjobb hadügyminisztere ismét készen állt a viszonylag egyszerű és olcsó megoldással. A mérnökök hat hónap alatt készen álltak a tervekkel, és félmillió, bányászból lett katona azonnal neki is látott a munkálatoknak. Az alagút rekordidő alatt elkészült. A sereg lassan, méltóságteljesen bevonult a föld gyomrába. A hadoszlop fele már átért a túloldalra, amikor, talán az építkezés gyors iramából fakadó pontatlanság következményeként, talán nem, a mennyezet beszakadt. Őfelsége nemtetszésének adott hangot, de a karhatalmi erők tehetetlenek voltak, ugyanis a mérnökök is a másik oldalon maradtak, ezért újabb alagút tervezése se jöhetett szóba. A király misét mondatott az átkelés alatt hősi halált halt bajtársak lelki üdvéért, aztán indulást vezényelt. Nem fontos, de megjegyezzük: az alagútomlásnak hárommillió kétszázhuszonhatezer négyszáznegyvenkét halálos áldozata volt. A hegy innenső oldalán rekedt hadfiak szétrajzottak a szélrózsa minden irányába. 
Valamelyik következő tavaszon a sereg hatalmas, virágzó város elé ért. Az udvari krónikások feljegyezték, hogy a polisz valószínűleg az ismert világ legnagyobb városa, a házak arcvonala ugyanis mindkét irányban beleveszett a szemhatárba. A városlakók eleinte azt hitték, ellenség közeleg, ám a birodalmi követ tolmács útján értésükre adta, hogy az az öregúr ott a díszes sátor előtt és az ajándék pénzérméken szereplő nemes arcél tulajdonosa egy és ugyanaz a koronás fő, nevezetesen I. Hugó, Európa királya, Ázsia császára, Afrika kormányzója, az Amerikák helytartója, Ausztrália despotája, Antarktisz főhercege etc. etc, röviden a világ ura, miszerint a város birtokosa is egyben. A nép nem tudott hova lenni a csodálkozástól. A király elnézően mosolygott, és kegyesen általános amnesztiát rendelt el, ami szükségtelennek bizonyult, ugyanis a város csak a történelemkönyvekből ismerte a börtönbüntetés fogalmát, a fogdákban időtlen idők óta múzeumok, színházak és egyéb közintézmények működtek. Nem fontos, de megjegyezzük: a börtönök nemléte fölött a királyi udvar nem győzött csodálkozni. Az uralkodó ki is hirdette, e jeles nap ezentúl a Szeplőtlenség Szerdájának nevezendő és ünneplendő  birodalomszerte. A városlakók a katonákkal békés egyetértésben csapra vertek minden hordót, megsütötték az összes fellelhető állatot, és egy, a krónikások által sem pontosan meghatározott hajnalig mulattak. Reggel aztán a város férfilakossága önként bevonult katonának, a kiéhezett hadfiak pedig bemeneteltek a lassan hűlni kezdő hitvesi ágyakba. A hadügyminiszter alig titkolt szándéka az volt, hogy ily módon pótolja az emberanyagban addig elszenvedett nem csekély veszteséget. Tény ugyan, hogy az előrelátó stratégák több millió készséges és kalandvágyó asszonyszemélyt is csatoltak a hadtesthez, ám ezek az idők során eltűntek, terméketlenné váltak, elhasználódtak, illetve hősi halált haltak. A békebeli hadicselnek is minősíthető művelet majdnem sikerrel járt. A nyolcadik hónapban történt, hogy a gondosan megszervezett hírzárlat ellenére – a rohamosan apadó királyi kincsesládák okozták, vagy a városban uralkodó béke következtében lazuló fegyelem, nem tudni – az egyik frissen bevonult katona levelet kapott, melyben anyósa örömmel tudatta vele, hogy hamarosan gyermeke születik. Az illető, civilben foltozóvarga, pontosan annyi ideje nem járt odahaza, tekintettel arra, hogy a kor harcművészetének elsajátításával foglalkozott a város közelében létesített és elvileg szigorúan titkos kiképzőtáborban. Egy hónap se telt el, és az újoncok értesültek a küszöbön álló apai örömökről. Az Új Katona Napján összecsapott a városi és a birodalmi sereg. Nem fontos, de megjegyezzük: a birodalmi sereg kiképzőtisztjeinek nem volt párjuk a kerek világon, és tekintettel a csekély foglalkoztatottságra, no meg a kimondottan magas bérekre, hiánytalanul jelen voltak a kiképzés idején. A két hadtest erőviszonyai terén mutatkozó különbség tehát csupán a birodalmi sereg továbbra is jelentős létszámtöbbletéből származott. A csatát a királyi hadak természetesen megnyerték, a veszteségek tekintetében azonban a végeredmény döntetlen volt, ugyanis minden elesett városi hősre ugyanannyi királyi hősi halott jutott. Az uralkodó minden elesett harcos lelki üdvéért misét mondatott, hiszen a városiak is a korona alattvalói voltak. Kihirdette továbbá, hogy a tartós béke érdekében jelentős helyőrséggel ajándékozza meg a várost, a városi börtönök kapui pedig újra megnyitandók, illetve bezárandók. Ezt követően a birodalmi sereg a nép lelkes ünneplése közepette továbbvonult. 
Ismét tavasz volt, amikor az előőrsként szolgálatot teljesítő katona jelentette, sivatagos terep felé halad a hadtest. Igazat mondott. A király megálljt parancsolt a sivatag peremén, és hívatta fő-fő térképészét. A kartográfust hordszéken vitték a királyi gyaloghintóhoz. A reszketeg aggastyán nem emlékezett a sivatag kiterjedésére. Ha valamivel korábban kérdezte volna Felséged, rebegte elhaló hangon. Nem fontos, de megjegyezzük: a térképész a nagy mű tervezőjének ük-ükunokája volt. A vezérkar döntött: átvágnak a sivatagon. A hadoszlop lépteit elnyelte a homok.
A birodalmi sereg 4713. március 15-ének hajnalán érkezett meg az egyesek által csupán legendának vélt fehér folt közelébe. A király felderítőket küldött ki, akik meglepően rövid idő múlva visszatértek és kitörő örömmel jelentették, hogy a megadott helyen egy romos, lakatlan falut találtak. A vezérkar sugárzó mosollyal tekintett az uralkodóra. Felség, javasolom, haladéktalanul hajtsuk végre a bevonulást, suttogta a hadügyminiszter. A király zokogni kezdett. A sokat próbált katonák megrendülten nézték a történelmi pillanatban kitárulkozó embert. Aztán nagy sokára megszólalt I. Hugó, Európa királya, Ázsia császára, Afrika kormányzója, az Amerikák helytartója, Ausztrália despotája, Antarktisz főhercege etc. etc. Hazamegyünk. A semmit nem foglalhatom el.  Az udvari krónikák szerint a birodalom hanyatlása ekkor vette kezdetét.